Az 54 éves Veres Beniczky Herminnek 1869 nyarán egy tekintélyes országgyűlési képviselő segítségére volt szüksége. Hosszú évek óta küzdött egy nőket oktató országos főtanoda létrehozásáért, de ehhez nemhogy pénzügyi, elvi támogatást sem kapott a kormánytól. Kiszámolta, hogy amíg fiúk oktatására 3,6 millió forintot költ a kormány évente, addig a lányok képzésére összesen 4000 forint jut a költségvetésből. “Ázsiában, Afrikában, hol a nőt emberi becsétől megfosztották, a közjólét is hátramaradt. Európa fejlettebb népeinél és Amerikában a közjólét előmozdítására a nőt is igénybe veszik” – érvelt a nők államilag elismert oktatását sürgető röpiratában. Az Országos Nőképző Egyesület elnökeként kérvényt írt az országgyűléshez, amelyet rövid idő alatt kilencezer nő írt alá. Nem akadt azonban egyetlen kormánytag vagy egyszerű képviselő sem, aki benyújtotta volna a dokumentumot a parlamentnek, még Eötvös József közoktatásügyi miniszter is elutasította a kérvény támogatását. Fontosabb cél lenne, válaszolta, hogy egy béresasszony kötni tanuljon, mint hogy a gazdagabb családok lányai magasabb képzést kapjanak. Veres Beniczky Hermin ezután elhatározta, hogy a legnagyobb tekintélyű politikushoz, Deák Ferenchez fordul. Megkérte egy képviselő ismerősét, hogy kérdezze meg a haza bölcsét, vállalja-e a kérvény benyújtását. Deák szintén nemet mondott. A kérvény írója erre tizenegy nőtársával együtt vonult a politikus irodája elé, hogy személyesen adják át neki kérelmüket. Nem tudjuk, meddig álltak ott, és végül mivel győzték meg Deákot, mindenesetre még aznap benyújtotta a kérvényt a parlamentnek, amit immár Eötvös is megszavazott. Veres Beniczky Herminnek – akinek nevét az utókor Veres Pálnéként ismeri – még ezután is sok akadályt kellett elhárítania, amire célját megvalósította. A nőket oktató első magyar főtanoda 1881-ben kapott saját épületet a pesti Zöldfa (ma Veres Pálné) utcában, közel húsz évvel azután, hogy az alapító először tett javaslatot létrehozására. “A nőknek a tudományok forrását hozzáférhetővé kell tenni” – írta élete végén, ám ehhez “az első lépést a nőknek kell megtenniök”. Ő megtette.
| Nyáry Krisztián: Igazi hősök – 33 magyar című könyvét, itt rendelheted meg! |
Benicei, micsinyei és pribóci Beniczky Hermin 1815-ben született. Apai ágon az Árpád-korig vissza tudta vezetni családfáját, édesanyja pedig egy Svédországból Gömör megyébe keveredett svéd nemesi famíliából származott. Nagyapja, Struman Márton az ország első kapitalista nagyvállalkozójaként bányákat, kohókat és ipartelepeket üzemeltetett birtokain. Jókai-regénybe illő figura volt, ő alapította Magyarország első részvénytársaságát, s e rangon alulinak számító tevékenységért a magyar arisztokraták kinézték maguk közül. Azzal is bizonyította különcségét, hogy az üzemeiben dolgozó jobbágyoknak fizetést adott, a birtokain élő árva és szegény lányok számára pedig szalmakalapfonó gyárat hozott létre, hogy önálló keresetük legyen. Leánya, Struman Karolina apjához hasonló elveket vallott. Kora legnagyobb műveltségű asszonyának számított, aki három saját lánya mellett a falusi szegények gyerekeit is tanította. Férje nem sokkal Hermin születése után meghalt, s az özvegy minden energiáját a gyereknevelésre fordította. A Struman lányok kamaszkorukra olvasottabbnak számítottak, mint a legtöbb nemesi származású fiatalember. Az édesanya 1831-ben a kolerajárvány áldozata lett, a teljesen elárvult Hermint, Lottit és Máriát a nagyapa vette magához. A tótgyörgyki birtokon rousseau-i körülmények között nevelkedtek a lányok. Azzal foglalkozhattak, amihez kedvük volt, hol a természetet járták, hol nagyapjuk óriási könyvtárát bújták, a világ eseményeiről pedig német újságokból tájékozódtak. Egymással is németül beszéltek, magyarul csak a falubeliekkel váltottak szót – ennek köszönhető, hogy Hermin élete végéig palócos kiejtéssel beszélt. Időnként pesti nagynénjüknél is látogatást tettek, aki a reformkor magyar irodalmával és íróival ismertette meg őket. Hermint érdekelni kezdték a politika kérdései is, ami merőben szokatlan dolognak számított egy fiatal lány esetében.
Leánykora is hosszabbra nyúlt annál, mint ami a korban megszokott volt. Elzárkózó nagyapja eleve nem szívesen látta birtokán a környék üresfejű nemes ifjait, de Beniczky Hermin műveltsége feltehetően riasztotta is a férfiakat. Már 24 éves volt, amikor Veres Pál, Nógrád megyei földbirtokos udvarolni kezdett neki. A közéletben aktív férfi, akit hamarosan a vármegye alispánjává, majd főjegyzőjévé választottak, nem ijedt meg a mindenben határozott véleménnyel rendelkező lánytól. 1839-ben esküdtek meg Pesten, és a kézfogó után a vanyarci Veres-kúriába költöztek. Kapcsolatuk két egyenrangú ember szerelemi házassága volt, s az együtt töltött 46 év alatt szellemi partnerei is voltak egymásnak. “A házasságban a teljes boldogság a szerelem választásán múlik, és semmilyen tévedés nem büntet bennünket oly módon, mint az, amelyet a szerelemben követünk el” – vallotta Hermin a harmonikus kapcsolat titkáról.
1841-ben született meg lányuk, Veres Szilárda, őt három évvel később egy kisfiú követte, aki azonban csecsemőként meghalt. A házaspár a kislány nevelését tekintette legfontosabb feladatának, s a fiatal édesanya már ekkor megfogalmazta pedagógiai alapelvét: “Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.” Hamar szembesült vele, mennyire elhanyagolt Magyarországon a leánynevelés ügye. Az alapfokú ismeretekre ő maga tanította a lányát, s mivel lányokat képző iskola nem létezett, egyetemet végzett tanárokat fogadott mellé, és ő is vele együtt tanulta a legkorszerűbb ismereteket. Egyebek mellett együtt olvasták el Alexander Humboldt Cosmosát, a legmodernebb kortárs természettudományos szakmunkát. Az anyát zavarta, hogy ő maga nem magyarul, hanem németül gondolkodik, ezért minél teljesebben meg akarta ismerni és lányával is megismertetni a magyar szépirodalmat. A család élénk társadalmi életet élt, barátaik közé tartozott a Bajza és a Kossuth házaspár is. A politikáról, művészetekről zajló beszélgetésekben a ház asszonya is nagy kedvvel vett részt, pontos érveivel gyakran sikerült meggyőznie a férfiakat. Birtokukon gyakori vendégük volt Madách Imre is, aki nemegyszer itt olvasta fel először műveit. Szoros viszonyukat mutatja, hogy az író verset is írt Herminhez, és neki dedikálta Az ember tragédiája első példányát.
A véleményét addig csak a hozzá közelállókkal megosztó asszony Madáchnak köszönhette, hogy a széles közönség előtt is megszólalt. Egészen pontosan annak, hogy felháborította az író egy nőellenes írása. Madách 1864. április 18-án tartotta akadémiai székfoglalóját A nőről, különösen esztétikai szempontból címmel, amely hamarosan nyomtatásban is megjelent. Veres Beniczky Hermint megdöbbentette, hogy barátja szerint a nő “soha a művészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte”, és a férfiaktól való szellemi elmaradásán neveléssel nem lehetséges változtatni. Szellemes és alapos válaszlevélben cáfolta Madách állításait, bizonyítva, hogy a lányok 16 éves koruk után, ha akarnak se tudnak Magyarországon iskolában tanulni, ha pedig az önképzést választják, leginkább kiközösítés lesz az osztályrészük. Eközben a férfiak, bár számos lehetőségük van a művelődésre, mégsem élnek vele elegen. “Csudálom, hogy mindezen előnyök mellett a tudományosan művelt férfi mégis oly kevés, és aki ezután mégis azzá lesz, magát egész más lénynek, fél-istennek képzeli.” Madách válaszában elismerte, hogy sok kérdésben tévedett, de addigra az asszony eldöntötte, hogy a nők képzése érdekében a közélet porondjára lép. Röpiratot írt Felhívás a nőkhöz címmel, amelyben az iskolázás feltételeinek mielőbbi megteremtését sürgette: “A magyar nők általános műveltségének emelése tovább nem halogatható szükség, s annak létesítéséért minden követ megmozdítani hazafias kötelezettség.” Férje a támadásoktól tartva kezdetben ellenezte, hogy párja közügyekben megszólaljon, de a röpirat elolvasása után megváltoztatta véleményét. Veres Pálné egyenjogúságát demonstráló gesztussal Veres Beniczky Herminként írta alá kiáltványát, – e döntését tiszteletben tartva ma is ezen a néven illendő hivatkozni rá. Írását először a Pesti Naplónak küldte el, de a szerkesztőség arra hivatkozva, hogy politikai lapban női témának nem adhat teret, elutasította a publikálást. Ezután Jókai Mórnak adta oda a röpiratot, aki ígéretet tett rá, hogy Hon című lapjában teret ad neki. A kiáltvány ezután sem jelent meg: csak fél évvel később, a szerző érdeklődésére derült ki, hogy Jókai olvasatlanul fiókba tette az írást.
A röpirat végül mégis megjelent a Hon hasábjain, de érdemi reakciót nem váltott ki. Veres Beniczky Hermin ezután jött rá, hogy magányosan nem fog tudni eredményét elérni, minél több nőt kell szervezett módon maga mellé állítania. Buzdító szózat címmel újabb, immár harcosabb felhívást tett közzé. Ebben leírta, hogy az előítéletes férfiak maguktól nem fogják műveltségi privilégiumaikat megosztani a nőkkel, hagyni fogják, hadd “tapogatózzék a szegény nő sötétségben”. Olyan nőegyesület megalapítására tett javaslatot, amelynek célja a közhasznú tudományok terjesztése a nők körében, iskolák alapítása, szakmák tanítása. Összejövetelt szervezett egy pesti szállodában, ahová meghívta az általa ismert, szellemi dolgokkal is foglalkozó magyar nőket. “A társadalomban mai napig uralkodik azon előítélet, hogy a nőnek az alapos műveltség szükségtelen. Ezen előítéletet legyőzni volna fő feladatunk” – mondta a megnyitó beszédében. Bár első alkalommal csak huszonhárman gyűltek össze, egy évvel később már kétszázan voltak. Bőven elegen ahhoz, hogy megkapják a belügyminiszteri engedélyt az Országos Nőképző Egyesület megalapításához. Első közgyűlésükön, 1868 tavaszán a tagok Veres Beniczky Hermint választották elnökükké. Az egyesület jelszava a “Haladjunk!” lett.
Legfontosabb céljaik között szerepelt egy nőképző országos főtanoda létrehozása, ahol az alapműveltség elsajátítása mellett könyvelő, kereskedő, fényképész, nevelőnő és egyéb szakmákat is tanulhatnak a diáklányok. Újabb egy évbe telt, amire Deák Ferenc támogatásának megszerzésével az ötletgazda elérte, hogy az országgyűlés megszavazza az iskola megalapítását. A következő akadályt a tanterv elkészítése jelentette. Veres Beniczky Hermin egyetemi tanárokat kért fel a feladatra, de hamar kiderült, hogy a tudós férfiak nem is értik, milyen képzésre lenne szükség. Ezután az alapító maga készítette el a tantervet, és ezzel korának egyik legmodernebb pedagógiai dokumentumát hozta létre. A főtanoda diákjai irodalmat, történelmet, egészségtant, lélektant, természettudományokat, művelődés- és művészettörténet, alkotmányismeretet és nyelveket is tanultak az iskolában. A tanári kar kiválasztásánál nem játszott szerepet az illető pedagógus vallási hovatartozása, így ez volt az első felekezet nélküli, ökumenikus iskola az országban. Az első évfolyamba ennek ellenére mindössze 14 lány jelentkezett, közülük hetet később el is vittek a szüleik, amikor eladósorba kerültek. Veres Beniczky Hermin saját lakását alakította át iskolává, és közadakozásból gyűjtött pénzt az intézmény fejlesztéséhez – még Liszt Ferencet is sikerült meggyőznie, hogy Budapesten e célból jótékony koncertet adjon. Az első elismerések külföldről érkeztek, az új szemléletű tanodának Németországban és Franciaországban is híre ment, dicsérő cikkek sora jelent meg róla. Ezután már sorban íratták be lányaikat a polgári és nemesi családok, így hamarosan kinőtték az eredetileg is ideiglenes szánt épület.
Amikor 1880-ban meghalt Veres Beniczky Hermin egyetlen fiúunokája, Rudnay József, az idős iskolaalapító elhatározta, hogy befejezi a művet, amit elkezdett. “Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen” – jelentette be. Magánadományokból és kölcsönökből telket vásárolt a belvárosi Zöldfa utcában. Mivel az elhunyt fiú különösen kedvelte a reneszánsz építészetet, az iskola is ebben a stílusban épült fel. A nemzetközi szinten korszerű, jól felszerelt épületet 1882-ben adták át, első igazgatójának Gyulai Pál írót kérték fel. Akkorra már annyi tanuló volt, hogy hamarosan az épület mellett álló üres telket is meg kellett szerezniük, hogy a tanoda bővíthető legyen. Veres Beniczky Hermin élete végéig aktívan dolgozott. Mikszáth Kálmán újságcikkben számolt be egy egyesületi közgyűlésről, ahol az egybegyűltek a tanítóképzés beindításáról vitatkoztak. Épp arról folyt a szó, hogy vajon megadná-e az engedélyt ehhez a kormány, amikor az elnöknő a pulpitusról ennyivel zárta le a vitát: “Megillet minket ez a jog, s ha megillet, akkor el is megyünk érte Treforthoz.” Mikszáth, aki már csak palóc akcentusa miatt is szívébe zárta az iskolaalapítót, így vonta le a tanulságot: “Megérdemelnek minden jogot, amit a miniszter adhat, mert megszerezték maguknak a saját erejükből azt a jogot, amit a miniszter nem adhat.”
Veres Beniczky Hermin magánélete időskorában is harmonikusan alakult. “Szeress tovább is! – írta férje születésnapjára. – Hisz érdekeink kölcsönös szeretet által oly annyira egybeforrtak, hogy a Te boldogságod az enyém is; balsorsod engem is sújt.” Az öregedő Veres Pál szerette volna feleségét maga mellett tudni a vonyarci kúriában:”Te a társadalomra már elég fényt árasztottál, (…) végy búcsút a közélettől s ragyogd be hátralévő napjaimat, légy közelemben míg a végzet el nem választ.” Hermin azonban 70 éves kora fölött sem hagyta ott az iskolát, hivatását a szerelem kedvéért sem adta fel. Amikor férje 1886-ban szívinfarktusban meghalt, bérbe adta a birtokot, hogy kizárólag a tanoda ügyeire koncentrálhasson. 1889-ben hanyatló testi erejére hivatkozva lemondott az egyesület elnöki pozíciójáról, de lemondását nem fogadták el, örökös tiszteletbeli elnökké választották, ám az operatív teendőket alelnökként innentől lánya végezte. Az iskola alapításának 25. évfordulóját mindenki megünnepelte, azok is, akik az induláskor nem voltak túl készségesek. Az ünnepi beszédet Jókai Mór mondta, és a ceremónián maga a királyné is tiszteletét tette. Ezen az ünnepségen hűlt meg Veres Beniczky Hermin annyira, hogy reumás betegséget kapott, amiből már nem tudott felépülni. Betegen is dolgozott: Tapasztalati lélektan felnőttek számára címmel könyvet írt, amelyben a kortárs külföldi pszichológiai elméleteket foglalta össze.
80 éves volt, amikor úgy érezte, már nincs ereje többé bemenni az iskolába. Betegágyához hívatta az iskola összes pedagógusát, és mindegyiküktől saját anyanyelvén elbúcsúzott. 1895-ben éppen azon a napon halt meg, amikor a kormány megnyitotta az egyetemeket a nők előtt. “Nem kis önleküzdésembe került falusi életemből a nyilvánosság elé lépni; de nem tehettem másképp, annyira erőt vett rajtam, hogy minden akadállyal (…) megvívni elég erősnek éreztem magamat.” Veres Beniczky Hermin valóban korának legerősebb asszonya volt.
“A Koszorúban közzétett Madách Imre székfoglaló beszédét olvastam. Ha ezen értekezlet nem csupán humorisztikus, de tudományos észleleten alapuló valóságos igazságot akar felmutatni: ez ellen a leghatározottabban tiltakoznunk és mint valótlant visszautasítanunk kell! Madách azt mondja: »A nő korább fejlődik, de teljes férfiúi érettségre soha nem jut, könnyebben felfog, de teremtő genius híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik, soha a művészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte. E cáfolatlan tényt nem tulajdoníthatjuk ellenkező irányú nevelésének.« Madách szerint tehát a nő, ha szellemi fejlődését másképpen intéznék is, (…) szabadon tanulhatna, (…) soha a férfiakat utol nem érhetné, mert már a természet kevesebb szellemi tehetséggel ruházta fel. (…) De már most nézzük a két nem szellemi fejlődésének szokásos eljárást és húzzunk párhuzamot. A nő 15 vagy legfeljebb 16 éves korig tanul némely gyakorlati tudományt. 16 éves korban a tanulástól elvonatik, társaságba viszik, ott a férfi csak a szépet és ízlésesen öltözöttet tünteti ki. (…) De ha nem megy ily korán férjhez, fiatal korában legkevésbé ízlik a fáradtságos tanulás, de nincs is mi őt erre buzdítsa, nem int neki babérkoszorú, sem a lehetőség magának állást kivívhatni, vagyont szerezni politikai, ügyvédi, pap, tanári állás által, hisz politikai és komolyabb tudományos térről ezeréves szokás és a férfiak által tökéletesen le van szorítva. Nincs oly köre, hol tanulása eredményéről, felfedezéseiről rokon lelkűekkel kedélyesen társaloghatna, (…) éppen ellenkezőleg, gúnyolnák azon lányt, ki óráit a tudományos kísérleteknek szentelné.
(Veres Beniczky Hermin Madách akadémiai székfoglalójáról, 1864)