Al Capone, Bonnie és Clyde, John Dillinger vagy épp Pablo Escobar. Mi a közös bennük? Mindannyian bűnözők voltak, mégis mindannyiukból popkulturális ikon, sokak szemében pedig egyenesen hős vált, függetlenül erőszakos, véres tetteiktől. Az alábbiakban megpróbáljuk körüljárni, minek köszönhető ez.
James Finckenauer professzor a Rutgers Egyetem kriminalisztika szakának alapítója 2007-ben megjelent Mafia and Organized Crime: A Beginner’s Guide (kb.: Maffia és szervezett bűnözés kezdőknek) című könyvében az 1920-ban bevezetett amerikai szesztilalom számlájára írja, hogy a maffiózók a polgárok szemében egyfajta népi hőssé tudtak válni. A Volstead-törvénynek is nevezett rendelettel az USA területén betiltották a szeszes italok árusítását, gyártását és szállítását, ez pedig komoly lehetőségeket nyitott meg a bűnözők előtt. Mivel a szesztilalom rendkívül népszerűtlen volt az amerikai polgárok körében, hamar felütötték a fejüket a speakeasyk, vagyis az illegális italmérések, amelyek gyakran kávézókból nyíló titkos szobákban működtek, idővel pedig sok helyen elegáns mulatóvá terebélyesedtek.
A szesztilalom ellenében ügyködő bűnözők természetesen a saját zsebüket igyekeztek kitömni az alkoholos italok csempészésével és tiltott árusításával, mivel azonban pont a whiskyre és rumra szomjazó amerikai polgárok igényeit elégítették ki, tevékenységük hamar átitatódott a rendszernek középső ujjat mutató forradalmárok és renegátok romantikájával.
“A szesztilalom egyik mellékhatása az volt, hogy az addig csupán kisstílű bűnözőként tevékenykedő jövőbeni maffiavezérek rendkívüli módon megerősödtek – mondta Finckenauer a témával kapcsolatban a New Yorker magazinnak adott interjújában. – A Volstead-törvény azonban ezekből a bűnözői csoportokból jól működő, nemzetközi szervezetet csinált. A kormány rendeletével szembeszálló gengszterek pedig a rendszerellenesség szimbólumaivá váltak a húszas évek Amerikájában.” Ezt jól mutatja, hogy a szeszcsempész-romantika bőven megmaradt a Volstead-törvény 1933-as hatályon kívül helyezését követően is.
A “családi” értékek
Mario Puzo 1969-es könyve, a Keresztapa – amely Francis Ford Coppola azonos című, Marlon Brando és Al Pacino főszereplésével forgatott filmjének alapjául szolgált – olyan képet vázolt fel a bűnözői klánok vezetőiről, akik szívükön viselték közvetlen lakókörnyezetük sorsát, emellett saját szigorú törvények és becsületkódex – például a szicíliai maffia hűségesküje, az omertà – szerint éltek és működtek. Ez is hozzájárult a maffiaromantika megerősítéséhez.
Az egzotikus származás előny
Az eredeti maffiózók bevándorlói háttere tovább segítette, hogy róluk fals kép alakuljon ki. A szesztilalom idejének gengszterei – Arnold Rothstein és Meyer Lansky kivételével – javarészt olasz származásúak voltak. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején pedig az Egyesült Államokban az olasz, illetve olasz ajkú népesség még jóval kevésbé asszimilálódott, ezért kívülállóként, idegenekként tekintettek rájuk. Ezt kombinálva az olasz bűnszervezetek szigorú működési modelljével – amely szigorúan tiltja egyébként a kívülállók bevonását – segített abban, hogy az emberek ne érezzék magukat közvetlenül a maffia által fenyegetve.
A pszichológiai hatás
A szociálpszichológiában megkülönböztetik a különböző csoportokhoz való tartozás (in-group), illetve a csoporton kívüli (out-group) emberek viselkedését. Utóbbi esetben, vagyis ha nem vagyunk egy bizonyos csoport tagjai, jóval könnyebben tudunk ítéletet mondani az adott csoport tagjairól, nagyobb távolságból szemlélve a működésüket, anélkül hogy a csoport működése bármilyen hatással lenne ránk. Egy kívülről szemlélt csoport kisebb fenyegetést is jelent, mivel könnyebben el tudunk határolódni annak tagjaitól és működésétől.
Az amerikaiak esetében ez a jelenség tovább erősítette a maffia romanticizálását: az “igazi” amerikaiak számára érdekes és izgalmas volt az olasz bevándorló maffiózók élete, ráadásul amiatt sem kellett aggódniuk, hogy az életük veszélybe kerülne, hiszen az omertá kötötte a gengszterek kezét, akik – elvben – nem árthattak a törvénytisztelő polgároknak. Nem véletlen, hogy az amerikai irodalomban és filmiparban az ír maffia kerül elő még igen gyakran (ennek jó példája a Szigorúan piszkos ügyek című film amerikai remake-je, A tégla). Érthető nyelvi és kulturális okokból a kínai és orosz maffiákat jellemzően nem ábrázolják ilyen romanticizált módon, igaz, az orosz bűnszervezetek kevésbé az olasz “családi” modell alapján épülnek fel, hanem ennél jóval pragmatikusabb módon.
A New York University pszichológusa, Yaacov Trope alkotta meg a pszichológiai távolság kifejezését, amellyel azt a folyamatot írta le, ahogy valaki mentálisan távolabbra helyezi magát bizonyos eseményektől, emberektől, érzésektől vagy gondolatoktól. Néha ez egy természetes folyamat része: a fájdalmas események az idő múlásával enyhülhetnek, de akár meg is szépülhetnek. Ilyenkor beszélünk a régi szép napokról, meg a boldog békeidőkről.
Azonban a pszichológiai távolság kialakulásához nem feltétlenül kel az idő. Bizonyos körülmények együttállása esetén hamar kialakulhat a vágyakozás valami olyasmi iránt, amitől kellő és biztonságos távolságban vagyunk: nem véletlen, hogy a második világháborús, vagy épp a vadnyugati filmek is egyfajta távolságtartó romanticizálással közelítenek a lövészárkok nyomorúsága vagy épp a civilizáció határain élők sokszor embertelen világa felé. Ameddig nem szembesülünk konkrét tényekkel, addig könnyű fenntartani ezt az illúziót. A klasszikus értelemben vett maffiózókat pedig éppen az teszi romantikusan vadregényessé, hogy szigorú hűségeskü szerint éltek, szembeszálltak a mindenkori hatalommal és megvédték a sajátjaikat. Azonban ha picit jobban belenézünk ezeknek az embereknek a viselt dolgaiba, egyből kiderül, hogy egyáltalán nem olyanok voltak, mint Robin Hood, Jack Sparrow vagy épp Han Solo, a csempész.
Népi hősök és a valóság
Lássunk pár olyan alakot, akiknek a neve egyet jelent a bűnnel és az erőszakkal, ma mégis úgy gondolunk rájuk, mint egykori legendákra.
Al Capone
Alphonse Gabriel Capone természetesen a lista élén foglal helyet, mivel szinte nincs olyan gengszterklisé, ami ne merítene a figurájából. A szesztilalom idején eleinte kisebb pályán focizó Capone idővel Chicago majdnem teljhatalmú ura lett, aki legalább annyira ügyelt a PR-fogásokra, mint az illegális alkoholszállítmányokra. Bár kíméletlen és agresszív volt ellenfeleivel szemben, a rászorulóknak ingyenkonyhát nyitott, szókimondó stílusával pedig hamar “közönségkedvenc” lett, a chicagói szóbeszéd gyakori tárgya.
Bonnie és Clyde
A gengszterek Rómeó és Júliája, Bonnie Elizabeth Parker és Clyde Barrow az amerikai gazdasági válság idején kerültek a rivaldafénybe. A fiatal pár (Barrow 25, Parker 24 éves volt haláluk idején) a Barrow-bandával kiegészülve utazgatott az USA területén, és számos bankot, benzinkutat és vegyesboltot raboltak ki. Bár Clyde valóban felelős volt több ember haláláért is, Bonnie-ról utólag megállapították, hogy valószínűleg kevés köze volt a bűncselekményekhez, sőt valószínűleg a fegyvert se nagyon sütötte el. Csupán egy, a búvóhelyükön talált, feltehetőleg beállított fotón látható dobtáras géppisztollyal, szivarral a szájában. A korabeli rendőrök azonban ezt a képet adták közre a médiának, az újságírók pedig természetesen kapva kaptak a szenzációs történeten.
Arthur Penn 1967-es filmjében pedig olyan hollywoodi szupersztárok formálták meg a bűnös párost, mint Faye Dunaway és Warren Beatty. Történetük véres vége is hozzájárult, hogy romantikus fényben emlékezzen rájuk a világ: Bonnie-t és Clyde-ot szövetségi ügynökök lőtték szitává egy kocsiban. Az autó ma is látható a nevadai Whiskey Pete’s nevű kaszinóban.
John Dillinger
Az egyik leghíresebb bűnöző, akit a világ karizmatikus megjelenése és megnyerő modora miatt zárt a szívébe. Bár számos bankot kirabolt, sokszor még a vele szemben intézkedő rendőröket is képes volt elbűvölni. Leghíresebb tette, hogy megszökött a Crown Point börtönből, amelyet korábban szökésbiztosnak neveztek. Ezt ráadásul előre közölte a sajtóval, szökéséhez állítólag egy fából készült álpisztolyt használt, és az őt letartóztató seriff autójával menekült el, kedélyesen énekelve. Egy besúgó végül lebuktatta, és egy mozielőadásra igyekezve végül lelőtték. Népszerűségét bizonyítja, hogy a Cook megyei rendőrök nyilvánosan kiállították a holttestét, amelyet nem kevesebb mint 15 000 ember látogatott meg.
Pablo Escobar
A drogbáró a maffiózok modernebb kori kiadása, aki a hetvenes–nyolcvanas években felépített kokainbirodalma révén egy időben az USA 80 százalékát ellátta a fehér porral. Ehhez utasszállító repülőgépeket, de két kisméretű tengeralattjárót is felhasznált. Extravagáns életmódot folytatott, hatalmas haciendáján még saját állatkertje is volt, vízilovakkal és tigrisekkel. Hatalma csúcsán a világ 10 leggazdagabb embere közé tartozott, akit 1982-ben még a kolumbiai képviselőházba is beválasztottak. Sokan népi hősként tekintettek rá, mivel hatalmas összegeket fordított Kolumbia szegényebb vidékein iskolák és kórházak építésére. De félreértés ne essék, Escobar kezéhez több száz, ha nem több ezer ember halála köthető. 1993-ban a kolumbiai rendőrség tagjai lőtték le egy rajtaütést követő tűzharcban.
További cikkek maffiáról az NLCafén:
- A világ 10 legveszélyesebb bűnbandája
- Nők a szervezett bűnözés fertőjében
- A bűnöző, akit szeretsz