Svédország két filmtörténeti nagyágyúja egészen eltérő, ám roppant fordulatos utat járt be élete és pályafutása során, közös munkára azonban csak későn, mintegy életművük lezárásaként kerítettek sort. Ingrid Bergman Hollywood istennőjeként tündökölt, míg Ingmar Bergman az európai szerzői film örök hivatkozási pontjaként alkotott.
Stockholmtól Casablancáig
Alfred Hitchcock plátói szerelme és múzsája, Roberto Rossellini gyermekeinek anyja, a háromszoros Oscar-díjas Ingrid Bergman a svéd fővárosban született 1915-ben. Édesanyját kétévesen elvesztette, és tíz évre rá az apját is, a korán árvaságra jutott leány tehát nem indult könnyen a hírnév felé. Húszéves sem volt azonban, amikor – közvetlenül a színiiskola elvégzése után – megkapta a fiatal zongoratanárnő szerepét a Gázláng című svéd filmben, és alakítása annyira hitelesnek bizonyult, hogy felkeltette a kor hollywoodi producernagyágyúja, David O. Selznick figyelmét, aki a nem sokkal később elkészült amerikai remake főszerepét is az elbűvölő fiatal tehetségre bízta. Ezután Ingrid hétéves álomgyári szerződést kapott, és nemsokára a legnagyobb sztárok közé emelkedett. Legnagyobb sikerét Kertész Mihály, avagy Michael Curtiz legendás filmjében, a Casablancában aratta Humphrey Bogart partnereként, és nem szokatlan módon a bulvársajtó össze is boronálta őket, holott igazából nem nagyon állhatták egymást a forgatáson.
Ingrid Bergman, az ördög befolyása alatt
Ingrid Bergmant egészen lenyűgözte az európai filmrendező fenegyerek, Roberto Rossellini Róma nyílt város című, 1945-ös alkotása, és levélben arra kérte a neorealista olasz mestert, hogy dolgozzanak együtt. Az Itáliában forgatott Stromboli című filmjük munkálatai alatt annak rendje és módja szerint egymásba is szerettek. Rossellini elhagyta feleségét, Anna Magnanit, és Bergman is kilépett svéd férjével kötött házasságából, közös lányukat is a férfinél hagyva. Noha Ingrid és Roberto házassága izzott a szenvedélytől és a szerelemtől, három közös gyermekük született (köztük Isabella Rossellini), boldogságukat beárnyékolta, hogy Amerikában gyakorlatilag kiközösítették a színésznőt “erkölcsi elfajzása” miatt, még a washingtoni képviselőházban is téma volt a prűd vaskalaposok szerinti könnyűvérűsége. Egy szenátor egyenesen azt mondta a vitában, hogy Ingrid Bergman kétségkívül az ördög befolyása alatt áll.
A Rossellinivel forgatott filmjei nem lettek sikeresek, házasságuk megromlott, 1957-ben elváltak. Rá egy évre Bergman hozzáment egy svéd producerhez, akivel tizenhét évig élt együtt. 1978-ban visszatért Svédországba, hogy mintegy életműve lezárásaképpen szerepet vállaljon névrokona kései filmjében, az Őszi szonátában…
A Führer pillantása
“Ingmar Bergman a legnagyobb, és erről nem nyitunk vitát” – mondta Woody Allen a svéd mesterről, aki 1918-ban született Uppsalában. Az, hogy későbbi rendezői életművében annyit foglalkozott a hit kérdésével, nem véletlen, hiszen apja lutheránus lelkész volt, így egész gyermekkorát erősen átitatta a vallásos nevelés. Apja szélsőjobboldali, ultrakonzervatív elveket vallott, ennek megfelelő szigorral nevelte gyermekét is. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért a kis Ingmar hamar lelkesedni kezdett a filmművészetért, már kilencévesen elcserélte az ólomkatonáit egy kiszuperált vetítőre. Ettől kezdve a saját álomvilágába menekült. Bábszínházat eszkábált díszlettel, figurákkal, világítással, komplett előadásokat rendezett.
Tizenhat évesen éppen Németországban nyaralt a családjával, amikor is egy náci gyűlésen megpillantotta Hitlert. Az őket vendégül látó német család az ágyuk fölé is kiakasztotta a Führer arcképét. Erről Ingmar Bergman így vall visszaemlékezéseiben: “Évekig Hitler pártján álltam, lenyűgöztek a sikerei, és elszomorítottak a veszteségei.” Szerencsére a megszédülés nem tartott sokáig az életében.
Ingmar Bergman sakkjátszmája a halállal
1937-ben már a stockholmi egyetemen tanult művészetet és irodalmat. Szinte minden idejét a diákszínpadon töltötte, és a mozi igazi fanatikusává vált. Mindeközben megromlott a kapcsolata szélsőséges apjával, tizenkilenc évesen elköltözött otthonról, színdarabokat és operákat írt, majd egy színigazgató asszisztense lett. Karrierje nemsokára szárnyalni kezdett, és elvezetett legnagyobb kritikai és közönségsikeréig, A hetedik pecsét című művéig (1957), amelynek legendás jelenetében a lovag sakkjátszmát játszik a halállal.
Ingmar Bergman alig húsz évvel és jó pár kiváló filmmel később maga is megtapasztalhatta, milyen érzés lehet egy sakkjátszma a halállal. Roppant nehezen viselte ugyanis, amikor 1976-ban két titkosrendőr Strindberg Haláltáncának próbái közben letartóztatta a Királyi Drámai Színházban. Adócsalással vádolták, arra hivatkozva, hogy hét évvel azelőtt a Cinematograf nevű svéd vállalata által szerzett bevételeit utólag közölte. Bár a vádat igen rövid idő alatt ejtették, Bergman idegösszeomlást kapott, elhagyta az országot, és vigasztalhatatlanul, önkéntes száműzetésbe vonult Münchenbe. Megfogadta, hogy nem készít több filmet hazájában, hiába kérte személyesen Olof Palme miniszterelnök is a visszatérésre, kizárólag német, amerikai és brit produceri irodákkal működött együtt. Ebben az időben született egyetlen angol nyelvű filmje, az Őszi szonáta.
A hattyúdal
Noha Ingrid Bergman és Ingmar Bergman, a két korszakos zseni csupán egyetlen, a karrierjük délutánján készült filmben dolgoztak együtt, a szándék a közös munkára már sokkal hamarabb megszületett a rendezőben. Tíz év várakozás után, több sikertelen kísérletet követően valósíthatta meg tervét, hogy világhíres honfitársát és druszáját dirigálhassa a kamera előtt. Az Őszi szonáta 1977-es forgatásakor Ingrid Bergman már beteg volt, de még nem volt benne a levegőben, hogy az utolsó filmszerepe lesz a zsarnok anya figurája, aki újra találkozik lányával egy katartikus és sok elfojtott sértettséget felszínre hozó éjszakán.
A két Bergman sokszor vívott kilátástalannak tűnő, azonban mégiscsak ihletett csatát a film forgatása során, Ingrid ugyanis nehezen tudta elfogadni és magáévá tenni az önző, szörnyetegnek tűnő anya indítékait. A nézeteltérések azonban jót tettek a filmnek, hiszen mindketten nagyon mély rétegekbe merültek az alkotás során. 1980-ban megjelent emlékirataiban Ingrid Bergman így emlékszik Ingmar Bergmanra: “Ingmar imádja a színészeit. Egész életét színházban élte le, és úgy bánik velük, mint a kisgyerekeivel. Az ember tudja, hogy értünk és velünk szenved, miközben rendez. Amikor valaki egy nehéz jeleneten verekszi át magát, segít a küzdelemben. Csak a szemébe kell nézni, és ki lehet olvasni belőle: ‘ez nem volt jó! De ez – ez most igen’, s olyankor könnyes lesz a szeme.”
A film hatalmas siker lett, minden kockáján meglátszik az a szenvedély és elkötelezettség, amit a Bergmanok és a lányt játszó Liv Ulmann beletettek. Ingrid Bergman pályafutására felkerült a korona, elnyerte hetedik Oscar-jelölését, az Őszi szonáta után már csak egyetlen tévéfilmben alakította Golda Meirt. 1982-ben hunyt el.
Ingmar Bergman 1982-ben visszatért szülőhazájába, és elkészítette a Fanny és Alexander című filmjét, ami miatt a kritika megalkuvással és sekélyességgel vádolta, mivel – nem is titkolt módon – a szélesebb közönségnek szánta ezt a kései darabját. A kritikus hangokat az idős mester már végképp nem tudta elviselni, elhatározta, hogy visszavonul a filmezéstől, és kizárólag a színháznak szenteli idejét. Forgatókönyveket még írt, és tévéfilmeket is dirigált, a mozinak azonban valóban végleg búcsút intett. Ezt a döntését saját maga így kommentálta: “Visszavonulok, mielőtt a színészeim vagy a munkatársaim meglátnák a szörnyet, és elfogná őket az undor vagy a részvét.” Ingmar Bergman utolsó tévéfilmje a 2003-ban készült Saraband volt, ami korábbi nagy sikere, a Jelenetek egy házasságból folytatásának tekinthető. 2007-ben, 89 évesen halt meg