Az ilyen vélemények fényében különös árnyalatot kapnak a Megtorlás című filmet ért kritikák, miszerint túlzás a filmben látható durva és erőszakos jelenetek sokasága.
A Megtorlás, melynek első budapesti vetítése bevételét a forgalmazó a NANE számára ajánlotta fel, egy kétség nélkül brutális film. Van benne családon belüli erőszak, és örökre beég a néző szemébe a szexuális zaklatást ábrázoló képsorozat is.
Mégis.
A túlzásokkal a rendező kibillenti a nézőt a kényelmes kukkoló szerepéből. A jelenetek gyomorforgatóak, és maradandó nyomokat hagynak. De vajon ez a nyers képi világ nem gondolkodtatja el a nézőt? Vajon nem élezi ki a szemet, ha mást lát bántalmazott helyzetben? Vajon el lehet túlozni a kegyetlenségét a zaklatásnak? És vajon öncélú-e bemutatni, hogy milyen volt a rend és az élet, amikor a nőnek megvolt a helye, amikor a nőnek megvolt a dolga, amikor a nőnek megvolt a kötelessége? Túlzás a teljes és durva önkény ábrázolása, ha a zsigerig ható kizsákmányolást együttérző emberként elutasítja egy rendező? Túlzás egy kiszolgáltatott asszony küzdelmét szépítés nélkül, a kőkemény valóságában bemutatni?
Az európai Tarantinóként emlegetett Martin Koolhoven rendezése rendesen megosztja a nézőket és a kritikusokat.
Mégis.
Sok női kritikus látja Joannában (Dakota Fanning) az erős és bátor nőt, aki szembenéz a kegyetlen múlttal, és sokan örülnek, hogy ehhez a szembenézéshez egy dupla csövű puskát használ.
De végig ott lebeg a kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy egy asszony leszámoljon a kísértő és fájó múlttal? Mi kell ahhoz, hogy ne tűrje tovább a zaklatást? Mi kell ahhoz, hogy kiálljon magáért?
Talán erre keresi a választ a film, hogy meddig tűr egy nő, hogy meddig szenved szó nélkül… És a #metoo történeteket olvasva talán mi is láthatjuk, hogy sokszor sokáig, sokszor túl sokáig.
Megtorlás. Most. A mozikban.