A dopping útja: ennyit még sosem röhöghettünk a csaló kerékpárosokon

Juju Pepe az olasz kerékpársport egyik legnagyobb alakja volt, egy igazi halhatatlan versenyző. A legendáját csak növelték a halála furcsa körülményei. Juju épp egy dombon tekert felfelé az 1982-es Tour de France-on, és a péniszét a nadrágjából kivéve, megállás nélkül könnyített magán, amikor az arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól. Juju szíve ott helyben felrobbant a maximálisnál is nagyobb teljesítménykényszertől, a biciklista pedig a nadrágjából kilógó pénisszel távozott az élők sorából.

Juju halálát a verseny nézői csak húsz kilométerrel arrébb vették észre, amikor a versenyző szakadékba hajtott. Addig ugyanis az épp egyenes útszakaszon a motorikus reflexei tovább hajtották, tempója és a kedvező szélirány pedig még halálában sem engedte meg, hogy leessen a kerékpárról. A dopping útja egy archív híradófelvétellel kezdődik, amely Juju extrém halálát mutatja meg nekünk. Csakhogy Juju Pepe sosem létezett, A dopping útja pedig ugyan első ránézésre dokumentumfilmnek látszik, valójában egy szenzációs áldokumentumfilm, amely bravúrosan csinál hülyét ebből a doppingokkal terhelt sportágból. És különben is: Juju Pepe szerepében Orlando Bloomot láthattuk.

A Tour de France, amelyen csak öt versenyzőt nem zártak ki

Egy jó áldokumentumfilm arról ismerhető fel, hogy nagyon is valóságos embereken és történéseken alapszik. Juju Pepe figurájában például egyértelműen felismerhető a tragikus sorsú olasz sztárbiciklista, Marco Pantani, A dopping útja pedig teli van ilyen és ehhez hasonló csemegékkel a kerékpársport rajongóinak. Szerencsére úgy készítették el, hogy azok is bőven találjanak benne röhögnivalót, akik nem követik figyelemmel a Tour de France eseményeit.

Már maga a történet is teljesen agyhalott. Miután Ditmer Klerken (Kevin Bacon), a Nemzetközi Kerékpárszövetség vezetője megkapta első hitelkártyáját, nem tudta kezelni azt a varázslatos tényt, hogy bárhová nyújtja, mindent megkap vele, amit csak szeretne, így három hónap alatt tizenhatmillió dolláros adósságot halmozott fel a bankja felé. Mivel ő felelt a kerékpárosok doppingellenőrzéséért, mindenkinek írt egy levelet, hogy 50 000 dollárért cserébe kivonhatják magukat az éves drogteszt alól. A Tour de France elkezdődött, csakhogy az első nap után a botrány kirobbant: az összes induló közül csak ötöt nem találtak vétkesnek a megvesztegetésben, tehát a második naptól kezdve a verseny mindössze öt kerékpárossal folytatódott. Akik – természetesen – maguk is teli voltak nyomva doppingszerekkel.

A hülyeség vonzza a sztárokat

A dopping útja ötlete annak az Andy Sambergnek a fejéből pattant ki, aki a Lonely Island nevű vicczenekarával számít elképesztően népszerűnek az USA-ban, és egyszer már készített egy szenzációs áldokumentumfilmet Popsztár – Soha ne állj le (a soha le nem állással) címmel, melyben a Justin Bieber-szerű popcsillagokból csinált teljesen hülyét. A sportolókból is csinált már hülyét korábban, méghozzá szintén az HBO megbízásából, amikor a 7 nap a pokolban című filmben a profi tenisz világát gúnyolta ki nagyszerűen. Ahogy a Popsztár és a 7 nap a pokolban, úgy A dopping útja is teli van sztárvendégekkel, és még a kisebb szerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Dolph Lundgren, Jeff Goldblum, Julia Ormond, Danny Glover vagy az önmagát játszó Mike Tyson és J.J. Abrams. Ráadá

Maga Samberg ezúttal is megjelenik, csak most nem a főszerepben: ő alakítja a nigériai kerékpárost, aki azért indulhatott, mert a papájának gyémántbányája van az országban, így csak neki volt normális biciklije egész Nigériában. Már ennyiből is látszik, hogy a film egyáltalán nem finom paródiát tol: itt félpercenként nyomják a legvadabb kreténségeket az arcunkba. A doppingellenőrök vezetője például egy interjúban bevallja, hogy a szakértelme növelése érdekében maga is minden drogot és doppingszert kipróbál, az élményeit pedig meg szokta festeni (érdekes módon minden festményen orális szexet végez egy medvével…). Aztán ott van Gustav Ditters (fiatalon John Cena, idősen Dolph Lundgren alakításában), a skandinávok legjobb cangázója, akit azzal gyanúsítottak meg, hogy a vérét kicserélte gepárdvérre, hogy ezzel is gyorsabb legyen…

Egy katasztrofális vendégszereplő

Ennyi tömény hülyeség persze hosszú távon fárasztó volna, és ezt az alkotók is tudják, ezért A dopping útja játékidejét meghúzták negyven percben, ami ideális az ilyen kegyetlen humor-szőnyegbombázáshoz. Sambergéktől megkapják a magukét nemcsak a doppingellenőrök és a kerékpárosok, hanem a sportújságírók és az őrült rajongók is, egészen hihetetlen jeleneteket eredményezve. A dopping útja nagyon közel állt ahhoz, hogy tökéletes legyen, csakhogy az alkotók elkövettek egy nagy bakit. A sok fiktív megszólaló között az egyik maga Lance Armstrong lett.

Ahelyett, hogy egy rá hasonlító színészt kértek volna fel, nekik maga Armstrong kellett, aki nem volt rest, és az alkalmat csúnyán kihasználta önmaga viccesnek szánt mosdatására – ismételten arra fut ki a dolog, hogy mivel mindenki doppingolt, az ő doppingolása sem akkora bűn. Armstrongot hallgatni, ahogy a saját doppingügyeivel viccelődik, hasonlóan kínos, mintha mondjuk Usain Bolt azzal viccelődne, hogy bármikor lefutja Oscar Pistoriust.

Armstrong minden megszólalásakor kínosan éreztem magam, és nem értettem, hogy Sambergéknek mi szükségük volt arra, hogy egy a sportéletnek ilyen sokat ártó alakkal szövetkezzenek. Nélküle ugyanis A dopping útja egyszerűen egy hibátlan, okos és ötletes viccparádé lett volna a kerékpársport legszégyenteljesebb éveiről. Azonban azt kell mondjam, hogy még vele is kihagyhatatlan.

 A dopping útja július 9-től látható az HBO GO kínálatában és július 17-től az HBO műsorán.