Azt hittem, míg meg nem néztem, ki is ez a szerző, aki ilyen elemi erejű hatást képes kiváltani belőlem, hogy csakis nő tudhatja így ábrázolni, mit tesz egy hímsoviniszta társadalom és a háború a nőkkel. De tévedtem: Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró, rendező nyolcéves fiúcska volt, amikor családja előbb Franciaországba majd Kanadába menekült a libanoni polgárháború elől. Sejtették a szülei az előzményekből, hogy ha az etnikai és vallási egyensúlyra épült libanoni társadalomban egy szikra fellobban, az olyan lesz, mint a futótűz. Nem várták meg, mi lesz belőle – mint azok, akik Szíriából most próbálnak az egész világon át menekülni –, tudták, hogy gondolkodás nélkül ott kell hagyni mindent.
Alföldi Róbert rendezése és Menczel Róbert díszletei nem tukmálják a nézőre, hol játszódik a történet. Bárhol lehetnénk. Vagyunk valahol, a szereplőkkel egy szorítóban, bokáig érő csikorgó homokban vagy inkább porhóban, olykor a szorító peremén, máskor előtte vagy mögötte, ahol meghatározhatatlan mintázatú barlangszerű falak határolják a teret, amelyekre mintha futóhomok-barázdákat mázoltak volna. Ez a meghatározhatatlan tér a falu, a harctér, a kínzókamra, a sír és az otthon – az élet. A darabban elhangzik néha Libanon neve, de persze mindenki a mai Szíriára gondol. Meg arra, hogy mennyire jó, hogy itt ülünk a meleg és sötét nézőtéren, nem odaát.
Mouwad egy átlátszó tiszta cseppben mutatja meg a tengert: egy nő sorsában az ábrázolhatatlant, a háborút. Nem azt, amikor egyik ellenség a másikat mészárolja, hanem amikor korábbi szomszédok, barátok egymást, fiúk az apákat, gyerekek bárkit, aki az útjukba kerül. Mindezt úgy, hogy a színpadon talán ha két puskalövés dördül el, és a szereplők nem tunkolnak könyékig a vérben. Minden a pszichében zajlik, a szemekben mutatkozik meg, a szavakból tör elő, és a néző szívébe talál. Ebből a szempontból igazi színészi bravúrt láthattunk még egy olyan “mellékszereplőtől” is, mint Pál András (Nihad szerepében). Ahogyan “premier plánban”, a tekintetek által keresztre feszítve megtörtént az átváltozás a vörösbe boruló szemében, a testtartásában, anélkül, hogy megmozdult volna, ahhoz foghatót ritkán látni. Nem eljátszotta, hanem minden sejtjében megélte tragikumának felismerését.
Az asszony, aki van is, meg nincs is
De nem így kezdődött. Hanem úgy, hogy egy asszony (Kováts Adél) állt a színpadon egy liftakna-szerű üvegkalitkában, mint aki él is, meg nem is. Rezzenéstelenül, akár egy szobor, nézte, ahogy megtelt a nézőtér. Aztán bejött a színpadra – mintha az asszony más világban lenne –, egy esetlen közjegyző (László Zsolt), és behívta ennek az asszonynak a huszonéves ikergyerekeit, hogy felolvassa nekik elhunyt anyjuk végrendeletét. Eleinte nem látszik, Jeanne-t (Martinovics Dorina) és Simont (Olasz Renátó) hogyan érinti az anyjuk halála – hallgatnak. Akárcsak az anyjuk, élete utolsó öt évében. A vagyonán kívül egy-egy borítékot hagyott rájuk, azzal a kívánsággal, hogy ne bontsák fel, hanem az egyik a bátyjuknak, a másik az apjuknak adja oda. Simon kifakad és meglepően elkeseredett haraggal kezdi szidni az anyját. Merthogy ő úgy tudta, nem él az apja. És sosem hallott még arról, hogy volna bátyja. Ki volt ez az anya, Nawal Marwan, aki a gyerekeinek nem mesélt semmit a gyökereikről? Milyen sötét titkokat rejteget a múlt kútja – ezt kezdi el kutatni a két 21. századi fiatal: egy matematikatanár és egy amatőr bokszoló.
Aki érteni szeretné, mi történt 1975 és 1990 között a lakossága vallási és etnikai különbözőségét mindaddig kényesen őrző Libanonban, az elolvashat róla egy igen tömény összefoglalót ITT. A szomszédos Szíria akkor nem kis szerepet vállalt a libanoni konfliktusban – majd alig több mint egy évtizeddel később ugyanaz a rémálom kezdődött el ott is.
A nyomozás szálai a középkorba vezetnek, abban az értelemben, hogy két mai fiatal számára középkorian konzervatívnak számít az a társadalom, melyben egy fiatal lányt elűznek, ha a szerelmétől fogant gyermeket meg akarja tartani. Nawal választhatott: meztelenre vetkőzve elhagyja a családját, faluját, ami gyakorlatilag a halállal volt egyenértékű abban a közösségben, vagy eltűri, hogy elszakítsák tőle a szerelmét és újszülöttjét. Ha lehet azt szabad akaratnak nevezni, hogy valakiben még sokkos állapotban is pislákol az életösztön, Nawal maga választotta a gyermeke és szerelme nélküli életet. Bár nemigen tehetett volna mást, ez volt az “ősbűn”, amelyért egész életében mindenféle módokon vezekelt. Nawal három különböző életkorú nő alakjában jelenik meg a színpadon – nem minden rendező dönt úgy, hogy a tizennégy éves szerelmes fruskát ugyanazzal a színésznővel állítsa színpadra, mint a néma, örökhagyó asszonyt. Alföldi azonban Kováts Adélban meglátta azt a színészt, aki hitelesen el tudja játszani a női élet teljes spektrumát.
Kitűnő választás a közjegyző szerepében humort és erkölcsi mélységet egyaránt felmutató László Zsolt is.
Ő az egyetlen férfi szereplő, aki a történetet előreviszi – a többi cserbenhagy, menekül, lő, kínoz, kivégez vagy kivégzik: része a gépezetnek. A nők zordságukban is nagy formátumúak, beleértve a társadalmi normák legádázabb közvetítőjének szerepébe kényszerített anyát is, aki elűzné a tizennégy éves megesett lányát, ha az nem engedelmeskedne. Érdekes eszmefuttatást hallunk a nagymamától (Csomós Mari) arról, hogy az anyák és a lányok viszonya minden generációban megterhelt, és a feszültség a nagymama-unoka viszonyban oldódik fel. Úgy tűnik, kell egy emberöltőnyi idő és távolság, hogy a női szerepek összetettsége átadható legyen – ezt talán sokan érzik a saját életükben is.
A nők siratnak, temetnek, és megbocsátanak
Itt is úgy működik a nemek munkamegosztása, mint minden háborúban: a férfiak gyilkolnak, és meghalnak, a nőket megerőszakolják, mégis nekik kell elsiratni, temetni, szeretni és megbocsátani. A nők és a gyerekek a hősei minden háborúnak – láttam ezt a valóságban, kongói menekülttáborokban, asszonyokon, akik nemi erőszakból született gyerekeiket nevelték együtt az “igaziakkal”, sőt az egyiküktől elvették a törvényes gyerekeit a szégyene miatt, hogy megerőszakolták. De megláthatja bárki az igazi áldozatokat, ha megnézi a libanoni polgárháborúban készült fotókat: elesett szeretteik fényképét mutogató asszonyokat, koravén, katonává tett gyerekeket.
Ebben a darabban eleinte túl direktnek és “soknak” tűnik a szó. Olyan kérdések hangoznak el, amelyeket nem “illik” ma kimondani, mert elhúzzuk a szánkat. Hogyan lehet nem gyűlölni? Hogyan lehet megbocsátani? Hogyan lehet szeretni, aki ellenünk vétett – legyen az akár a saját apánk, anyánk? Fogalmunk sincs, ezért inkább nem kérdezünk.
Több olyan kulturális gát is van, amelyet észrevétlen átlép a néző, ahogyan egyre inkább magába szippantja a darab. Olyannyira, hogy mire elérkezik a katartikus csúcspont, amely mindent átértelmez, és megvilágít, kinyílt szívvel, kiszolgáltatottan gyűrögeti a zsebkendőjét a nézőtéren kuporogva.
A szívbe csak azok a történetek képesek beültetni az igazságokat, amelyek olyan nyitott szívű állapotunkban találnak meg minket, mint amilyenné ez az előadás tesz – vagy az, ha oda tudunk fordulni a menekülőhöz. Ha meghallgatjuk azoknak a történeteit, akik éppen most halnak meg a romok között vagy az út szélén, és azokéit, akik megnémultak, mint Nawal, és csak a haláluk után felbontandó levelekben tudják elmondani az igazat.
Auschwitz után nem lehet verset írni – jelentette ki Theodor Adorno német filozófus. Aztán helyesbített, mondván, akit kínoznak, annak joga van sikoltozni, és ahhoz, hogy a költészet által fejezze ki magát. Mert hát nincs más. Mi egyéb tudná megközelíteni a szavakkal leírhatatlant, mint a művészet – legyen az vers, kép vagy színház – és a személyes megtapasztalás?
Amikor Wajdi Mouawad megírta ezt a darabot, sokan találgatták, hogy miért nem regényt vagy filmet alkotott belőle. (Aztán másvalaki megtette: a filmet Felperzselt föld címmel játszották nálunk.) Talán azért, mert Mouawad mélyen hisz a jelenlét és a szó erejében, ami maga a színház. “A dolgokat mondani és mondani kell” – hangzik el a darabban, és azok a mondatok betalálnak a néző szívébe, elméjébe.