Férjemmel nemrégiben kitöltöttük a Magyarországon elérhető leghitelesebb IQ-tesztet. Nem mondom meg, hogy az én eredményem mi lett, csak annyit, hogy a férjemé jobb, ami miatt persze rögtön megsértődtem, de végül is, ha úgy vesszük, én választottam őt, úgyhogy ez is az én érdemem. Pár napig nagy arccal jöttünk-mentünk, aztán gyorsan összevesztünk valami szokásos marhaságon (hogy ki hogyan vágja a sajtot, ha jól emlékszem).
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy bár fontos az intelligencia, az egyik legfontosabb, önmagában ezzel nemhogy az életünk nem “lesz megoldva”, de még a párkapcsolatunk sem. Az élethez több kell, vagy inkább úgy mondanám, más is. És lehet, hogy az a más még az IQ-nál is fontosabb (például az EQ).
Biztos, hogy mindent visz?
A fontossági sorrendben ennél még hátrébb szerepel nálam a műveltség. A Való Világ és hasonló realityk közönsége mindig rendkívül jól szórakozott azon, hogy a szereplők egyike-másika “milyen hülye”. A legnépszerűbb az iskolahét volt, amikor (legutóbb) Dóri, Dennis, Fanni és a többiek beültek az iskolapadba, és szimulált tanórákon vettek részt. Az ilyenek során általában kiderül, hogy a fiatalok nemhogy a mohácsi csata évszámát nem tudják, de van, aki szerint az őskor egy mendemonda. És bár valóban hihetetlen, hogy valaki képes leélni úgy huszonvalahány évet, hogy végig elkerüli az az információ, hogy Lengyelország fővárosa nem Prága, de ez az emberi minőségéből viszonylag keveset von le. Mert hiába tudta VV Dani a jó válaszokat, a következő hétvégén a nézők úgy vágták ki a villából, amikor olyan jellemhibákról tett tanúbizonyságot, mint sértődékenység, önteltség, bosszúszomj, hogy csak úgy nyekkent. A játékot pedig egy olyan ember nyerte, aki szívet tudott felmutatni.
Vagyis a lexikális tudás ismét vajmi keveset számított. Természetesen egy igényes ember kíváncsi a világra, és a világ nem merül ki számára a plázában. A történelem vagy a térkép ismerete nyilván nem haszontalan tudástartalmak. Ám ahhoz, hogy Vágó István bármelyik vetélkedőjében sikert érjen el az ember, elég, ha baromi sok ideje és jó memóriája van. Vajon mihez segít hozzá az, ha valaki megtanulja kívülről a Révai összest? Az ember eltölthet akár évtizedeket azzal, hogy évszámokat magol be, csak közben a saját évei elmennek. Nem ment ki az emberek közé, nem alapított családot, nem élvezte az életét. Igaz, hogy tudja, mikor kötötték meg a vesztfáliai békét.
Mindezt csak azért mondom, mert lehet hatalmasakat röhögni a Viasat3-as Észbontók vetélkedőn, csak hát mi is olyan vicces?
Anett, Vivien és az első világháború
Két csapat verseng egymással (legutóbb a “vendéglátós fiúk” a “parti lányokkal”, bár utóbbi nem tudom, mit jelent, de amire ők vélhetően gondolnak, azt én azért egybeírnám). Ám nem saját teljesítményével. A feladat az, hogy megtippeljék, vajon “mennyire hülye” az a két szerencsétlen, akit kiültettek egy kanapéra, hogy műveltségi kérdésekre válaszoljanak. A törekvés láthatóan az, hogy lehetőleg minél inkább azok legyenek, vagyis a lehető legkevesebbet tudják a minket körülvevő világról.
És bár kétségkívül érdekes, hogy léteznek köztünk emberek, akik szerint Sopron Borsodban van, az első világháború valamikor az ezerötszázas években zajlott, és kétszáz méter az két kilométer, és hát azon is lehet álmélkodni, amikor valaki hosszú perceket lamentál azon, hogy egy tonna vas nehezebb-e, vagy egy tonna papír, majd rájön, hogy ez “becsapós kérdés”, és gyorsan a vasra tippel, szóval érdekes jelensége ez a világnak. De viccesnek nem mondanám. Ilyesmiből műsort gyártani kábé annyi, mint letenni a kamerát, és bemutatni, hogy az eső esik. Igen, vannak köztünk műveltebb és kevésbé művelt emberek, sőt vannak egészen műveletlenek. Van, aki ezt eddig nem tudta?
A versenyző csapattagok végignézik, hogyan kínlódja meg a választ két áldozatuk. Már előre gúnyolódnak rajtuk: “Mikor volt az első világháború?” “Azt se fogják tudni, hogy volt első világháború!”, amikor pedig nagy butaságot mondanak, harsány röhögés a válasz. Visszakapcsoláskor még egy-két alázó beszólás elhangzik, aztán Anett és Vivien mehet vissza oda, ahonnan jött, a városába vagy a falujába, ahol majd talán mondják neki, hogy hát “minek mentél oda te lyány, látod, kinevettek a népek”. A lyány majd arra gondol, hogy kapott érte pénzt, többet, mint amikor hosszúhétvégézik a kisboltban, és most majd lehet, hogy meg tudja venni végre a Super Blush Perfect pirosítót, amilyen a kolléganőjének van, hát jó, majd közben beszólnak még néhányan az utcán, meg mutogatnak a háta mögött, de majd nem törődik velük, apu is megmondta, hogy nem kell.
Bevállalós és/vagy fogyatékkal élő
Az Észbontók komoly jövő előtt áll. Tonnaszámra lehet találni olyanokat, akik nem olvastak elég könyvet (talán nem is volt otthon könyvespolc), lusták voltak tanulni, nem figyeltek eléggé az iskolában. Sőt, eleve gyenge mentális képességekkel születtek, esetleg az értelmi fogyatékos minősítés határát súrolják (szerintem most is van ilyen “celebnek” kikiáltott, gyakran “használt” ember a médiában, aki állapotánál fogva bármikor megeszik egy tücsköt vagy pofán lehet baszni egy habostortával), és ezzel összefüggésben nem rendelkeznek olyan helyzetfelismerő és érdekérvényesítő képességgel, hogy nemet mondjanak egy ilyen tévés szereplésre. És ha már ott vannak, akár lehet bátorítani őket mondjuk egy beépített emberrel, aki hosszan beszélteti őket, hogy biztosan be lehessen majd vágni az igazán nagy ostobaságról árulkodó szavakat. De ez csak egy ötlet részemről.
Kár, hogy a kérdéseket, amiket megkapnak, nem teszik fel egyesével azoknak, akik kiröhögik őket. Biztos, hogy mindre tudnák a választ? És a nézők vajon? Nincsenek nekik is deficitjeik? Ismeritek az érzést, amikor valaki magyaráz nektek, és tesz egy irodalmi vagy geopolitikai utalást, de fogalmatok sincs, hogy miről beszél, mert életetekben nem hallottatok arról az íróról, vagy politikusról, vagy városról? Azt se tudjátok, milyen országban van? Ilyenkor az ember meggyőzően bólogat, és nagyon hálás, hogy a másik nem kérdez vissza. Rossz lenne, ha megtenné, még egy kamerával is felvenné, majd levetítené országos nézettséggel.
Egykor a fejlődési rendellenességgel születetteket ketrecekben mutogatták. Az emberek elmentek, és álmélkodtak, hogy nahát, ilyen is van. De nem nevettek rajtuk. Mert már ketrecbe zárni és mutogatni őket is épp elég szívtelenség volt, kinevetni végképp az lett volna. Értelme meg? Nagyjából semmi. Bár adhat egy jó estét, a másiknak meg egy rosszat. Csak sajnos a kettő nem oltja ki egymást, ha minden igaz. Bár matekból sosem voltam jó.