Az egész egyetlen bostoni újságcikkel kezdődött. John Geoghen atya ellen 86 egykori áldozata pert indított, mert a pap gyerekkorukban szexuálisan zaklatta őket. Már önmagában ez a történet is szenzációszagú volt, valahogy mégis elsikkadt az évtizedek során itt-ott megjelent gyerekzaklatós papok esetei között, és nem kapta meg azt a figyelmet, ami kijárt volna neki. A helyi lap, a Boston Globe frissen kinevezett főszerkesztőjének, a Miamiból áthelyezett Marty Baronnak szemet szúrt egy mondat egy cikkben, amiben a per során a vádat képviselő ügyvéd azzal vádolta az érseket, hogy végig tudomása volt az esetekről, és maga is aktívan részt vett az eltussolásukban. Az esettel kapcsolatos ügyiratokat azonban titkosították, és senki nem férhetett hozzájuk. A Floridából érkezett Baron megszokta, hogy délen sokkal nyilvánosabban kezelik az efféle ügyeket, mint északon, így a fejébe vette, hogy kipereli az egyháztól a dokumentumokat. Amikor ezt felvetette a lap élén töltött első szerkesztőségi ülésén, a mondatait döbbent csend fogadta. “A Boston Globe bepereli a katolikus egyházat” szalagcím ebben a meglehetősen konzervatív, erősen katolikus gyökerű városban egyáltalán nem tűnt vonzó alternatívának. Baron messziről jött emberként, ráadásul zsidó vallásúként a kívülálló szemüvegén keresztül látta az esetet, és úgy döntött, hogy megbízza a lap Walter Robinson által vezetett oknyomozó csapatát, a Spotlightot az eset felgöngyölítésével.
A bűnösöket védő rendszer
Ugyan a történet Geoghen atyával indult, a Spotlight négytagú csapata számára korán kiderült, hogy nem egyetlen pap elszigetelt esetéről van szó. Az anyaggyűjtés során számos hasonló esetre derítettek fényt, és kirajzolódott számukra egy mechanizmus, ami általános gyakorlattá vált az érsekségen belül. Ha egy katolikus papot megvádoltak gyerekmolesztálással, akkor az egyház ügyvédei mindig mindent megtettek azért, hogy peren kívüli megállapodás szülessen, és a pénzbeli kártérítésért cserébe utólag titoktartásra is kötelezték a vádlójukat. Az érintett papot áthelyezték máshová a körzeten belül, hogy eltüntessék szem elől, de fel nem mentették a “munkája” alól. A visszaesőket olykor elküldték egy pszichiátriai intézetbe, hogy az ott folytatott kezeléstől “megjavuljanak”, de ha ez véget ért, gond nélkül küldték vissza az egyházközösség szolgálatába. Geoghen atyáról például kiderítették, hogy gyakran élt azzal a módszerrel, hogy kifejezetten sokgyerekes, szegény családokhoz kopogtatott be, hogy felajánlja segítségét, és például elvitte a srácokat fagyizni vagy játszani, és a szülők gyanútlanul bízták rá a gyerkőcöket az önkéntes jótevőre. Az áldozatok között pedig nem azért volt sokkal több fiú, mint lány, mert a pedofil eseteknek homoszexuális vonzata is lett volna, hanem azért, mert a fiúk sokkal jobban szégyellték azt, ha ilyesmi történt velük, mint a lányok, és szégyenükben nem mesélték el sem a szüleiknek, sem pedig a rendőrségnek, de ha véletlenül valamelyik szülő mégis tudomást szerzett a dologról, a szégyenérzete által vezetve ő is hajlott arra, hogy inkább a színfalak mögött megegyezzen némi pénzbeli kártérítésben, mint a nyilvánosságot is vállalva azzal szembesüljön, hogy esetleg a környezetében rossz szülőnek gondolják majd, mert hagyta, hogy mindez megtörténjen.
Egy nyomozás részletei
Walter Robinson és csapata a nyomozás hónapjai során összesen negyven, már felnőtt korú egykori áldozattal készítettek interjút. Ezen felül próbálták megkeresni az érintett papokat és püspököket is, de a legjellemzőbb reakció az volt, hogy rájuk csapták az ajtót, és egyetlen kérdésre sem voltak hajlandók válaszolni. Komoly áttörést hozott az ügyben, amikor rátaláltak Richard Sipe-ra, a kiugrott papra, akinek a katolikus papok mentális problémái volt a tudományos szakterülete, és rávezette a csapatot, hogy egy létező pszichés jelenségről van szó, és nem csupán elszigetelt esetekről. Ugyan az újságírók látókörébe addigra már egy tucatnyi pedofil katolikus pap került, a Sipe-pal való konzultáció ébresztette rá őket arra, hogy egy ennél is sokkal nagyobb szám az, ami közelebb áll az igazsághoz.
A Boston Globe újságíróinak és szerkesztőinek hozzáállását dicséri, hogy nem kezdték el leközölni az egyes eseteket külön-külön, pedig tudni lehetett, hogy azok is komoly olvasói érdeklődésre tartanának számot, hanem meglátták az egyes esetek mögött meghúzódó rémisztő összképet a szervezett eltussolásokról, és inkább arra törekedtek, hogy magára a rendszerre csapjanak le, és elérjék a megtisztulást a katolikus egyházközségben. Nagyjából fél éven át gyűjtöttek anyagot úgy, hogy abból nem született cikk a lapnál, és türelmesen kivárták, míg kellő mennyiségű bizonyíték áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy megtörténjen az elmúlt évtizedek sötét titkainak leleplezése.
A következmények
Az esetet kirobbantó cikk a Boston Globe 2002. január 6-i számában látott napvilágot. A megjelenés utáni két hónapban több mint háromszáz egykori áldozat jelentkezett a lap szerkesztőségében, hogy ő is elmondhassa a történetét, amit évekig, netán évtizedekig magában tartott. És ők még a szerencsésebbek közé tartoztak: a molesztáló papok számos áldozata nem tudta feldolgozni a történteket, és felnőtt korában öngyilkosságba menekült, vagy alkoholhoz és drogokhoz nyúlt, és depresszióval küzdött. Kiderült, hogy a bostoni érsekséghez tartozó körzetben néhány évtized alatt nagyjából kétszáz pedofil pap “szolgált”.
A világon rengeteg helyen robbant ki hasonló botrány, de a bostoni azért került ennyire a középpontba, mert sehol a világon nem tárták fel ilyen alapossággal azt az egyházi hálót, ami ezeket az embereket megvédte a lelepleződéstől és a tetteik következményeitől. Az elhallgatásban helyi főkolomposnak számító – többtucatnyi pedofil papot védett meg – Bernard Law érseket ugyan eltávolították a pozíciójából, és bevallotta bűnösségét, de nem lett kegyvesztett az egyházon belül, és 2004-től Rómában folytathatta munkáját. Az új bostoni egyházvezetés zéró toleranciát és azonnali rendőrségi feljelentést ígért minden gyerekmolesztáló esetben. A kártérítési perek sokasága miatt a katolikus egyháznak több bostoni nagy értékű ingatlanától meg kellett válnia, és sok millió dollárnyi kártérítést fizettek ki. Az ügyet elindító John Geoghan atyáról kiderült, hogy valamivel több mint harmincnégy év alatt 130 gyereket ronthatott meg, és több társával együtt börtönbe került, ahol a cellatársa 2003-ban megfojtotta. Hatvannyolc éves volt. A Spotlight oknyomozó csapata – Walter Robinson, Michael Rezendes, Sacha Pfeiffer és Matt Carroll – az elképesztő újságírói és emberi teljesítményért Pulitzer-díjat kapott, a róluk szóló Spotlight – Egy nyomozás részletei című film pedig nemcsak komoly Oscar-esélyes, hanem még a katolikus egyház is ajánlja a filmet a híveknek megtekintésre.
* Bár a filmben tényleg 6 százalék hangzik el, az eltelt években zajló kutatások a pedofil papok számát inkább nagyjából 2 százalékra becsülik.