Pocsék költőből lett démonidéző okkultista és sorozatgyilkos a magyar gróf

Vajon hány sorozatgyilkos íróról vagy költőről tudunk? Hát, olyan nagyon sokról biztos nem. A legnevezetesebb talán Thomas Griffiths Wainewright, a sokoldalú, kitűnő ízlésű író, képzőművész, műkritikus és legfőképpen makulátlan úriember, aki dandys eleganciával tette el láb alól különféle rokonait a György korabeli Angliában, és akinek alakját később Oscar Wilde örökítette meg Toll, irón, méreg című novellájában; mondjuk, így azért könnyű híresnek lenni.

Volt azonban egy magyar költő, gróf Listi László, aki egyrészt kétszáz évvel előzte meg a méregkeverő angol bájgúnárt, másrészt pedig elkövetett rémtettei számát és minőségét tekintve bőven le is körözte. Életműve inkább az olyan nagypályás eszelősökkel és gonosztevőkkel rokonítja, mint a (legenda szerint) szűzleányok vérében fürdőző Báthory Erzsébet vagy Jeanne D’Arc fegyvertársa, a gyerekgyilkos Gilles de Rais.

Persze a gróf sem rögtön okkult vérivóként és közveszélyes bűnözőként, a „méregkeverés, gyilkosságok, sodomia és fekete mágia” avatott szakértőjeként kezdte karrierjét, hanem mint nagyravágyó irodalmi epigon. Az 1630-ban, gazdag és befolyásos főnemesi családban született, komoly klasszikus és tudományos műveltséggel rendelkező ifjú Listit kortársa, Zrínyi Miklós szélesvásznú verses eposza, a Szigeti veszedelem nyűgözte le, és ennek mintájára írta meg élete fő művét, a Magyar Márs avagy Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete című elbeszélő költeményt, amelynek már a címe sem ígér felhőtlen szórakozást. És valóban: hiába választott a gróf Szigetvár ostrománál is monumentálisabb témát, a formailag tökéletlen, kilátástalanul hosszú, száraz és teljesen érdektelen mű gyakorlatilag visszhangtalanul süllyedt el a magyar barokk irodalom lábjegyzetei közé. 

Listiben valószínűleg ezen a ponton törhetett el valami. A korábban aktív társasági életet élő, a bécsi udvarban is gyakran megforduló gróf bezárkózott köpcsényi kastélyába, majd második feleségével, Kecskés Évával az oldalán éveken át tartó, lenyűgöző ámokfutásba kezdett. Először, mintegy bemelegítésként, csak a szomszédok birtokain gyújtatott fel ezt-azt, illetve az állatállományban végzett jelentős pusztítást. Aztán a babonás környékbeli parasztok között sötét és vérfagyasztó pletykák kezdtek terjedni. Mesélték, hogy a gróf az ördöggel cimborál, hogy rendszeresen misét mondat a köpcsényi akasztófa alatt, hogy irtózatos túlvilági démonokat idéz kastélya pincéiben, hogy boszorkánysággal, fekete mágiával és alkímiával foglalkozó tiltott könyveket hozatott külföldről, és még más efféléket – még azt is, hogy ha úgy tartja kedve, környékbeli lányokon tesz erőszakot, ami talán igaz is volt. Listi pedig nem is nagyon igyekezett gátat vetni a pletykáknak. Részben talán azért, mert maga is élvezte az Elátkozott Gróf hálás szerepét, részben meg azért, mert az emberek figyelmét így könnyedén elterelhette valamelyest kézzelfoghatóbb gaztetteiről. 

 Mivel Listinek és Kecskés Évának nem születhetett saját gyereke, a főúr pedig oly nagyon vágyott egy örökösre, a pár végül meglehetősen szokatlan és egyéni módját választotta az utódkérdés megoldásának: terhes prostituáltakat hozattak Bécsből, akiket a szülés után a gróf nyomban meg is fojtott, vagy agyonverette őket valamelyik emberével. Erre (mármint egy fiúgyermekre, és nem szerencsétlen bécsi kurvák kivégzésére) azért volt szükség, mert örökös híján minden vagyon László nagybátyját, Jánost, valamint annak családját illette volna; utóbbit a gróf, aki dinasztikus ügyekben szeretett biztosra menni, megpróbálta méreggel megöletni, de az esetnek akkor még nem lett komolyabb következménye, hiába panaszolta be a nádornál unokaöccsét János. Ugyan több ízben is vizsgálódtak nála, de Listit ekkor még megvédték jó kapcsolatai. Csakhogy elkövetett egy nagy hibát: Bécsben talán még elnézték a lemészárolt örömlányokat, az okkult praktikákat és a többi bizarr hobbit, de azt már nem tűrhették, hogy nagy tételben hamis pénzt veretett magának, hogy legyen mivel finanszírozni kétes ügyleteit. A csontvázak szédítő sebességgel kezdtek kizuhanni a szekrényből, és Listi Lászlót végül 1662-ben lefejezték, nevelt fiát megfosztották nevétől és örökségétől, javai pedig előbb a királyra, majd nagybátyjára szálltak. Igazán kár ezért az ígéretesen induló irodalmi karrierért.