Amellett, hogy a történetekből nyilván megtanultuk az életre az útravalót, hogy az egyenes út nem mindig a jobb, és furfangosnak kell lenni, de nem rosszindulatúan. És persze mindig a legkisebb királyfi a legbénább, de egyben a legnépszerűbb is, és a legkisebb királylánynak mostoha a sorsa, de ő a legszebb, és úgyis neki lesz a legjobb férje. Mély lélektani elemzések sora foglalkozik a népmesékkel, hogy miért hatnak az emberi lélekre – legyen az gyereké vagy felnőtté – olyan elemi erővel. Talán mert az élet írta őket, és a lelkünk olyan részeivel talál hangot, amit még mi magunk is sokszor letagadunk saját magunk előtt.
Természetesen én most nem lélektani elemzést szeretnék itt leírni, inkább csak a népmesék állandósult hatását vizsgálom a saját életemben. Például arra emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a lányaimnak először felolvastam a Köcsögkirály című mesét pár évvel ezelőtt, amiben teljesen más értelemben használják a kisköcsög szót, mint manapság. Milyen más világban éltek – irigykedem rájuk.
Vagy az is élénken él bennem, hogy milyen sokáig egyfolytában a Cerceruska című mesét kellett estéről estére a nagyobbik lányomnak felolvasni, ami miatt én már majdnem pszichológiai tanulmányokba fogtam, mert ez az egyik legkegyetlenebb mese szerintem mind közül, ahol apa meg akarja ölni a lányait, a húgica őzikévé változik, és egyéb válogatott borzalmak. Aztán persze megértettem, hogy nem az apját látja titkon sorozatgyilkosnak, és nem szeretné a húgát valamilyen zsákmányállat képében látni inkább. Hanem csak jólesik neki egy mese, amiben egy nagy testvér – mint ő maga – a hős, aki megment mindenkit. A népmesék így adnak nekünk hitet, önbizalmat, segítenek feldolgozni a lelkünkben zajló bonyodalmakat. És még olyan szavakat, kifejezéseket is kaptunk tőlük, amelyek beépültek a mindennapjainkba.
Így lett a szomszédnak Kacor és Macskacicó nevű macskája, és a történetekből tudtam meg gyerekkoromban, mi az a puliszka. Amit előszeretettel fogyasztok is most már. Mármint puliszkát, nem macskát. A furfangos katona meséje miatt tudok viccelődni a gyerekeimmel: ha kérdezik, mi lesz a vasárnapi ebéd, s a válaszom az, hogy kőlevest főzök, értik a tréfát, és hozzák bele a kolbászt rögtön. A terülj-terülj, asztalkám! kifejezést pedig már olyannyira átvettük, hogy a legtöbben már szerintem magára a mesére nem is emlékeznek, csak a szófordulatot használják. Aztán a terülj-terülj, asztalkámról annyi finomságot esznek össze, hogy kis gömböcként gurulnak ők is egészen a király palotájáig, ahol a csillagszemű juhász fújja a furulyáját.