Egy budai filmstúdió egyik hangszigetelt próbaterme előtt állva az ember el sem hiszi, hogy odabent a kilencvenes évek talán legnépszerűbb hazai popformációja, a Rapülők próbál. Akkora a csend, hogy egy gombostű földre esését is meghallanám, ám amint kitárom a dupla, nagyon vastag ajtót, egyszer csak zene tölti be a hallójárataimat. Zenészeik kíséretében a Rapülők tagjai (MC Gesztenye – Geszti Péter, Berkes T. Boy – Berkes Gábor és Michel de Lux – Szentmihályi Gábor) éppen a Lesz még rosszabb című slágerüket játsszák, Geszti Pétert a Bon Bon-os Szolnoki Péter egészíti ki a vokáljával.
Hallhatóan egyben van a zenekar, nem úgy hangzik a produkció, mint akik tíz éve koncerteztek utoljára. Mondják, hogy várjak egy kicsit, majd még elpróbálják a legnagyobb kedvencemet, a Nem adom fel című LGT-feldolgozást, és ennek hallatán egy kicsit újra azzá a rajongójukká válok, aki annak idején, tizenkét évesen hetekig rakott félre a tízórais pénzéből, hogy megvehesse az első kazettájukat.
Komolytalan, de vérprofi
A Rapülők egyik legvonzóbb tulajdonsága mindig az volt, hogy sosem vették magukat túl komolyan. Most, nagyjából huszonöt évvel az indulás után ez mit sem változott, maximum öregebbek lettek kicsit. Amikor elmesélem nekik korai gyerekkori rajongásom rövid történetét, viccesen csak annyit reagálnak, hogy “Vannak emberek, akik pechjükre épp beleszülettek ebbe a korszakba”. Amikor leülünk, láthatóan élvezik egymás társaságát, és sokszor előfordul, hogy egymás mondatait fejezik be. A február végi dupla Aréna-bulira készülnek, láthatóan nagyon intenzív tempóban, és természetesen nem hagyhatom ki a kérdést: lesz új dal is a bulin?
Berkes Gábor gyorsan kiábrándít: “A Rapülők zenei stílusa az akkori életünk tükre. Most, huszonöt évvel később mindnyájan tök másképp gondolkodunk mindenről, és zeneileg is máshol tartunk. Ha most írnánk egy új dalt, biztosan jó zene lenne, de nem hasonlítana a Rapülőkre. Ahhoz hasonló zenét, amit harmincévesen írtunk, ma már csak nagyon mesterkélten tudnánk összehozni.” Geszti szerint már csak azért sincs értelme új nótát írni, mert a Rapülők valójában nem egy működő zenekar, hanem egy régi banda, ami összeállt – most már – két koncertre. “A régi dalaidat amúgy sem tudod legyőzni” – meséli MC Gesztenye Presser Picit idézve, és hozzáteszi azt is, hogy a nosztalgia lényege amúgy is az, hogy mindenki az eredetire kíváncsi, így nincs értelme új dalokkal próbálkozni.
Hátsókból lesznek az elsők
A Rapülők 1992-ben alakult az egykori Első Emelet zenekar romjain, ahol már Geszti Péter is közreműködött, de még csak szövegíróként. “Mindenki tudta, hogy valami különlegeset akarunk csinálni, egy olyan zenekart, ami még nem volt Magyarországon.” Bár egyikük sem volt a rapzene rajongója (“Soha életemben nem hallgattam rapzenét” – foglalja ezt össze Berkes), Geszti a Danubius Rádió műsorvezetőjeként és foglalkoztatott DJ-ként ráérzett, hogy a kilencvenes évek elején hiányoztak a hazai választékból a jó tánczenék. “Bárhol jártam az országban, a fiatalok még mindig Zoltán Erika számaira lötyögtek, vagy a Nyolc óra munkára ugráltak.”
Egyedül a külföldi zenék pótolták ezt az űrt, így megérezték, hogy ezen a porondon lehet keresnivalójuk. Igazából soha nem szerettek volna rapbanda lenni, csak egy könnyed popzenekar, ami sok rapbetétet használ. Szentmihályit dobosként a műfaj ritmusközpontúsága vonzotta, és az, hogy itt olyan dolgokat próbálhatott ki (például azt, hogy hangminták alapján dolgozzanak), amik teljesen újak voltak Magyarországon. Eleinte még csak nem is saját zenekarban gondolkodtak, csak össze akartak rakni egy modern popbandát, ahová majd ők írják a zenéket és a szövegeket, de hiába próbálkoztak, nem találták meg a megfelelő arcokat a projekthez. Jobb híján maguk álltak a színpadra, hogy – őket idézve – hülyét csináljanak magukból. Ez az eredmény bőven benne volt a pakliban, hiszen a kilencvenes évek elején a magyarul rappelés nagyjából egyet jelentett a lehetetlennel.
A stílus maga az ember
Az első klipjük a Nem adom fel című LGT-dal feldolgozása volt, ami már csak azért is érdekes, mert itt még láthatóan nem állt össze a zenekar imázsa, különösen MC Gesztenye tűnt a klipben nagyon civilnek. “Mindenki hozta magával azt, ami otthon volt. A klip alapja a Look of the Year nevű egykori szépségversenyen való – egyébként első – fellépésünk volt, ahol én műsorvezetői szerepben is feltűntem, ezért nem öltözhettem át olyan tréninggatyába, mint a többiek. A klip rendezője, Kapitány Iván meg kitalálta, hogy az ott felvett részekhez utólag forgatott jelenetekben is ugyanazt a ruhát viseljem.”
Később azért az ottani stílust továbbfejlesztették, de ebben stylist egyáltalán nem volt a segítségükre, hiszen ezt a szót 92-ben Magyarországon még egyáltalán nem ismerték. Geszti Péter – aki érdekes véleménnyel van Sebestyén Balázsról – ruhaszponzora adott nekik nagy mennyiségben göncöket, amikből a banda egy butikos, divatban járatos ismerőse dobálta rájuk mindazt, ami később a klipekben és a lemezborítókon látható volt. “Fogalmunk sem volt, hogy mi lesz ebből a bandából, és minden mindegy alapon arra jutottunk, hogy ha már felállunk a színpadra égetni magunkat, akkor már olyan mindegy, mit veszünk fel.” Szerencsések voltak, a közönség egyből megszerette őket, és hihetetlen jól pörgött a szimplán Rapülők címre keresztelt első lemez. A vicc az egészben, hogy valójában nem is terveztek másodikat.
A magyar haknivalóság
Egy lemezt egy zenekar életében általában egy turné követ, csakhogy nekik még nem volt annyi zenéjük, hogy normális, élőzenés fellépéseket vállaljanak. Itt jöttek képbe a diszkós haknik, amiket profi zenészként sem ismertek korábbról, ugyanis az Első Emelet nem ilyen helyeken játszott. “Rengeteg diszkó volt az országban, még normálisan kinézők is akadtak köztük, de volt egy-két olyan hely, hogy nem tudtuk: a konyhában vagy a raktárban vagyunk, netán ez már maga a színpad. Szembesültünk a magyar haknivalósággal, és rémület ült ki az arcunkra. Nem értettük, mit keresünk mi itt.” Nem tudták, hogyan tovább, de abban biztosak voltak, hogy ezt nem akarják folytatni, még akkor se, ha ebből az időszakból is vannak jó emlékeik:
“Este 7-kor már felléptünk valahol, 9-re mentünk Kazincbarcikára, és onnan kellett volna 11-re hazaérnünk Pestre az SOS Diszkóba. A kazincbarcikai haknin már másfél órás csúszásban voltunk, és ott álltunk éjfél előtt a zuhogó hóban, hogy esélytelen a hazaérés. Telefonáltunk a diszkóba, hogy lemondjuk a bulit, de ők visszahívtak, hogy menjünk mindenképp. Mondtuk, hogy háromkor vagy négykor fogunk odaérni, de ők így is ragaszkodtak hozzánk. Végül fél ötre értünk oda a pesti diszkóba, bementünk a hátsó bejáraton, és nem gondoltuk, hogy egy élő ember lesz még a tánctéren. Átöltöztünk az alig büdös cuccainkba, fel a színpadra, és aztán totál megdöbbentünk: 3000 ember állt a diszkóban úgy, hogy egy szöget nem lehetett letenni a földre.”
Második menet
A zenekar óriási sikernek örvendett, mégis benne volt a levegőben, hogy nem lesz folytatás. A szélállást az akkori BMG kiadó gáláns ajánlata fordította meg, akik egy gyors második lemezt szerettek volna, és egy jókora, élőzenei turnét, és ez már a tagok tetszését is elnyerte. Azonban hiába játszottak szinte mindenhol telt ház előtt, a téli turnéval így is akadtak gondok: veszteséges volt. “Csak az utolsó téli turnénk volt bukta. Az volt jellemző ránk akkor és most is, hogy őrületes pénzt toltunk bele a látványba és a show-ba. Abban hiszünk, hogy ez akkor jó, ha egy show-műsort csinálunk. Az volt az elvárás magunk felé, hogy menjünk az elé, amit a többiek csináltak, és ez sok pénzbe került. A pénzt nem hazavittük, hanem beleöltük, de talán ezért is van az, hogy a Rapülőket tízévenként máig elő lehet venni” – magyarázta Geszti.
A Rapülők sikerreceptjének csak egy részét jelentették az őrült ruhák, a fogós dallamok és a jópofán rímelő szövegek. Arról sokan hajlamosak megfeledkezni, hogy nem féltek attól sem, hogy szövegeikben a korabeli magyar társadalom helyzetére reagáljanak. “A jó dalok aktuálisak maradnak. Azt kell mondanom, hogy csomó dalunk van, ami aktuális maradt. Vannak olyan dalaink, amik veszélyesebbek lennének, ha ma hoznánk ki. A helyi Terminátor például ma már politikai támadásnak tűnne. A Rapülőkre mindenki úgy emlékszik vissza, hogy egy bulizenekar volt, ami részben igaz, de például a megjelenő újfasiszta mozgalmakat is lereagáltuk. A Nem adom felben, a Ringasd el magadban, a Zúg a Volgában vagy A helyi Terminátorban volt líra, volt közélet, bennük lüktet mindaz, ami akkor történt az országban, és ennek is köszönhető, hogy most is meg tudjuk tölteni kétszer az Arénát.”
Nem rajongók, szimpatizánsok
A Rapülők korabeli népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, bár már akkoriban is sokan voltak azok, akik szerint nem rapzenét, hanem egyszerű popzenét játszottak, és ezért legagyizták a bandát. “Nem role modellnek álltunk be, hanem mindig idézőjelbe tettük magunkat. Ezért sem szerettek bennünket a későbbi rapzenekarok, akik nagyon komolyan vették magukat. Számunkra ez csak egy játék volt, és abban, hogy a csúcson csak úgy lehúztuk a rolót, azért volt némi pimaszság. Nekünk nem rajongóink, hanem szimpatizánsaink voltak. Rajongás az iránt alakul ki, aki valamibe kőkeményen beleáll, és komolyan veszi magát.”
A sztárságot már csak azért is másképp élték meg, mint más zenekarok, mert a Rapülők indulása idején ők már közel voltak a harminchoz, és két tag mögött addigra már ott állt egy sikertörténet az Első Emelettel. “Mire én bekerültem a popzenei vérkeringésbe, addigra ők már kispapák voltak, és rendes polgári életet éltek. Én szénné csajoztam magam a Rapülők idején, amiért ők néha elég rosszallóan néztek, mivel a gyerekeik ezzel kapcsolatban elég furcsa kérdéseket tettek fel. Előtte is csajozós voltam, de a Rapülők borzasztóan megnövelte a hatókörömet és a kapacitásomat” – mesélte Geszti. Nem voltak sztárallűrök, nem voltak botrányok, és ha voltak is náluk csíkok az asztalon, azt csak a levetett adidas felsőt jelentették.
Egyetlen céljuk volt
Szerencsés esetben egy zenekar életben van olyan korszak, amikor nem tud mellényúlni. Ez azonban sosem tart sokáig. “Olyan ez, mint egy új szerelem, amiben az elején minden jó. Nekünk ez akkor megvolt, és pont ezért gondoljuk úgy, hogy nem szabad új dalokat írnunk.” Élvezték a sikert, de mivel az Első Emelettel már megtapasztalták, hogy ez sosem tart örökké, nem volt kedvük megvárni, hogy a Rapülők hullámvölgybe kerüljön. Úgy döntöttek: a csúcson kell abbahagyni.
“Összesen egy célunk volt a bandával, és azt sikerült elérnünk: a Rapülőkből soha nem akartuk, hogy egy unalmas, közhelyes zenekar legyen. Az, hogy időben abbahagytuk, ezt megoldotta. Nem harcoltuk le a zenekart, hanem időben elengedtük. A kilencvenes évek korszelleme azt sugallta, hogy itt még annyi lehetőség van, menjünk és csináljunk valami mást.” Sokáig mindenki azt hitte, csak viccelnek a visszavonulással, ám miután véget ért a Budapest Sportcsarnokban tartott négy (!) darab telt házas búcsúbuli, Magyarország rájött, hogy ha korábban komolytalanok is voltak, a búcsúzást mégis teljesen komolyan gondolták.
Alig háromévnyi aktív zenélés és mindössze két lemez fűződik csak a nevükhöz, a Rapülők mégis akkora felfordulást tudott okozni a magyar popzenében, mint csak nagyon kevesen. Az arénás visszatérés kapcsán ültem le felidézni a dicső kilencvenes éveket MC Gesztenyével, Berkes T. Boyjal és Michel de Luxszal.
Újra meg újra
Nem a február végi Budapest arénás koncert lesz az első alkalom, hogy a Rapülők visszatér a színpadra, hiszen már 2006-ban is tartottak egy nosztalgiakoncertet, bár arra a koncertre nem nosztalgiabuliként gondolnak vissza. Az akkori Recycling koncert és lemez kedvéért Berkes és Szentmihályi újrahangszerelték – “A saját tribute zenekarunk vagyunk” – néhány dalukat, és több slágert is új köntösben mutattak be. Ezt eleinte jó ötletnek gondolták, de rá kellett jönniük, hogy ez a kísérletezés nem igazán érdekelte az embereket, mert ők az eredeti dalokat jobban szerették. Ebből a tanulságból kiindulva ezúttal más lett a hozzáállás, hiszen egy nosztalgiabuli lényege a közönség maximális kiszolgálása. “Visszanyúltunk az eredeti hangszereléshez, szóval a dalok tök úgy szólnak majd, mint régen. Utólag visszanézve azért volt jó, hogy 2006-ban másképp játszottuk a dalokat, mert most azt tudjuk mondani, hogy ezúttal nem játsszuk másképp.”
