Annyira látványos lett a Doctor Strange, hogy kiesik a szemed a helyéről

TóCsa | 2016. November 03.
Meggörbült városok, megfordított idő, egymásra zuhanó felhőkarcolók és egy olyan látványtrip, amitől színjózanul is drogok hatása alatt érezhetjük magunkat. Rég használta ilyen jól a 3D-t hollywoodi látványfilm, és Robert Downey Jr. óta nem láthattunk ennyire karizmatikus színészt szuperhősként, mint most Benedict Cumberbatchet. Kritika.

A Marvel mindig is tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy hősei megformálásra befutott sztárok helyett inkább jó nevű karakterszínészeket kért fel. Chris Evans, Chris Hemsworth, Mark Ruffalo vagy épp Paul Rudd neve inkább csak az “olyan ismerős nekem ez a fazon valahonnan…” kaliberbe tartozott a nem moziőrült közönség körében, az MCU-ba (Marvel Cinematic Universe) való csatlakozásuk előtt. Egyedül talán Robert Downey Jr. jelentett kivételt, de ő inkább az “egykoron sztár voltam” kategória jeles képviselőjeként egyszer már alkoholizmusba fojtotta sztárságát, és a Vasember jelentette számára a második esélyt.

Pont a fenti okokból számított szokatlan húzásnak a Marvel vezetőség részéről Benedict Cumberbatch szerződtetése, hiszen ő azért már túl van a jó nevű karakterszínész státuszon, és szuperhősös szerep nélkül is elképesztő rajongótábort tudhat magáénak. Csakhogy Doctor Strange szerepére olyasvalakire volt szükségük, akinek elképesztő karizmája van, márpedig ilyen fazonból nem sokat találunk az Arany Oldalak böngészése közben. A színész kedvéért még azt is megtették, hogy az időbeosztása miatt több hónappal eltolták a forgatást, ami egy ekkora produkció esetében óriási áldozat. A filmet látva azt kell mondanom: megérte.

Arrogáns, de szerethető

A Doctor Strange-nek két fő fegyvere van, amitől ez a film több, más lesz, mint az MCU eddigi mozijai, és ezek közül az egyik maga Benedict Cumberbatch – interjúnkat a sztárral itt olvashatod… A színész persze bizonyos szempontból biztonsági játékot jelent a Marvelnél, hiszen az évek során elképesztő gyakorlatra tett szert abban, hogy arrogáns, de mégis szerethető s*ggfejeket (lásd Sherlock) alakítson. Ritka képesség ez, hiszen az arrogáns hülyéket inkább utálni szoktuk, nem pedig szeretni, de Cumberbatch épp ezért olyan nagy kincs, akit becsülni kell.

A Doctor Strange másik fő fegyverét a látványvilága jelenti. A százmillió dolláros filmek birodalmában persze a “látványos” jelző már alapelvárás, de a Marvelnek most sikerült egy szinttel feljebb tolnia az ingerküszöbünket. A Bosszúállók, Az acélember és a Batman Superman ellen után egy újabb nagyvárosi felhőkarcoló-rombolásra már a vállunkat se rándítanánk meg, ám azáltal, hogy a karakterrel egy új, mágikus dimenzióval gazdagították a Marvel-univerzumot, új lehetőségek egész tárháza nyílt meg az alkotók előtt.

Benedict Cumberbatch, Doctor Strange

A varázslópárbajokat a legtöbb film olcsó villám- és tűzgolyólövöldözésként tálalja, és amikor meglátok egy újabb kézből kilőtt, kék villámcsóvát, legszívesebben hozzávágnám a diétás kólámat a mozivászonhoz egy “Kétszázmillióból csak ennyire futotta?” felkiáltással megspékelve, de a Doctor Strange esetében a kólám végig a helyén maradt. Scott Derrickson rendező (Sinister) és csapata ugyanis a hippi korszak LSD-tripjeiből inspirálódott, amikor megálmodták új mágusuk-szuperhősük varázslatos világát, amiben ugyanúgy helye van a féreglyukakban száguldásnak, a csillagok közti merengésnek és a meghajló és magukból kiforduló nagyvárosok elképesztő látványorgiájának.

Szuper színészek csenevész szerepekben

A Doctor Strange alkotói is tisztában vannak a film látványvilágának erejével, ezért egyáltalán nem spórolnak vele. Lehetetlen lenne felsorolni azt a sok vizuális geget és látványbombát, amivel támadják az érzékszerveinket, inkább meg sem próbálkozom vele. Nekem néha már talán túl intenzív volt az élmény, és értékeltem a nyugodtabb pillanatokat a látványorgia szüneteiben, de ez teljesen egyénfüggő. Az azonban a 3D-s effekttengerben is feltűnt, hogy a film készítői mindent, de tényleg mindent Benedict Cumberbatchnek – akiről egy csomó érdekességet gyűjtöttünk itt össze – és a szemkápráztató effektusoknak rendeltek alá.

Ugyan a film szereplőgárdájába olyan neveket szerződtettek, mint Tilda Swinton, Mads Mikkelsen vagy Rachel McAdams, szerepet már nem igazán írtak nekik. Mikkelsen minden kvalitása ellenére egydimenziós, világpusztító rosszfiút alakít, McAdams pedig az exbarátnő-dokinő szerepében marad meg a főhős motivátoraként. Swinton náluk kicsit jobban jár mentorszerepben, de ő is csak azért, mert ezt a karaktert a filmekben szinte csak férfiaknak adják, és üdítő látni, hogy ezen végre változtatni mertek. Ebben a filmben mindenki csak Cumberbatchhez képest lehet valaki, és kicsit unom már, hogy Lokin kívül a Marvelnél egyetlen valamirevaló főgonoszt sem sikerült megszülniük ennyi év után sem. Azért szerencsére van még mit dicsérnem: hosszú idő után végre sikerült emlékezetes dallamokat íratniuk egy filmhez, Michael Giacchino zeneszerzőnek köszönhetően, amivel egy régi adósságukat törlesztették a rajongókkal szemben.

A Marvel a filmstúdiók Mekije

Scott Derrickson rendező és a kreatív csapat azonban ott hibázta a legnagyobbat, hogy megelégedett egy szokványos eredettörténettel sztori gyanánt. Doctor Strange idegsebészként dolgozik, autóbalesetet szenved, nem tudja használni a kezét, ezért Nepálba megy, hogy egy csodamágus helyrehozza őt, ám mintegy mellékesen megtanul varázsolni és dimenziókapukat nyitni, és megmenti a világot egy dimenziófaló szuperhatalomtól. Ennyi és nem több, amit látunk a Doctor Strange-ben, és ha a fejlődési ívet nézzük, ez bizony egy az egyben megfeleltethető az első Vasember-mozi cselekményvezetésének.

Tilda Swinton a Doctor Strange egyik jelenetében

Sajnos ebből is látszik, hogy a Marvelnél annyira elfoglalták magukat az egyedi látványvilág megteremtésével és Benedict Cumberbatch sztárolásával, hogy minden mást félvállról vettek. A formabontó külcsín és a karizmatikus főhős itt sajnos egy gyenge közepes sztorit takar, de a Marvelnél még ezt is el tudják úgy adni nekünk, hogy ne fájjon nagyon. A stúdió neve 2016-ra a megbízhatóság szinonimájává vált a nézők számára, vagyis aki jegyet vált egy Marvel-filmre a mozipénztáraknál, nagyjából tudja, mit várhat a pénzéért. Aki pedig formabontó merészségre vágyik a filmművészetben, az ne százmillió dollárokból készülő szuperhősfilmekben keresse. Szomorú tanulság, de Hollywood már csak így működik.

Exit mobile version