Pár hónapja pásztázom a magasabb építésű, hétköznapi szaladgálós kocsikat, mert előzőt – ugyan hasonló méretű volt – nem kockáztatom tovább, megbeszéltük otthon, tavasszal csere. A turbódízellel már folyamatosan gondok voltak, és odalett a télen egy síelés ára a szerelőnél. Meg hát traktorszagú is, szóval mindenképp benzinest szerettem volna, mert aggasztanak a légszennyzésről szóló hírek, ugyanis mi is ezt levegőt szívjuk.
Az elvárásaim tehát: férjünk be reggel a kettő darab jóképű utóddal, álljon fel sérülés nélkül a magas járda szigetre, férjen be a nagybevásárlás, és nézzen ki valahogy. Nem arra a tipikus tüncimünci, érettségire kapott autóra vágyom, valamelyik divatvlogger által felfuttatott színű körömlakktürkizben. Abból kinőttem egy ideje, elég, ha azt adja, amit vállal, és nem kell szervizbe hordani. Mivel legalább nyolc évre tervezek, újat veszek, ebben jobban bízom, mint ennyiért egy pár éves használtban, ami nagyobb is, meg bonyolultabb is. Ezek mentén választottam. Az igazán kellemes meglepetés akkor ért, amikor használni kezdtem az új választottamat. Jó helyre tettem a pénzem, úgy érzem.
Az ülésfűtés megérint…
A legtöbb esetben ugyanazt a pár kilométeres utat futom vele. Reggel a gyerekek bemásznak hátra, a kisebbik magasítóval utazik, biztonságosabb is, meg jobban kilát így. Bekötik magukat, néha a nagyobb segít a kicsinek, ha bumszlibb a télikabát, vagy overálban van. Elérik az övcsatot, nincs nyivákolás, anya segíts, mint a férjem céges kocsijában. Elfér benne az edzés cucc, az enyém is, a cselló is utazott már velünk, a kottatartó állvánnyal együtt. Mire lefújja a párát, és az ülésfűtés megérint, megérkezünk. Az egész nem több pár percnél, ennyi idő alatt jóformán be is melegszik. A dízelben mindig fázom.
Jó magas a járdasziget az iskolánál, és szerencsére én nem attól érzem magam nőnek, hogy még az autóm kereke is rúzsszínű. Tehát direkt alap felnivel rendelem, hogy ebből ne legyen gond, mert ha ide kell naponta felparkolni, hát ide kell, kirándulni se körömcipőben indulunk. Amikor az elsőbe kezdett járni a nagyfiam, még földes pakoló se volt a sulinál, csak egy építési telek a szomszédban, tele betonkeverőkkel, meg mindenféle munkagépekkel. Mondjuk tudok parkolni, hurcolásztam én vendégeket hétüléses busszal is az egyik korábbi munkaadómnál, szóval ez nem gond. De ha valakinek gond a parkolás, ma már nem a luxusautók kiváltsága a tolatókamera és a pittegő, így könnyű érezni, hol a kocsi vége. A gyerekek kiugranak, mindenki kiveszi a maga aznapi motyóját, és a szememmel bekísérem őket. Ki nem hagynám, ez a legszebb érzés, mikor kézenfogva viszi a nagyobb a kisebbiket, még akkor is, ha tíz perce a reggelizőasztalnál élethalál harc folyt a fociskártyákért.
Sáros cipő és társai
Persze rumlis kocsi lesz ez is, mint a legtöbb anyukáé, hallgatom is otthon eleget. Csütörtökön legszörnyűbb. Az otthoról félbemaradt, menet közben majszolt szendvics, persze kézből csócsálva, az ottfelejtett biztonsági, frissen facsart limonádé az ajtózsebben, még keddről. A tízóraisdoboz, és az aznapi lecke mégegyszer átfutva a dolgozat előtt (és a rosszul megírt puska jobb is, hogy ott maradt, mosolyra fakasztó volt a hét végén tanult Arany János vers sorinak kezdőbetűiből írt rögtönzött segítség, mondjuk jó nagyot néztem, hogy mi ez). Ezek mindennapos dolgok egy anyukaautó életében. De a sáros cipővel összerugdosott ajtó az az összes korábbi autómnál zavart. Itt pedig egy ronggyal letörlik a mosós srácok pénteken, mert az az autómosós nap. Addigra már én sem bírom.
Mielőtt elhozom a gyerekeket az iskolából a hét utolsó napján, beiktatom a hétvégi nagybevásárlást a központban, úgyis hamarabb végzek a munkahelyen. Amíg végigloholok a sorok között, és válogatok, megtisztul az autó, és így legalább ingyenes a parkolás is. Négyünkre nem olyan kevés az egy heti élelmiszeradag, úgy igyekszem, hogy hét közbenre csak a pékárú maradjon, mint beszerzendő. Háromszori húsos kaja, ez kell a növésben lévő sportolóknak. Sok sok zöldség, ezzel szerencsém van, megeszik. Legalább egy főzeléknek való, és vésztartaléknak mirelit, mert bármi közbejöhet. Reggelire is igyekszem változatos lenni, még angliai bébiszitterkedésem alatt tanultam a zabkását (porridge), azóta is főzöm heti egyszer reggelre, jobb a tejbegríznél, és hamarabb megvan, és nincs benne a cukor. Üdítők, vizek, nagyobb cuccok, amik épp fogyóban vannak, és tele is a bevásárlókocsi. A teljes tartalma férjen be a kocsiba.
Suli után bepattannak a gyerekek, és megyünk haza, mindenki a dolgára. Van, hogy velünk jön egy két barát az iskolából, és nálunk veszik fel a szülők a gyereket este, de ez sem okoz gondot, eddig mindig elfértünk, egy-kettővel több iskolatáska nem lehet akadály. Az enyémek legalább segítenek otthon, az életre nevelés sose baj, tudjon magának kivasalni egy inget, mondjuk büszke is vagyok, a nagyobb már a pörköltkészítésnél tart. Cserébe este videojátékozok velük, ha felhúzzák az ágyukat maguknak.
A reggeli készülődés egy versenyfutás az idővel! Kapkodás, rohanás, a pirítós odaég, a gyerekek nem készülnek el időben, a harisnya felszalad, és még a kávénk is kihül. Ismerős érzés ugye?
Jó tudni, hogy ilyenkor is van egy biztos pont az életünkben, akire bármikor számíthatunk, és a nap 24 órájában rendelkezésünkre áll. Az új Suzuki Ignisben mindent megtalálunk amire szükségünk lehet, így máris könnyebben indul a nap. Stílusos megjelenése egyszerűen magával ragad, biztosan nem leszünk vele észrevétlenek. Kompakt mérete miatt az iskola előtt is találunk helyet, így a parkolás gyerekjáték. Az Ignis jól variálható csomagterének köszönhetően könnyen igazodik a család igényeihez. A kicsik és nagyok is egyaránt kényelmesen elférnek, hiszen a hátsó ülések állíthatók. A bevásárlás mellet az sem jelent problémát, ha suli után a nagyobbak biciklizni szeretnének, hiszen a lehajtható üléseknek köszönhetően könnyen befér egy camping bicikli is. Csak imádni lehet azt, aki ennyit segít nekünk a reggeli káoszban.