Belle Reve utolsó lakója, Blanche (Kováts Adél) kis ideig egy hotelből járt be a kisvárosi középiskolába tanítani, de most váratlanul megjelenik Stellánál (Petrik Andrea), aki egy csiszolatlan “polyák” mellett találta meg a boldogságát, mélyszocio multikulti lakókörnyezetben, ahol az asszonyverés mindennapos, de senki nem csinál belőle nagy ügyet.
Blanche a Vágy nevű helyi villamoson érkezik, és megáll egy homályos üvegfal mögött, amiről azt sem tudjuk, pontosan miféle tereket választ el, és csak nem jön elő. Valami furcsa göncöt visel, fel is van öltözve meg nem is, meg is érkezett, meg nem is. Idegen. Nem titkolja, mit gondol erről a környezetről, húga választásáról, és nem titkolja azt sem, hogy menedéket keres. De sem alázat, sem elfogadás nincsen ebben a választékosan fölényes, kicsit ideggyenge nőben, sőt, amint védekeznie kellene a Belle Reve elveszítését tárgyaló párbeszédben, támad: “te elmentél és otthagytál engem, ahol a halál állandó vendég lett… apa, anya, Rose néni… folyton csak temettem”. Már körvonalazódott az alaptörténet, és igencsak megnézném magamnak a két nővért, de Zsótér Sándor rendező még mindig rejtegeti őket. Aztán Stella előjön, de Blanche alakja még mindig elmosódott, az is csak alig kivehető, ahogy megjelenik mögötte sógora, Stanley (Csányi Sándor). De
ahogyan a férfi az üvegfalnak támaszkodik a nő mögött, abban a dominanciaigénytől a szexuális kihíváson át a fenyegetésig minden egyszerre fejeződik ki,
előrevetítve a történéseket. Csak ezután jönnek ki a rivaldafénybe.
Stanley szerepét Pál András vette át Csányi Sándortól
Fotó: Dömölky Dániel
Blanche lénye ebben az élhetetlenül szűk térben önmagában is felforgató. Értem, és szeretném a kifinomultan művelt asszonyt, a nyelvet, amit használ (a rendezői fordítás szerint magyartanár), de taszítanak a kicsinyes hazugságai, manipulációi. Érzem, hogy abban a környezetben jelenléte szinte mérgező, együttérzésem egyre inkább Stella felé fordul… milyen nehéz lehet neki két tűz között!
Stanley egyre határozottabban firtatja Belle Reve elveszítésének történetét – elvégre a felesége öröksége az övé is –, nyomozni kezd Blanche után. Amikor az iratok közül kihullik egy köteg szerelmeslevél, fölsejlik a múltból sógornője tragédiája: a fiú (aki a verseket írta, és akihez fiatalon feleségül ment) költői lelkülete homoszexualitást rejtegetett, és amikor ez kiderült, és Blanche undorral elfordult tőle, a férfi öngyilkos lett. Stanley-t láthatóan nem hatja meg a történet, a kettőjük közti harc egyre kíméletlenebbül rántja le a Blanche múltját takargató lepleket.
Lassan értelmet kap, miért visel ez az öregedésében is gyönyörű asszony testét itt-ott alig fedő alsóruházatot – szinte az egész előadást egy melltartóban és nylon alsószoknyában szaladgálja végig –, amire néha fölkap valami kabátot. Ahogyan Kováts Adél játéka megjeleníti zavarodott és kihívó nőiességét, az káprázatos:
Blanche egyszerre őrült vonzó, provokatív, kevély, megközelíthetetlen, ellenszenves, nevetséges és szánni való.
Mintha a természetes odaadás és a férfitermészet kezelésének képessége hiányozna belőle: hol jégkirálynő, hol céda, szenvedélyessége önmagát emésztő meddő vágyakozás, valami jobb élet iránt, amelyhez a férfiakat – úgy tűnik – eszköznek tekinti. Minden ízében nő, de olyan, akit – ahogy mondani szokás – se kiköpni se lenyelni nem lehet.
Amikor Mitch (Schneider Zoltán), Stanley barátja beleszeret, meglátja az egyszerű férfiban a menedék lehetőségét, de képtelen levetkőzni a férfi faragatlansága fölötti megvetést, és beleereszkedni a helyzetbe, hagyni, hogy a jámbor Mitch a maga jóakaratú bárdolatlanságával udvaroljon neki.
Valahányszor Tennessee Williams e remekművét – amelyért 1947-ben Pulitzer-díjat kapott – előveszik a színházak, a kritikusok azt kezdik találgatni, mit mond ez a darab ma nekünk. Mintha különösebben indokolni kellene, hogy a Williams darabjaiban megmutatkozó emberi alapproblémákat – úgymint alkoholizmus, bármilyen különbözőség miatti kirekesztettség, erőszak, pszichés labilitás, öregedés – sajnos egyelőre nem sikerült meghaladnia az emberiségnek. A vágy villamosa ma is felkavaró és elgondolkodtató, a Radnóti Színház öt éve játssza telt házzal, nem véletlenül.
Többek között a nő-férfi kapcsolatról mondott nekem sokat. Amilyen árnyalt és összetett a két nő, olyan egyszerű, átlátható a két férfi karaktere. A két nővér családi háttere szerint jobb napokat megélt, kulturáltabb közeg. Stella egy nagyvárosi munkásnegyedben találja meg a szerelmet, és – sokáig úgy tűnik – a boldogságot, Blanche útja elmegyógyintézetbe vezet. Stella maga a női erotika és őserő megtestesülése, Blanche csupa hazug erkölcsösség. Vajon csak az ifjúkori tragédia állította a sötétségbe vezető vágányra Blanche-t? És Stella kulturális árnyaltságát, amelyet egy faragatlan, az agressziójának parancsolni nem tudó férfi oldalán feledni látszik, vajon meddig lesz képes eltompítani a szerelem? A gyerek születése mintegy megpecsételi a sorsát, és a zárójelenetben az arcán nem a boldogságot látni. Nyilván nem elfelejtette a rendező szembesíteni őt azzal, hogy a férje, gyermekének apja megerőszakolta a nővérét, anélkül is ott van a levegőben, és felveti a kérdést, hogy vajon az élet hogyan folytatható ezután?
Zsótér rendezésében az erőszak magától értetődő – az áldozat számára is. Valami olyan, amelynek meg kell lennie. Blanche alig-alig áll ellent, mintha ez már nem is számítana. És tényleg nem. Amellett, hogy élned nem lehet, mert bezárult előtted minden út, eltörpül, hogy még meg is erőszakolnak. Nem mindegy, mi történik veled az állomáson?