Én úgy emlékszem, hogy a nyári munkáimat mindig a szüleim keresték, ismerősöket kérdeztek, úgy lett nyárra diákmunkám. Először 14 évesen dolgoztam, egy utazási irodában voltam amolyan lóti-futi.
“Az első napokon rettenetesen izgultam, hogy valamit elrontok, de aztán megnyugodtam. Nagyon élveztem, mert rengeteg számot kellett összeadnom egy hipermodern számológéppel, és komoly kihívásnak éreztem, hogy ne hagyjak ki semmit. A másik dolgom az útlevelek ide-oda fuvarozása volt, a közeli utazási irodákba kellett vinnem és utána hoznom is az iratokat. Ezenkívül engem ugrasztottak vásárolni, ábécésorrendbe rakni az iratokat, elküldtek a postára vagy egyszerűbb ügyeket intézni. Már nem emlékszem, hogy mennyi volt a fizetésem, de arra igen, hogy nagyon boldog voltam, amikor megkaptam a diákmunka után a keresetemet. Napokig gondolkoztam, mit vegyek belőle, és nagyon büszke voltam rá, hogy én egyedül kerestem végre pénzt. Az első ilyen nyár után már minden szünidőben dolgoztam, mindig máshol: cukrászdában, újságnál, zöldségesnél.”
Bella a saját szülőfalujában leveleket hordott ki, nyári postás volt.
“16 éves koromban voltam postás a faluban, ráadásul pont azon a részén, amit annyira nem ismertem, de nem is ez a lényeg. Gondoltam, hogy majd a kutyákkal gyűlik meg a bajom, ahogy azt a postásokról gondolják, de egyáltalán nem. Egyszer egy gólya vagy legalábbis valami nagyon nagy madár konkrétan lepottyantott. Hogy lehet ezt szépen leírni? De éppen akkor, amikor dobtam be a leveleket a ládába. Szépen a jobb kezemen. Szerencsére a nagymamám közel lakott, és le tudtam nála mosni. Levélbedobás közben megcsípett egy méh is, de a gólyatámadás jobban fájt a lelkemnek.
Nagyon igyekeztem, de néhány idős néni betelefonált a postára, hogy tudják-e, hogy egy kislány hordja a leveleket, nem egy felnőtt. Ott mondták, hogy tudják. Igazából csak egy nagy hülyeséget csináltam, de azt szerencsére lehetett korrigálni. Egy étteremnek nem bevittem a leveleit, hanem bedobtam a postaládájába, viszont miután bedobtam, akkor esett le, hogy ez nem az étterem postaládája, hanem az általános, piros postaláda, amibe be lehet dobni a feladandó levelet. Szerencsére volt hozzá kulcsom, és kiszedtem – azért keresgéltem egy ideig, mire megtaláltam a többi között. Akkor még kicsit több levelet adtak fel az emberek valószínűleg.”
Sokan gyárakban vállaltak diákmunkát, pedig az igazán nem volt egy álommeló.
“Először egy konzervgyárban dolgoztam, az volt a feladatom, hogy leszedjem és dobozoljam a kész vagdaltakat, májkrémeket. Nagyon korán keltem, mert reggel hatkor kezdődött a műszakom, délben már nem tudtam megemelni a karomat, annyira fájt. Miután végeztem, mindig kaptam egy-egy pluszfeladatot, takarítani kellett, vagy a gyár egyik végéből átvinni a másikba valamit. Ebédszünetben megettem a magammal vitt uzsonnámat, rendszerint egyedül. Egyetlen idős bácsi volt, aki megkérdezte néha tőlem, hogy hogy érzem magam, nem fáradtam-e el, segíthet-e valamiben. A többiek egyszerűen levegőnek néztek. Nagyon örültem, amikor letelt az egy hónap, és akkor megfogadtam, hogy soha többet nem teszem be a lábam egyetlen gyárba sem. A májkrémkonzervet pedig egy életre megutáltam, mert láttam, hogy mi minden került bele az elkészítése folyamán.”
Lilla éveken át minden nyáron ugyanabban a cukrászdában dolgozott, és most is szívesen gondol vissza az élményeire.
“A szomszéd utcában volt a cuki, kicsi korom óta odajártunk fagyizni. Egyszer megkérdeztem a tulajdonostól, aki egy nagyon kedves néni volt, hogy nem kellene-e segítség neki nyárra. És azt is hozzátettem, hogy fagyit szeretnék árulni, az tetszik a legjobban. Nagyot nevetett, és azt felelte, hogy a dolgos kezekre nem mond nemet, a fizetségben pedig nem lesz vita közöttünk. Reggel nyolcra jártam, és az első dolgom a kipakolás volt. A székeket, asztalokat kiraktam, letöröltem, beraktam a kész fagyikat a helyükre, felcímkéztem. És vártam a vevőket. Blúzt és szoknyát kellett viselnem, ezt utáltam egyedül ebben a munkában. Sokszor jöttek ismerősök, barátok fagyizni, és nyugodtan beszélgethettem velük, ha nem volt sor. Estére nagyon elfáradtam, főleg a lábam fájt a sok ácsorgástól, de minden percét élveztem a munkának. Ja, és annyi fagyit ehettem, amennyit csak akartam!”
Zita nem nosztalgiázik, ha nyári munkáról van szó: szívből utálta a sajátját, sem a címerezés nem jött be, sem a balatoni munka.
“A létező legborzalmasabb nyári emlék: az izgalmasnak, romantikusnak, kalandosnak ígérkező, ám valójában unalmas, monoton és hullafárasztó kukoricacímerező tábor. Amibe csak azért tudják behúzni az első gimnáziumi évük előtt állókat, mert még zöldfülűek, tapasztalatlanok, és afféle gólyatáborként adják el nekik. No jó, ez már régen történt, annyira, hogy a tábor alatt halt meg Kádár János, tisztán emlékszem arra, amikor hozták a hírt.
A mai napig az egyik legerősebb »emlékelőhívó« szag számomra a kipufogógázzal keveredett poré, merthogy minden reggel (hajnalban) katonai teherautóval vittek minket a kukoricaföldre, majd vissza ebédelni, majd vissza a földre – és ennyi. Akkor tanultam meg azokat a szavakat, hogy susnyázás és idegenelés, és ez volt az összes haszna is. Habár… azt is megtanultam, milyen az igazi szomjúság, mert a sorok végén volt a vizeskanna, de csak az ihatott belőle, aki megcsinálta a sorát. Kockás füzetbe írták, hogy ki mennyi hibát hagyott benne, és akkor omlott össze az a kép is, miszerint én egy precíz lány vagyok. Szerettem volna azt is – emlékszem –, ha tetszem a gimnazista fiúknak, de levegőnek néztek. Megvolt ott is a »szép lány«, és az nem én voltam. Magányosnak éreztem magam, és haza akartam jönni. Nem tudtam, hogy a címerező táborba TÉNYLEG dolgozni visznek.
Szintén nem lehettem több tizennégy évesnél, amikor úgy volt, hogy elmegyek dolgozni a nagybátyám éttermébe a Balatonra. Azt mondták, hogy fagyit árulok majd. Apámék elvittek a bőröndömmel együtt, de ott derült ki, hogy most csak mosogatói munka van. Amikor azt is elmondták, hogy a szezonális munkások (szakácsok, pincérek és hasonló munkatársak) fent alszanak a galérián, fiúk-lányok, férfiak-nők közös hálótérben, akkor összenéztünk a szüleimmel, és már pakoltuk is vissza a bőröndömet a kocsiba. Biztos kis pisisnek tartottak, meg nem túl életrevalónak, de nem igazán érdekelt. Mert valóban kis pisis voltam.”