Így vágj bele a lehetetlen megvalósításába

Wynne-Hughes Veronika nem hétköznapi életet élt eddig: már gyerekkorában szüleivel járta a világ tengereit, fiatal felnőttként pedig hajóstoppal utazta körbe a világot. Nemrég kitervelte, hogy ő lesz az első magyar, aki eljut az Antarktisz partjaitól a Déli-sarkig.

„Amióta ezzel foglalkozom, rengeteg megjegyzést kapok, ismeretlenektől, de akár a barátaimtól is, akik attól féltenek, hogy az Antarktiszon hideg van – mondta Veronika nevetve. – Illetve, ha erről beszélek, egyből olyanokat mondanak, hogy a hajóstoppolás még csak-csak oké, de az Antarktisz nagyon durva. Meg megkérdezik, mit fogok ott enni. Ilyenkor fel kell őket világosítanom, hogy ez egy első pillanattól az utolsóig, szinte katonai szigorral megszervezett expedíció, ahová nem csak úgy megyek, hanem komoly, intenzív felkészülés után. Most augusztusban például az olasz Alpokban voltam, gleccserhasadék-tréningen, az Antarktiszon ugyanis ezek jelentik a legnagyobb veszélyt. De mekkora veszélyről is van szó? A NASA térképeit fogom használni, ezért szinte centiméterre pontosan tudni fogom, hol vannak a gleccserhasadékok. De nem is erről szólt ez a tréning – nem is lett volna kötelező –, mivel a déli-sarki hasadékokba nem is tudnék beleszakadni, már azokba, amelyeket érinteni fogok. Viszont ez egy jó lehetőség volt arra, hogy ha mégis történne valami váratlan, akkor tudjam, hogy mit jó és mit nem jó csinálni, amíg a segítség megérkezik. A kedvencem, amikor azt mondják: ne menj, nem akarjuk, hogy meghalj! Ilyenkor mindig el kell mondanom, hogy én egyébként szeretem az életemet, és ha nem így lenne, nem mennék.”

Hétköznapi luxusok és a fenntarthatóság

A másik gyakori kérdés, amivel Veronika találkozott az expedíció szervezése során, természetesen az anyagiakról szól. Ismeretlenektől sokszor kapott megjegyzéseket, akik azt hiszik, egy unatkozó milliárdos gyerekéről van szó, aki jó dolgában nem tudja hova tenni a pénzt. Ez nem így van, olyannyira nem, hogy Veronika már hónapok óta keresi a lehetséges támogatókat az expedícióhoz.

„Édesapám, amióta élek, nyugdíjas, anyukám pedig általános iskolai tanárnő – mondta a kalandjairól a DreamManager nevű blogján beszámoló Veronika. – Hetente kaptam 375 forint zsebpénzt, de csak akkor, ha kitakarítottam, és minden egyéb feladatomat is megcsináltam. A hajóstoppos időszakban is csak annyi pénz volt nálam, amiből, ha baj történik, haza tudtam volna repülni Magyarországra. Havonta úgy 10-20 eurót költöttem, ezen felül semmi félretett pénzem nem volt. De ez jó kiindulási pont a lehetetlen megvalósításához is. Arra gondolok, hogy lehet úgy is élni az életünket, hogy nem költünk: a világ azt sulykolja, hogy ha találkozunk a barátainkkal, az feltétlenül csak úgy lehetséges, ha beülünk valahová, kávézni, vacsorázni vagy koktélozni. Pedig ez nem így van, csak meg kell tanulni elengedni ezeket a hétköznapi luxusokat, komfortokat. Ezt többen is mondták, mielőtt belevágtam volna az antarktiszi expedíció szervezésébe, illetve a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy, ha úgy hozza az élet, még fedél se feltétlenül kell az ember feje fölé. Azért mondom, hogy a saját bőrömön, mert Francia-Polinéziában egy ideig konkrétan hajléktalanként éltem.”

Veronika számára nagyon fontos a minket körülvevő környezet és a tudatos gondolkodás, ezért amellett, hogy a lehetetlen meghódításáról tart előadásokat, a fenntartható, környezettudatos életmódra is igyekszik felhívni az emberek figyelmét.

„Nálam például mindig van egy kis összecsukható étkészlet, és ha olyan helyre megyek, nem nyúlok rögtön a műanyag kés-villa után – magyarázta a felfedező. – De például ott a szívószál kérdése is, amitől a falra tudok mászni. Mindenki képes pohárból inni, felesleges minden alkalommal elhasználni egy darab műanyagot. Sőt, még tetőt sem kell rakni a pohárra, amit aztán úgyis egy asztalnál ülve fogunk meginni. Egyébként a gleccserhasadék-tréningen is szembesültem vele, hogy mennyi szemetet termelünk, mert 4000 méteres magasságon is rengeteg szemét került a szemem elé. Ott persze könnyű észrevenni, a hétköznapokban viszont sokszor nem figyelünk erre, sőt, az a hozzáállásunk, hogy bedobjuk a szemetet a kukába, és onnantól az már nem a mi problémánk. Erre különösen érzékeny vagyok, akárcsak az Antarktisz, amely egy nagyjából érintetlen terület, mégis, már a körülötte lévő tengerekben is rengeteg a szemét, főleg a műanyag hulladék. Ráadásul nem is azt mondom, hogy minden ilyesmiről le kell teljesen mondani, csak egy kicsit okosabban kéne csinálni, lásd a szívószál példáját.”

Ürügy vagy indok?

Wynne-Hughes Veronika pszichológusként végzett a liverpooli John Moores egyetemen, tanulmányait felhasználva pedig üzleti konferenciákon tart előadásokat. Ennek kapcsán merült fel az emberek álmokkal, vagyis célkitűzésekkel, vágyakkal kapcsolatos hozzáállásának kérdése.

„A liverpooli egyetemen, ahol végeztem, az a mottó, hogy: Dream. Plan. Do., vagyis álmodj, tervezz, cselekedj. Nagyon fontos kérdés, hogy fel merjük-e vállalni az álmainkat, hogy a hétköznapjainkban egyáltalán van-e lehetőségünk rájönni, hogy mik ezek az álmok, főleg, amikor rengeteg figyelemelvonó tényező vesz körül – magyarázta. – Reggel sietünk a munkába, este haza, közben a bevásárláson agyalunk, vagy csak simán a telefonunkat nyomkodjuk. Befelé figyelni, magunkra figyelni pedig nem olyan egyszerű, sokszor még egy pihentető nyaralás során sem megy. Egyszer élünk, egy lehetőségünk van az életben, ezért fontos, hogy el tudjuk dönteni, mit akarunk kihozni belőle, mik lesznek azok a dolgok, amikre életünk végén úgy gondolunk vissza, de jó, hogy megtettük.”

Veronika szerint fontos megvizsgálni, hogy ha valamibe nem tudunk – egyelőre – belevágni, akkor valós indok vagy mondvacsinált ürügy miatt húzzuk-halasztjuk a dolgot.

„De még ezzel is vigyázni kell, mert az ember hajlamos rá, hogy az ürügyeket indoknak tekintse és racionalizálja, hogy miért nem vág bele a nagy tervébe éppen most – figyelmeztet a pszichológus. – Nekem mindig az volt a hozzáállásom, hogy valamit nem ma kell megcsinálni, hanem tegnap. Ezt nehéz betartani, mert minden felgyorsult körülöttünk, de a tologatás, halasztgatás nem fog előrébb vinni.”

Bár Veronika eddigi kalandjairól a közösségi média erejét kihasználva számolt be, azt is felismerte, hogy a közösségi oldalaknak milyen szerepe van a fentiekben részletezett halogatáshoz, kifogások, ürügyek kereséséhez.

„A közösségi médiának van egyfajta irigységteremtő ereje: ott mindenki igyekszik a legjobb arcát mutatni, a legjobb helyszíneken, a legjobb szögekből fotózni magát – mondta Veronika. –Aki ezt a monitor mögül nézi, azt gondolja: ó, neki milyen jó, mert ilyen meg olyan. Ez viszont könnyen átcsaphat abba, hogy á, nekem ez úgysem menne. Pedig tényleg csak egy kis tudatosságra van szükség, hogy ilyenkor ne ezt gondoljuk, hanem azt, hogy na, ez milyen jó, ezt akár én is megcsinálhatnám. Mindig nagy örömmel töltött el, amikor hajóstoppolás közben olvasgattam a kommenteket a blogomon és egy csomó ismeretlen írt, hogy épp itt vagy ott várják a következő hajót, mert megkapták tőlem azt a lökést, hogy elinduljanak.”

A szakember szerint ezt a fajta hozzáállást jelentős részben szüleinktől kapjuk: akit sokat bátorítottak, támogattak a szülei, annak megvan a kellő önbizalma hozzá, hogy belevágjon a nagy kalandokba, aki viszont pesszimistább környezetben nőtt fel, ahol sokszor hallotta, hogy „hát ez úgysem fog sikerülni”, valószínűleg bátortalanabbul közelítene egy-egy ilyen lehetőség felé.

„Ami nagyon fontos, hogy ezt át lehet fejben írni, csak az a lényeg, hogy felismerjük, ha emiatt ódzkodunk valamitől – tette hozzá Veronika. – Ez azzal kezdődik, hogy minden indokot meg kell vizsgálnunk. Nem azt mondom, hogy holnaptól mindenki menjen hajóstoppolni vagy gleccserhasadékokban mászkálni, hanem vizsgálja meg az álmait, a vágyait. Lehet, hogy valaki együttest alapítana, más meg a lakását rendezné át, de már évek óta csak halogatja ezért vagy azért. Mindenki vizsgálja meg ezeket az ürügyeket, és ahol nem valódi indok áll a háttérben, abba vágjon bele, mert ott csak egyetlen valódi gát van: az ember saját maga. Vannak idősebb rokonaim, akik tanyán élnek, ők szokták mondani, hogy ha valamit meg akarunk csinálni, akkor „benne kell, hogy legyen a mozdulat a kezedben”. Erre én azt a példát szoktam mondani, hogy ha te külföldön vagy, de itthon mondjuk fel kéne adnod valamit a postára, és két ismerős közül választhatsz, egy otthonülő anyuka vagy egy háromgyerekes, két munkahelyen gürcölő barátnőd közül kit választanál? A válasz az, hogy a másodikat, mert neki benne van a mozdulat a kezében, hogy jön-megy, és közben ügyeket intéz. Ha az álmaidat lebontod kisebb teendőkre, apróságokra, amik benne vannak a kezedben, máris sokat tettél azért, hogy meg is valósítsd. A lakásfelújítós példánál maradva: ha csak elküldesz egy e-mailt egy pár dizájnnal, vagy ha lerajzolod a tervezett új alaprajzot, máris közelebb vagy a megoldáshoz. Vizsgáld meg, hogy mit hívsz lehetetlennek és mitől gondolod annak. Egy régi kínai mondás szerint minden nagy utazás az első lépéssel kezdődik. Az már az én kiegészítésem, hogy ha pedig már elindultál az úton, sokkal könnyebb megtenni a következő lépést, mint egyáltalán nekivágni.”

Ne félj segítséget kérni!

Veronika azt javasolja, hogy ha valaki komolyan szeretné venni álmai megvalósítását, nyisson egy úgynevezett tervfüzetet. Ebbe le lehet írni, hogy az álom megvalósulásához milyen lépésekre van szükség és az egyes lépéseket így lehet tervezetten megvalósítani. A másik fontos dolog, hogy ne szégyelljük, ha valamihez szükségünk van mások támogatására is.

„Magyarországon nagyjából az a hozzáállás, hogy szinte ciki, ha valaki el szeretne valamit érni – mondta a világjáró felfedező. – Az Egyesült Államokban például teljesen más a kommunikáció: ha valakinek elmondod, hogy mik a terveid, és megkérdezed, hogy szerinte hogyan valósíthatnád meg, el fogja mondani a véleményét, sőt segíteni is fog, ha megkéred. Mi valahogy nem merünk segítséget kérni az ismerőseinktől, mintha ez szégyen lenne, mintha azt gondolnánk, hogy ettől gyengének, vagy tehetetlennek tűnünk. Van, aki attól fél, hogy ellopják az ötletét. De nem szabad, hogy a félelmeink vezéreljenek. Mi a legrosszabb, ami történik? Lehet, hogy valaki ellopja, de akkor majd lesz helyette öt másik ötleted, ha elég kreatív vagy. De mondok egy másik példát is: tegyük fel, hogy valaki le akar fogyni. Ha kiírja a Facebookra ezt a célját és megkéri az ismerőseit, hogy támogassák ebben, akkor egyből ott lesz az elvárás, a nyomás, ami miatt ciki lesz bevallani, ha nem edzettél, ez meg ad egy kis lökést, hogy akkor is elmenj edzeni, amikor épp semmi kedved nincs hozzá.”

Veronika pszichológusként is azt vallja, hogy ha már elindultunk egy irányba, sokkal könnyebben észrevesszük a számunkra megfelelő lehetőségeket. Ezért ő sem tragédiaként élte meg, amikor kiderült számára, hogy a 2017 novemberére tervezett antarktiszi indulást egy évvel halasztania kell, mert további támogatókra lesz szüksége, hogy az első magyar Antarktisz-hódítás megvalósulhasson.

„Sokan egy ilyen hírre azt mondanák, akkor hagyják inkább a francba az egészet – mondta Veronika. – Számomra viszont ez azt jelentené, hogy szemet hunyok az álmaim felett, mint ahogy a fenti, szívószálas példa esetében, amikor nem figyelünk a környezetünkre, akkor szemet hunyunk a bolygónk jövője felett is. Most egy évet csúszik az expedícióm, de én ezt lehetőségként élem meg, mert addig még többet készülhetek, tanulhatok. Sőt, további expedíciókat tervezek addig, illetve egy új rekordot is fel szeretnék állítani, de erről egyelőre nem mondhatok többet. Szóval amíg megtalálom a további támogatókat, addig folytatom az edzést és közösségi programokat szervezek a környezettudatosság égisze alatt.”

Wynne-Hughes Veronika legújabb kalandjairól értesülhetsz az NLCaféról, illetve a DreamManager Facebook-oldaláról!