Nyáry Krisztián: “Mindig lehet másként dönteni, mint a többség”

Mekkora volt a nyomás, hogy sikeres könyvei után újra sikerkönyvet írjon?
Semekkora. Az Így szerettek ők második része után azt mondtam a kiadómnak, hogy most valami teljesen mást szeretnék, de könnyen lehet, hogy az kevesebb embert érdekel majd, mint a szerelmes történetek. Elmondtam, milyen könyvet képzelek el, ők pedig azt mondták, gyerünk. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem örülnének, ha ezt a könyvet is sokan megvennék.

Mióta foglalkoztatják a hősök? Hogyan keltették fel az érdeklődését?
Engem az emberi sorsok érdekelnek. Ez foglalkoztatott az előző könyveimben is, csak ott az emberi élet egy másik fontos szeletét, a szerelmet jártam körül. Most a sorsfordító döntésekről írok, amelyek néha hőssé teszik a hétköznapi embert is.

Hogyan fedezte fel azokat a hősöket, akik kevésbé ismertek?
Már gyerekkoromban is vonzottak az életrajzok. Ha láttam a múzeumban egy megragadó festményt, biztos, hogy elolvastam a festője életét is. Fizikaórán is jobban érdekelt Newton élete, mint a gravitációs tömeg ekvivalenciája. Úgyhogy ezeket a hősöket is régóta gyűjtögetem. Valamikor olvastam róluk, és bizonyos tekintetben már akkor példaszerűnek találtam az életüket. Most már csak módszeresebben kellett feltárni a történeteket.

Milyen a munkamódszere? Mennyit olvasott, kutakodott, könyvtárazott?
Az interneten kezdem, megnézem, kivel érdemes foglalkoznom. Aztán megkeresem az adott témához legjobban passzoló könyvtárat, és ott elolvasom, amit érdemes. Sokszor megírom a történet első verzióját a Facebookra, és ilyenkor gyakran jelentkeznek a téma kutatói vagy az illető személy leszármazottai, és fontos kiegészítéseket tesznek. A könyvbe végül már ezzel együtt kerülnek a szövegek.

Melyek voltak a legmeglepőbb felfedezések?
Szinte minden életrajz kínál meglepetést, még az is, amelyikről azt hittem, jól ismerem. Például, hogy Papp Lacit mennyire bornírt indokokkal tiltották el vízfejű politikai potentátok attól, hogy profi világbajnok legyen. Megdöbbentett, hogy Semmelweis Ignácot milyen brutálisan meggyilkolták, és ehhez hogyan asszisztáltak a kollégái és a családtagjai. Vagy hogy Bulyovszky Lillát, az első magyar színpadi világsztárunkat ma már alig ismerjük, miközben Dumas regényt is írt róla.

Volt, akit esetleg ki kellett hagyni a könyvből?
Ötvenvalahány nevet tartalmazott tavaly ilyenkor a listám, aztán az írás és a szerkesztés során is kiesett pár téma. Főleg azért, mert nem akartam egymáshoz sokban hasonló életeket elmesélni, például két 1848-as női katonatisztét, hanem minél változatosabban akartam megmutatni, hányféleképpen is válhat hőssé az ember.

Nehezebb volt hősnőket találni, mint férfiakat?
A történetek nagyjából harmada szól nőkről. Azért nehezebb női hősökről írni, mert róluk sokkal kevesebb forrás áll rendelkezésre. Szerintem az elérhető magyar életrajzok, szakcikkek 95 százaléka férfiakról szól. Volt, hogy egy női életrajzot férfiakról szóló könyvek lábjegyzeteiből kellett összeraknom, mint Simon Jolán esetében, akiről azért írtak sokan, mert Kassák Lajos felesége volt, miközben egyáltalán nem csak ezért fontos a munkássága.

Van személyes kedvence, aki valamiért nagyon fontos önnek?
Az a szerencsém, hogy megvan az a szabadságom, hogy a kedvenceimről írjak. Azért ez a harminchárom ember szerepel a könyvben, mert most éppen ők fontosak nekem. De különösen közel áll a szívemhez Elek Ilona, az első magyar női olimpiai bajnok, vagy Sárközi Márta, aki a magyar irodalom- és kultúrtörténet egyik legbecsületesebb és legerkölcsösebb figurája.

Egyfajta értelmiségi önsegítő könyvként is olvasható: történeteken, sorsokon keresztül mutatja meg a nehéz döntéshelyzetekben lehetséges viselkedést. Lehet egy ilyen olvasata is a könyvnek?
Talán igen, bár messze nem csak értelmiségiek lehetnek hősök. Halassy Olivérnek nem volt diplomája, mégis bebizonyította, hogy egy mozgássérült is lehet olimpiai bajnok. De az kétségtelen, hogy ezekből a sorsokból megtanulható egy nagyon fontos dolog. Ahogy Ungváry Krisztián írta az ajánlásában: még a legszörnyűbb történelmi helyzetben is marad az embernek mozgástere a jóra. Szóval mindig lehet másként dönteni, mint a többség, ha éppen az a helyes.

Mit tapasztal, mennyire nyitott az olvasóközönség az ismert emberek személyiségének árnyalására?
Szerintem itt is az a helyzet, mint az írók szerelmi történeteinél: a közönség nem szobrokra vagy papírmasé figurákra kíváncsi, hanem összetett jellemekre. Mert egy hős sem feltétlenül tökéletes ember, ugyanúgy tele van gyarlóságokkal, mint a legtöbben, csak éppen a legfontosabb pillanatokban képes jó döntéseket hozni egy közösség érdekében. Nyugodtan el lehet mesélni Petschauer Attila kardvívó bajnokról, hogy hiú ember volt, vagy Sárközi Mártáról, hogy úgy káromkodott, mint egy kocsis, mert ez semmit nem von le azokból a nagyszerű tettekből, amik hőssé tették őket.

Milyen fontos üzenetet hordoznak az igazi hősök a ma emberének?
A legfontosabb üzenet talán az, hogy mindig van döntési lehetőség. Ezekben az emberekben az a közös, hogy képesek voltak meghozni egy jó döntést, aztán kitartani a döntésük mellett. Emellett tudták, hogy ők maguk miben jók, mihez van tehetségük, és használták is ezt a tehetségüket. És közös az is, hogy nem voltak szuperemberek, nem voltak emberfeletti képességeik, nagyon is emberiek voltak.

Hogyan lehetne ezeknek a hősöknek méltó helye a köztudatban?
Ha eleget beszélünk róluk, emlékezünk rájuk. Szász János filmrendező azt mondta, hogy a könyvemben szereplő emberek közül minden másodikról filmet lehetne csinálni. Milyen jó lenne, ha születnének ilyen magyar filmek vagy akár regények! Hiszen ők magyar hősök, senki más nem fogja elmondani helyettünk a történetüket.

Mit jelent a hősiesség ma? Kikre tekint ma hősként?
A hősiesség számomra egy közösség érdekében meghozott jó döntés következetes végigvitelét jelenti akár a többség véleményével szemben is, gyakran a saját egyéni érdekeink háttérbe szorításával. Ez nem változott Leonidász óta. A történelmi szituációk és az életkörülmények változnak. Ma is rengeteg hős vesz minket körül. Például a pedagógus, aki egy borsodi faluban képes eredményesen felkészíteni a középiskolára az írástudatlan szülőktől származó tanítványát, számomra hős. Vagy az orvos, akik ahelyett, hogy Stockholmban dolgozna egy klinikán tízszeres fizetésért, úgy ment idehaza nap mint nap életeket, hogy nem fogad el hálapénzt sem.

A Köszönetnyilvánításban írja a feleségéről, Bártfai Andreáról, hogy róla a könyv írása közben derült ki, hogy igazi hős.
A feleségem nyáron nagyon beteg lett. Akik közelről ismernek minket, tudják, min megyünk most keresztül, mást pedig nem terhelnék ezzel. Annyi biztos, hogy nélküle nem fejeztem volna be ezt a könyvet. Abba akartam hagyni, amikor beteg lett, de ő rábeszélt a folytatásra, és a nyomdába adásig dolgozott a könyvön.

Milyen volt a közös munka? Szigorú volt a felesége?
Nagyon szigorú szerkesztő, és sajnos többnyire igaza van. Kérlelhetetlenül kihúz akár egész bekezdéseket, ha felesleges mellébeszélésnek tartja. Jó az is, hogy női szemmel olvasta a történeteket. Például végigolvasta Széchenyi Ödön történetét, és a végén megkérdezte: “Jó, de mi lett a gyerekeivel?” Utánanéztem, és kiderült, hogy ez tényleg egy fontos részlet a történet szempontjából. A szöveggondozás mellett ráadásul ő találta ki a könyveim vizuális megjelenését, a borítótól a méretig.

Eljátszott a gondolattal, mit tett volna egyik-másik híres ember helyében?
Hogy valószínűleg magamtól sokszor gyávább lettem volna, de most hogy olvastam, ők mit tettek, talán már nem. Jó lenne azt hinni például, hogy 1944-ben én is gyerekeket mentettem volna, mint Sztehlo Gábor, de könnyen lehet, hogy nem lett volna merszem vadidegenek gyerekeit az autómon kicsempészni a gettóból. De most, hogy tudom, ki volt ő, talán szégyenkeznék, ha nem tenném ugyanezt hasonló helyzetben. Erre jók a hősök, hogy erőt meríthetünk az életükből.

Kortársakról írni kényes és kockázatos dolog, de mégis: melyik művész, tudós, gondolkodó élete érdekelné részletesebben?
Engem szinte mindenki élete érdekel, és valamiért sok ember el is meséli nekem, a zöldségestől a taxisofőrig. És mindegyikben van valami olyan, ami felemelő vagy legalább tanulságos. De nem írok élőkről, egyrészt mert a múlt jobban izgat, másrészt nem akarok személyes érzékenységet sérteni.

Elképzelhető, hogy egyszer külföldi hírességekről ír majd?
Nem valószínű. A magyar történelem és kultúrtörténet jobban érdekel, és otthonosabb is a számomra. Meg aztán a mi hőseinkről rajtunk, magyarokon kívül úgysem írna más.