A folytatásról nemcsak a rendező, Danny Boyle és a színészei tehetnek, hanem Irvine Welsh író is, aki még 2002-ben írt folytatást a könyvéhez Pornó címmel. Hogy ebből akkor nem született rögtön második film, az több oknak is köszönhető. Az egyik az, hogy Danny Boyle és Ewan McGregor – utóbbi lányára itt csodálkoztunk rá – csúnyán összekapott A part című mozi kapcsán, melyből a rendező szó nélkül kihajította állandó színészét, amikor a nagyobb pénzzel együtt járó Leonardo DiCapriót ajánlotta be helyette a FOX stúdió, aminek persze sértődés lett a vége. A mosolyszünet mellett a másik ok az volt, hogy a kétezres évek elején a rendező még túl fiatalnak tartotta a színészeit, akiken egyszerűen nem látszott az öregedés, ezért úgy döntött, hogy kivár kicsit. Mindehhez hozzájött az is, hogy Boyle messze nem rajongott annyira a Pornóért, mint anno a Trainspottingért, és egyszerűen nem talált fogást rajta. Ennek is köszönhető, hogy ez a jócskán megkésett folytatás nem Welsh regényén alapul, inkább csak kölcsönöz néhány ötletet az írótól.
Nosztalgiakörút
Miután néhány éve McGregor és Boyle elszívták a békepipát, már nem volt akadálya a második menetnek. A gondot már csak az jelentette, hogy találni kellett egy megfelelő motivációt a folytatásra, és arra, hogy mi kösse újra össze ezt a négy arcot, akik az első rész végén finoman szólva sem békében és barátságban váltak el. Boyle – aki soha korábban nem csinált második részt – jól tudta, hogy a nézők leginkább a fiatalkoruk iránt érzett nosztalgiából váltanának jegyet egy újabb Trainspotting-mozira, és úgy fest, hogy a nosztalgia számára is elegendő motivációnak bizonyult. A négy edinburgh-i srác is csak azért jön össze, hogy egy kicsit felidézzék a hőskorukat, és ahogy a filmben ki is mondják, turistáskodjanak egy kicsit a saját fiatalkorukban. Persze Hollywoodban gyakran előfordul, hogy egy második rész nem több, mint egy újra leforgatott első, de itt most nem erről van szó.
Danny Boyle úgy állította a 90-es évek nosztalgiát a filmje középpontjába, hogy ezzel magát a nosztalgiajelenséget is tanulmányozta és kiforgatta, és bár ő maga is attól várja a bevételt, hogy a nosztalgiázó harmincas–negyvenes generáció tagjai jegyet váltsanak a folytatásra, egyben a képükbe is vágja, hogy mennyire reménytelen ez az egész, és mindenképp csalódás lesz a vége. Ennek köszönhetően a T2: Trainspotting már csak az alapgondolata – a nosztalgia hamissága és az általa okozott csalódás – miatt sem lehet olyan jó, mint az első volt, de meg se próbálja lenyomni a nagy elődöt.
Minimális történet, de még mindig több, mint régen
A folytatásban Renton húszévnyi Amszterdamban lógás és egy elcseszett élet után tér vissza Skóciába, és bízik abban, hogy az eltelt idő elég ahhoz, hogy egykori haverjai ne akarják abban a pillanatban kinyírni, amint meglátják őt. Ez nagyjából bejön a Beteg Srác és Spud esetében, de nem így Begbie-nél, az erőszakos alkoholistánál, aki épp akkor szabadul a börtönből, amikor Renton Edinburgh utcáit járja, és amikor a bajszos balhévitéz értesül erről, mindent megtesz azért, hogy bosszút álljon egykori sérelmeiért. Ezen kívül kapunk még egy szálat arról, hogy a srácok EU-s pénzeket lenyúlva szeretnének egy kuplerájt nyitni a városban egy kelet-európai prosti közreműködésével, ami fricskának ugyan jó, de fő sztorielemnek azért nem túl acélos.
Boyle meg sem próbálja úgy felépíteni a filmjét, mint az első részt. A drogok ugyan még jelen vannak a szereplők életében, de Spud kivételével már senkinél nem ez jelenti a fő mozgatórugót. A cselekmény is jóval lassabb tempóban csorog, és bár a T2 sem egy kimondottan sztoriközpontú mozi, azért még így is sokkal erősebb benne az összefüggő történet iránti igény, mint a szétszórt elődben volt. Persze nem Danny Boyle-ról lenne szó, ha nem kapnánk néhány vizuális bravúrt – a nyilvános WC-beli találkozás Begbie és Renton között egyenesen mesteri – és dögös zenét, de már messze nem olyan vadul kísérletezik, mint egykor.
Egy újra összeálló rockzenekar
A T2 főképp olyankor működik, amikor bízik a szereplőiben és az epizódszerű jelenetépítésben. Zseniális például, amikor a gyors pénz reményében Renton és Simon egy skót nacionalista buliban használja ki a helybéliek hazafiasságát ahhoz, hogy kirabolják őket, pedig a szcéna nem kötődik szorosan a fő cselekményhez. Boyle a nosztalgiát olykor finoman és ötletesen – például Renton felteszi az első rész legendás betétdalát lemezen, de az első hangjegyek után rögtön le is állítja –, máskor azonban tolakodóan és túltolva (amikor komplett jeleneteket idéz meg a régi képekkel az első filmből), de ezzel is csak a nosztalgia furcsa természetét tanulmányozza.
A film leginkább az utolsó fél órájára fárad el, amikor az egész átmegy egy üldözős thrillerbe Renton és Begbie között. Ez a szál egyszerűen nem illik a Trainspottinghoz, túlságosan hollywoodi és túlontúl akciófilmes, pedig a rendező itt szakít leginkább az 1996-os alapokkal. A Trainspotting folytatása olyan, mint egy hosszú idő után újra összeálló rockzenekar, akik maguk sem biztosak abban, hogy jó ötlet-e újra színpadra állni, de a fiatalkoruk dicsőségének emléke mégis elcsábítja őket. Tudják, hogy valahol rossz és értelmetlen, amit csinálnak, ezért idézőjelbe tesznek mindent, bízva abban, hogy ettől mégis érdekes lesz a végeredmény. Bizonyos szempontból célt is érnek, mert a T2 egyáltalán nem rossz film, de ne feledjük, hogy az első rész a kilencvenes évtized egyik legjobbja volt, erre meg már két hét múlva is alig fogunk emlékezni.