Amikor az zenei streaming szolgáltatások már hazánkban is annyira elterjedtek, hogy a Spotify használatával már mobilos díjcsomagokat is lehet reklámozni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy magunk mögött hagytuk az internet félig-meddig legális sarkaiból letöltögetett mp3-ak korszakát.
Pedig micsoda korszak volt! Aki még emlékszik a modemes internet sípolására, bizonyára kellemes emlékekkel gondol vissza azokra az időkre, amikor a hatalmas, akár több száz megabyte-ot is kitevő .wav formátumú hangfájlok helyett már a jóval kompaktabb, 3-4-5 megás mp3 fájlok formájában juthatott hozzá a legújabb albumokhoz, slágerekhez.
Mindez a müncheni székhelyű, az alkalmazott kutatás előremozdítása érdekében 1949-ben alapított Fraunhofer Társaságnak, azon belül is a Fraunhofer Integrált Áramkörök Intézetének (Fraunhofer IIS) köszönhető. Mielőtt végigszaladnánk az mp3 karrierjének fontosabb mérföldkövein, járjuk körül, hogy miért számított forradalmi fejlesztésnek ez a tömörítő algoritmus.
A CD-lemezek átlagosan 10-12 számot, vagyis nagyjából 45-50 percnyi zenét tartalmaztak. Ezeket az állományokat nem tömörítették, vagyis a felvételek pontosan azokat a hangokat adták vissza, amelyeket a stúdióban rögzítettek. Ennek megfelelően az egyes dalok, számok hatalmas mennyiségű adatot tartalmaztak, amelyekkel nem is volt semmi baj, amíg az emberek nem akarták elektronikus úton továbbítani ezeket. A több száz megabyte-ot is kitevő állományok ugyanis gyakorlatilag kezelhetetlenek voltak a modemes interneten elérhető sávszélességek korában. Ezzel szemben az mp3 fájlok tizedakkora méretben hozták a CD-minőségű hangzást (vagyis ahhoz nagyon hasonlót, a vájtfülűek számára természetesen ez nem volt sosem elég, de ebbe most ne menjünk bele, vaskos enciklopédiákat lehetne megtölteni a tökéletes hangzás fizikai definíciójával és az azt övező vitákkal).
Az mp3 karrierje a hetvenes évek elején kezdődött, amikor Dieter Seitzer, az Erlangen-Nürnberg egyetem professzora arra a problémára keresett megoldást, hogy a korabeli telefonvonalakon hogyan lehetne javítani a beszélgetések hangminőségén. Bár első szabadalmi kérelmeit elutasították, Seitzernek sikerült összegyűjtenie egy csoportot lelkes hallgatókból, akiket foglalkoztatott a téma, ezért PhD-diplomamunkájukban a hangállományok tömörítését kezdték boncolgatni.
1979-re ki is dolgoztak egy digitális jelfeldolgozó rendszert, amely képes volt a tömörítésre. Ezzel párhuzamosan pedig Seitzer egyik diákja, Karlheinz Brandenburg a pszichoakusztika módszereit alkalmazva kezdte tökéletesíteni a módszert. Ennek lényege, hogy az emberi fül számára nem vagy csak kevéssé érzékelhető frekvenciatartományokat egyszerűen kihagyják a tömörítésből, a végeredmény így jóval kisebb méretű állomány, az átlagos fül számára nem érzékelhető különbségekkel.
1987-ben az egyetem kutatási együttműködést kötött a Fraunhofer IIS-szel, amelynek célja egy működő, valós idejű úgynevezett kodek kifejlesztése. A kodek egy olyan kódoló-dekódoló szoftver vagy algoritmus, amely digitális adatokká alakítja a hangjeleket, illetve képes ugyanezt fordítva is megtenni, vagyis a kódolt digitális jeleket zenévé, hanggá (vagy épp videóvá) alakítja vissza.
Egy évvel később a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet, az ISO létrehozza Moving Picture Experts Group nevű munkacsoportját, amely a digitális hang- és videójelek tömörítésével kapcsolatos fejlesztéseket felügyeli. A csoport nevének kezdőbetűi (MPEG) egyben a tömörített videofájlok kiterjesztésének a nevét is adják később.
1989-ben Karlheinz Brandenburg megírja doktori disszertációját, amelynek témája az optimális kódolást lehetővé tévő OCF-algoritmus, amely már több szempontból nagyon hasonlít a későbbi mp3-technológiához. Ez az algoritmus már lehetővé tette a jó minőségű zene átvitelét telefonvonalon keresztül.
Egy kis szabványháborút követően (a kék sarokban az ASPEC-formátum, a piros sarokban a MUSICAM) Brandenburg, illetve a Fraunhofer munkacsoportja a két szabványt saját megoldásaikkal összegyúrva alkotta meg az mp3-szabványt, amelyet 1995-ben mutattak be a világnak. Ez az MPEG Layer 3 kifejezésből rövidült le, az intézet kutatói pedig egyértelműen a .mp3-at javasolták az ilyen állományok kiterjesztésének. Brandenburg egyébként Suzanne Vega Tom’s Diner című dalán mutatta be az emberi fül számára észlelhetetlen tömörítési eljárást.
Ugyanebben az évben a Fraunhofer közkinccsé tette az első olyan kodeket, amellyel már PC-ken is lehetővé vált az mp3-állományok létrehozása.
Az éledező online világ hamar felfigyelt a kompakt méretű zenefájlokban rejlő lehetőségekre, így nem csoda, hogy 1997-ben már el is indult az mp3.com, amely hamar a legnagyobb legális fájlcserélő oldallá vált.
Egy évvel később pedig megjelent az első hordozható mp3-lejátszó, a Diamond Multimedia Rio 100 nevű készüléke, ezzel pedig az mp3 kilépett a geekek világából és rövid úton meghódította a felhasználókat. 1999-ben pedig megjelent a Napster, amely elképesztő karriert futott be rendkívül rövid idő alatt.
A Shawn Fanning nevéhez fűződő, egyébként 2001-ig teljesen illegálisan üzemelő fájlcserélő-hálózatot készítője eredetileg nem is a nyilvánosságnak szánta, csak annyit szeretett volna elérni, hogy pár tucat haverja is hozzáférjen a kedvenc zenéihez. Eredetileg 30 ismerősének küldte el az oldal elérhetőségét, azonban mindössze néhány nap leforgása alatt már 15 000-en használták a szolgáltatást.
Fanning ekkor céget alapított, 1999 végére pedig már 1 000 000 regisztrált felhasználónál járt. A céget még abban az évben megtámadta az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetsége (RIAA), akiket teljesen felkészületlenül ért az új hangformátum hódítása. Amikor 2000. április 27-én a rapper Dr. Dre is csatlakozott a Napster ellen tiltakozó Metallicához, a Napster felhasználóinak a száma már elérte a 32 milliót, Eminem pedig The Real Slim Shady című számában már az mp3 letöltéséről (is) rappelt (az alábbi videóban 2:09-nél).
Amikor Fanning cége végül kénytelen volt behódolni a bíróságon a német Bertelsmann AG kiadónak, már több mint 80 millió felhasználó több mint negyedmillió mp3-fájl közül válogathatott a Napster hálózatán.
2006-ra az mp3 már szinte önálló iparággá nőtt, és csak Németországban több mint 10 000 munkahely és évi körülbelül 300 millió eurónyi adóbevitel kötődött a digitális zeneipar kiszolgálásához. Csak ebben az évben a németek nagyjából másfél milliárd eurót költöttek mp3-lejátszókra és kapcsolódó termékekre.
Egy évvel később a Fraunhofer IIS megünnepelte az algoritmus 20. születésnapját, miközben tovább dolgoztak olyan formátumok fejlesztésén, mint a nagy felbontású videót és hangot egyesítő MPEG-4 AAC. 2009-ben pedig a Technicolor és a Fraunhofer IIS együttműködésével létrejön az mp3HD, amely már veszteségmentes tömörítést tesz lehetővé, a korábbiaknál jóval kisebb méretben.
Az online streaming technológiák és az online zeneipari szabályozás fejlődésével az mp3 népszerűsége azonban lejtmenetnek indult, ma pedig már egyre kevesebb otthoni számítógépen állnak abc-sorrendbe rendezett mappákban a sok gigabyte-ot kitevő hatalmas mp3-gyűjtemények.
Az mp3 fájlok természetesen most sem fognak eltűnni a világból, azonban Technicolor mp3-licencelési programja április 23-ával véget ért, a felhasználók által nézett–hallgatott tartalmakat pedig már jóval modernebb formátumok kódolják majd – például a már említett AAC. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy az mp3 technológiai és kulturális szempontból is rendkívül fontos mérföldköve volt a késő kilencvenes, illetve a korai kétezres éveknek. A Fraunhofer IIS weboldalán Matthias Rose marketingvezető érzelmes posztban búcsúzik az mp3-tól, mi pedig ezúton mondunk köszönetet Karlheinz Brandenburg, Ernst Eberlein, Heinz Gerhäuser, Bernhard Grill, Jürgen Herre és Harald Popp kutatóknak, akik megalkották a százmilliók által használt tömörítő eljárást.