Amikor valaki 9 évesen írja meg élete könyvét

Ahogy léteznek kései remeklések, illetve olyan írók is, akik a jól megérdemelt nyugdíjhoz közeledve léptek egyáltalán színre, illetve találták meg a saját hangjukat, úgy a kiskorú írózsenik és hátulgombolós sikerszerzők száma is meglepően magas. Néhányan éppen üde, naiv és gyermeki látásmódjuk miatt tűntek izgalmasnak a nagyközönség számára, mások pedig már egészen fiatalon is formailag kifogástalan, érett művekkel jelentkeztek. Volt, akiről azonnal csodagyerekként cikkeztek a lapok, és volt olyan is, akit csak sokkal később fedeztek fel. Bár akadt köztük, aki felnőttként is termékeny szerző marad, legtöbbjük a gyerek- vagy tinédzserkora elmúltával felhagyott az írással. Három, talán kevésbé ismert, 18 év alatti író rövid, de figyelemre méltó és korántsem mindennapi karrierjét néztük meg közelebbről.

Thomas Chatterton 

A legdrámaibb történet talán a 17 éves korában elhunyt Thomas Chattertoné. A félárva fiú nyomorúságos körülmények között nőtt fel Bristolban, a 18. század közepén. Apja, a helyi St. Mary Redcliffe-templom sekrestyése már a fiú születése előtt meghalt, így varrónőként dolgozó anyja tartotta el a családot. A kis Thomas néhai apja kapcsolatai révén bejáratos volt a templomba, ahol már egészen fiatalon régi leveleket, megfakult okiratokat és özönvíz előtti pergameneket tanulmányozhatott, majd hamarosan, alig 12 évesen eredeti műveket kezdett írni kedves középkori szövegei modorában, amihez még egy alteregót is kitalált, a XV. században élt szerzetes, Thomas Rowley alakját. Verseit elküldte a korszak egyik sztárszerzőjének, Az otrantói kastély című kísértethistória írójának, a főúri származású, dúsgazdag Horace Walpole-nak, aki el volt ragadtatva a soha nem létezett középkori barát műveitől, és megígérte, hogy kiadja őket. Ám miután a fiú a lektűríró gótikus gróf tudomására hozta, hogy valójában ő, egy alig 16 éves, koldusszegény vidéki írnok a szerző, Walpole visszalépett. 

A sikert kétségbeesetten szomjazó Chatterton ezután Londonban próbált szerencsét, ahol bérelt valami nyomasztó félszobát, és megállás nélkül írt, verset, prózát, politikai szatírát, de már nem csak középkori hangnemben; kis gyakorlattal bármelyik neves kortársa írásművészetét boszorkányos ügyességgel tudta leutánozni. De hiába árasztotta el írásaival a fővárosi lapokat, azok nem fizettek valami jól, Chatterton pedig szó szerint éhezett. Ha néha mégis akadt egy-két felesleges shillingje, abból ajándékokat küldözgetett haza anyjának és testvéreinek néhány megnyugtató sor kíséretében. Egy háromnapos, kényszerű maratoni koplalás után aztán egy este feladta, bezárkózott a szobájába, és mérget vett be. Másnap reggel találták meg a holttestét.

Halála nem vert fel nagy port, tragikus alakját és kivételes művészetét először csak valamivel később, a romantika idején kezdték értékelni. Ekkoriban már hívei közé tartozott a kor számos nagysága, Wordsworthtől Shelley-ig. A 19. század vége felé pedig maga Oscar Wilde akart elhelyezni egy méltató emléktáblát Chatterton volt iskolájának a falán, de ez valamiért nem jött össze. 

Daisy Ashford 

1890-ben a kilencéves Daisy Ashford, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, egyik iskolai füzetébe írt egy rövid, szórakoztató, éles szemű megfigyelésekkel teli regényt, ami részben a viktoriánus társasági életet, erkölcsöket és beszédmodort, részben pedig magát a viktoriánus regényt karikírozta ki, frissen, szellemesen, sajátos helyesírással és központozással. A kéziratot elrakta egy fiókba, ahonnan az csak 29 évvel később került elő, egy barátnőjén keresztül pedig eljutott egy ismert regényíróhoz, majd az ő ajánlásával egy könyvkiadóhoz. 

A Young Visiters címre keresztelt kisregény, amelyhez a Pán Péter szerzője, J. M. Barrie írt előszót, a megjelenés után azonnal berobbant a kortárs irodalmi életbe, de annyira, hogy egy év alatt majdnem hússzor kellett újranyomni. A művet a kritikusok is nagyra értékelték, bár sokan kételkedtek abban, hogy a könyvet valóban egy kilencéves kislány írta: néhányan Barrie manipulációit gyanították a háttérben, mások pedig úgy vélték, hogy egy eddig kiadatlan, posztumusz Lewis Carroll-művel van dolguk. A legjobban talán a harmincas évei közepén járó Ashfordot lepte meg a siker, aki ekkoriban már régen nem írt egy sort sem, és később se nagyon próbálkozott irodalommal. „Attól tartok, az írói tehetségem, ha volt egyáltalán, az iskolás éveimmel tűnt tova” – nyilatkozta a Chicago Tribune-nak 1919-ben.

Barbara Newhall Follett 

Noha a New Hampshire-i Barbara Newhall Follett különleges tehetségét sem a kortárs kritika, sem a nagyközönség nem vitatta, rövid, küzdelmes élete nem volt az a kimondott diadalmenet, alakja körül pedig még ma is sok a rejtély és a megválaszolatlan kérdés. Első regénye, az 1927-ben megjelent The House Without Windows (Ablakok nélküli ház – sajnos nem jött ki magyarul) azonnal ismertté tette a mindössze 12 éves írónő nevét, így a két évvel későbbi The Voyage of the Norman D. (Norman D. utazása – sajnos ez sem) idején már ünnepelt szerzőnek számított. Jellemző, hogy a meglehetősen rendhagyó érdeklődésű Barbarát annyira lekötötte az írás, hogy nem is igazán voltak vele egykorú barátai, hasonlóan egyébként bemutatkozó regényének főhőséhez, a magány elől az erdőbe menekülő, képzeletbeli állatokkal barátkozó kislányhoz. Saját bevallása szerint néha arról fantáziált, hogy Beethoven, a két Strauss, Wagner és a többi nagy komponista még mindig élnek, és együtt korcsolyáznak vele a jégen – ilyen minőségi képzeletbeli barátokat alighanem kevés gyerek tud felmutatni.

Aztán valahogy félresiklottak a dolgok. Apja, akiért a lány rajongott, elhagyta a családot egy másik nőért, majd beütött a gazdasági világválság, és a 16 éves, semmiféle végzettséggel nem rendelkező Barbara kénytelen volt titkárnői állást vállalni New Yorkban, ami gyakorlatilag írói karrierje végét jelentette. Ugyan született még néhány műve ebben az időszakban is, de ezek kéziratban maradtak. 19 évesen férjhez ment egy Nickerson Rogers nevű férfihoz, akivel regényes utazásokat tettek Európában és az Egyesült Államokban, majd Massachusettsben telepedtek le, ám az ígéretesen induló házasság férje vélt vagy valós hűtlenkedései miatt sajnos pár év alatt tönkrement.

1939-ben, a sokadik veszekedést követően aztán a 25 éves Barbara egyszerűen kisétált a lakásból, és soha többé nem került elő. Összesen harminc dollár volt nála. Rogers ugyan két héttel később jelentette felesége eltűnését, de mivel a nő akkoriban már férje vezetéknevét viselte, sem a sajtót, sem pedig a közvéleményt nem rázta meg különösebben, hogy egy bizonyos Barbara Rogersnek nyoma veszett a massachusettsi Brookline-ból. Hogy pontosan mi történt vele, azt ma sem tudjuk.