Sok esetben még csak nem is feltétlenül plágiumról van szó, csupán valóban szerencsétlen véletlenről, illetve az ilyesminek kedvező csillagállásról (erről majd később), az azonban tény, hogy az ikerfilmek jelensége csaknem egyidős a filmgyártással. 1938-ban, tehát szűk 11 évvel az első hangosfilmek megjelenése után máris találunk erre példát.
Történt ugyanis, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió nekiállt az Elfújta a szél forgatásának, amikor a konkurens Warner Brosnál azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehetne a várható kasszasikert megtorpedózni. Míg az MGM-nél még a szereplőválogatások folytak, a Warner nekiállt összehozni saját polgárháborús drámáját. Megvásárolták a Jezebel című Broadway-musical jogait, leszerződtették Bette Davist főszereplőnek, majd a gyorsaságot és a költséghatékonyságot szem előtt tartva fekete-fehérben leforgatták. A bemutató idején a Clark Gable és Vivien Leigh nevével fémjelzett Elfújta a szél munkálatai még javában zajlottak. A fondorlatos mesterkedésnek meg is lett az eredménye, Bette Davis ugyanis Oscar-díjat kapott az alakításáért. Igaz, az Elfújta a szél 1939-es sikere miatt a Jezebelre ma már szinte alig emlékszik valaki.
Klónfilmek ugyanarról az emberről
Az életrajzi filmek biztonsági játékra adnak lehetőséget a stúdióknak, egy-egy jól kiválasztott híresség életét feldolgozni szinte biztos kasszasiker, főleg, ha a szerepre sikerül megtalálni az ideális színészt is. Az ilyen filmeket jellemzően az adott híres ember születésének vagy halálának valamilyen évfordulójára készítik, ezért nem meglepő, ha időnként több stúdiónak is eszébe jut ugyanaz az ötlet. Talán emiatt lehetett, hogy épp a már említett Elfújta a szél bemutatójának évében készült két film is Abraham Lincolnról, az USA 16. elnökéről születésének 130. évfordulójára. A Young Mr. Lincoln című alkotásban Henry Fonda, míg az Abe Lincoln in Illinois-ban Raymond Massey keltette életre az egykori elnököt. De megtörtént ez 1960-ban az Oscar Wilde, illetve a Trials of Oscar Wilde című filmek esetében is.
A közelmúltból is lehet említeni példát: 2005-ben mutatták be a tragikusan fiatalon elhunyt Philip Seymour Hoffmannak Oscar-díjat hozó Capote című drámát, nem egészen egy évvel később pedig a mozikba került az Infamous, amelyben Toby Jones keltette életre a szomorú sorsú írólegendát. Ebben az esetben kevésbé a stúdiók ármánykodásáról van szó, mint inkább véletlen egybeesésről, a Capote ugyanis egy nagy stúdió projektje, míg az Infamous egy kisebb kaliberű független film volt.
A legviccesebb ilyen egybeesés viszont biztos, hogy 1965-ben következett be, amikor két film is készült a harmincas évek szexszimbólumának számító Jean Harlow életéről. A 26 éves korában elhunyt dívát Carroll Baker és Carol Lynley alakították, ráadásul mindkét filmnek Harlow volt a címe, hogy a nézők igazán összezavarodhassanak.
Kézenfekvő aktualitás
Időnként a világban zajló események ihletésére készülnek hasonló tematikájú filmek, ez talán kevésbé meglepő. A hatvanas évek közepén, a kubai rakétaválságot követően az egész világ idegesen figyelte az USA és a Szovjetunió egyre feszültebbé váló viszonyát. Ekkor mindenki az atomháború kitörésétől rettegett, ez a gondolat pedig több filmes fejében is tanyát vert. Igaz, ebben az esetben legalább hangvételét tekintve készült két eltérő alkotás a témában.
Sidney Lumet 1964-es drámája, a Bombabiztos című film véresen komolyan mutatta be a nukleáris háború rémét, míg Stanley Kubrick Dr. Strangelove-ja a politikai szatíra eszközeivel próbálta oldani a feszültséget. Érdekesség egyébként, hogy az előbbi alkotásban Henry Fonda és Walther Matthau mellett kisebb szerep jutott a Dallas Jockey-jaként ismert Larry Hagmannek is.
A nyolcvanas években az USA épp gazdasági és katonai hatalma csúcsán járt, ezért készülhetett jó pár, az amerikai katonákat bálványozó sikerfilm. Ekkor akasztott bajszot egymással Líbia és az Egyesült Államok, az amerikai tévénézők pedig számos olyan híradóbejátszást láthattak, amelyben a U.S. Air Force bátor pilótái bombázzák az afrikai országot. Tom Cruise ekkor vált igazi szupersztárrá a Top Gun főszerepében, miközben a háttérben felcsendült a Take My Breath Away.
Nem egészen így járt Louis Gossett Jr. és Jason Gedrick párosa, akik a csaknem teljesen elfelejtett Iron Eagle című akciófilmben próbálkoztak a vadászrepüléssel. Utóbbi film plakátján ma már tényleg csak hangosan röhögni lehet.
Amikor nincs mire fogni…
A fenti példák esetében legalább részben van olyan indok, ami magyarázatot ad az ikerfilmek megjelenésére, sok esetben viszont nem lehet másról beszélni, mint arról, hogy az egymással konkuráló filmes cégek megpróbálnak borsot törni versenytársaik orra alá, illetve saját projektjeikkel remélik learatni a mozik pénztárainál termő babérokat.
1979-ben a műfajban ritkaságnak számító módon nem ikerfilmek, hanem hármasiker-filmek is születtek: a Nosferatu, a vámpír, a Laurence Olivier nevével fémjelzett Drakula, illetve a könnyedebb műfajt képviselő Szerelem első harapásra is egymáshoz közeli időpontokban került a mozikba. Ezt legfeljebb az 1987–88-as szezon tudta felülmúlni, amikor négy film is készült, amelyek főszereplői különböző okokból más testébe bújnak: a 18 Again! című alkotásban George Burns repül vissza a tinédzserkorba, a Vice Versa című filmben Judge Reinhold cserél testet a fiával, ahogy ezt teszi Dudley Moore is a Like Father, Like Son című vígjátékban. A legnagyobb sikert azonban egyértelműen a Tom Hanks főszereplésével leforgatott Segítség, felnőttem! aratta, amelynek főhőse egy 13 éves gyerek, aki egy 30 éves felnőtt testében ébred az egyik reggel. Itt már komolyan gyanakodhatunk, hogy súlyos ipari kémkedésről lehetett szó, esetleg egy olyan forgatókönyvről, amelyet a rendezők kelletlenül félredobtak, hogy aztán lázasan kezdjenek valami hasonlót összehozni a konkurens cégtől kiszivárgó hírek hallatán.
Nehéz másra gondolni, pláne, ha felidézzük azt is, hogy 1998 egyértelműen a Föld pusztulásával fenyegető aszteroidák és meteorok éve volt. Ekkor mentette meg a világot Bruce Willis az Aerosmith zenéjének dallamára az Armageddonban, és ekkor tanulta meg mindenki, hogy az Egyesült Államok elnöke a jellegzetes hangon dörmögő Morgan Freeman, aki a Deep Impact című, hasonló témát feldolgozó műben igyekezett megóvni az amerikai választópolgárok életét.
Szintén ebben az évben drukkolhatott mindenki Jim Carrey-nek, hogy megtalálja a kiutat a Truman Show világából. Lényegesen kisebb sikere volt a Matthew McConaughey és Jenna Elfman főszereplésével 1999-ben bemutatott EDtv című drámának, amelynek főhőse beleegyezik, hogy a nap 24 órájában kamerák kövessék. Itt is valószínűleg arról lehetett szó, hogy megpróbáltak “alávágni” a Carrey nevével fémjelzett “nagy” projektnek, más kérdés, hogy ez nem annyira jött össze.
A kétezres év a XXI. század hajnalának csodavárásáról szólt, azonban véletlennek talán nem nevezhetjük, hogy mindjárt két Mars-témájú blockbuster is elkészült. A Mars Mentőakció című Brian De Palma-filmben Tim Robbins és Gary Sinise fáradoznak az akkor még a pályája elején járó Don Cheadle megmentésén, míg a Val Kilmert, a Mátrixszal befutó Carrie-Anne Mosst és Tom Sizemore-t felvonultató A vörös bolygóban – meglepetés! – egy balul elsült Mars-küldetést kell túlélniük a főszereplőknek. Bár mindkét film orbitális összegeket emésztett fel a rengeteg számítógépes grafika miatt, végül mindkettő hatalmas bukásként végezte.
Jóval ritkább alkalom, amikor a stúdiók vezetői belátják, hogy a fentiekhez hasonló stratégia valójában senkinek sem kedvez: a nézők kapnak két közepes filmet, a stúdiók pedig szívhatják a fogukat, mert bár sikerült megtorpedózni a konkurens kasszasikerét, cserébe hatalmas befektetéssel leforgattak egy kevésbé sikeres filmet. 1973-ban azonban megtörtént a csoda: a Warner Bros. és a Twentieth Century Fox is megvásárolta egy-egy olyan könyvnek a jogait, amelyek egy felhőkarcolóban tomboló tűzvészről szólnak. A kellemetlen helyzetet Irwin Allen producer oldotta fel, aki olyasmire tett javaslatot, amire korábban még nem volt példa. A filmes szakember ugyanis azt találta ki, hogy a két cég fogjon össze, és közös vállalkozásként forgassák le a témáról szóló filmet.
Az eredmény az 1974-ben bemutatott Pokoli torony lett, amelyhez számos akadályt kellett megugrani, például azt, hogy a Foxszal szerződésben álló Steve McQueen és a Warnerrel aláíró Paul Newman egyaránt főszereplőnek járó gázsit követelt magának, ráadásul McQueen még ahhoz is ragaszkodott, hogy ugyanannyi szövege legyen a filmben, mint Newmannek. Az eredmény azonban mindenkit kárpótolt, a Pokoli torony ugyanis 1974-ben a legtöbb nézőt vitte be a mozikba, körülbelül annyit, mint A Gyűrűk Ura-filmek bármelyike.
A sort akár napokig lehetne folytatni, mivel szinte nincs év, amikor ne készülne valamilyen ikerfilm, más kérdés, hogy ezek közül sok egyáltalán nem jut el a mozis bemutatóig. A kifejezetten videóra gyártott alkotások világában azonban érdemes körülnézni, minden műfajban lehet válogatni a koppintások széles választékából.