Aloys Zötl az éppen végleg széthulló Német-római Birodalomban született 1803-ban, élete nagy részét az Osztrák Császárságban töltötte, majd az Osztrák-Magyar Monarchiában halt meg 1887-ben, és ezalatt csupán egyszer mozdult ki szülővárosából, Freistadtból: amikor megházasodott, és egy másik kisvárosba, a negyven kilométerre fekvő Eferdingbe költözött. Hát, igen, ez már első látásra sem tűnik egy olyan fordulatos, tengeri és szárazföldi kalandokban, perverzióban, alkoholban, illetve nemi betegségekben gazdag karriernek, amilyet mondjuk a Franciaország–Peru–Tahiti-tengelyen mozgó, fiatalkorú lányokat molesztáló Gauguin produkált.
Még az interneten fellelhető legrészletesebb Zötl-életrajz is meglehetősen szűkszavúan fogalmaz, és aligha a misztifikáció szándékával; inkább arról lehet szó, hogy ezzel a derék osztrák mesteremberrel soha nem történt semmi érdekes, és valószínűleg ő se nagyon vágyott rá, hogy történjen. Még egy portrét sem találni róla.
Egyszerű, tisztességes kelmefestőként dolgozott egész életében, szabadidejében, autodidakta módon tanult meg rajzolni és a vízfestékkel bánni, és mint minden rendes embernek, neki is volt egy bogara: rajongott a természetrajzi könyvekért, és különösen az azokban található illusztrációkért, ezek hatására pedig elkezdte megfesteni a saját, külön bejáratú bestiáriumát. Mintha ez a jelentéktelen, se művészi, se természettudományos képzésben nem részesült kisvárosi iparos valamiért fejébe vette volna, hogy megörökíti a Föld összes teremtményét – és talán így is történt. Nem kapkodta el a dolgot, szép komótosan, precíz, kispolgári aprólékossággal és már-már mániákus eltökéltséggel dolgozott élete nagy művén 1831-től egészen a haláláig, azaz több mint ötven évig.
Módszeresen vette sorra először az emlősöket, majd a halakat, utána puhatestűeket, és így tovább: a hüllőket, a madarakat, a rovarokat, a kétéltűeket, végül az űrbelűeket (ami egy ma már nem használatos rendszertani kategória), a festményeket pedig gondosan ellátta szignóval, napra pontos dátummal, német és latin névvel, számmal és besorolással, mint valami akkurátus hivatalnok.
Azonban magukban a művekben már nincs semmi hétköznapi: Zötl színes, naiv, mesebeli állatkertjében olyan fantasztikusan burjánzik a flóra és a fauna, és olyan magától értetődően csúszik össze a korrekt, tudományos igényességre törekvő ábrázolásmód a hajmeresztő és mulatságos anatómiai mellényúlásokkal, illetve a hiányosságokat kiegészítő, majd az egészet elemelő vad, zabolázhatatlan képzelőerővel, hogy az tényleg bámulatos.
Ez a nem mindennapi munkabírású férfiú végül, amíg ki nem hullott a kezéből az ecset, 320 képet készített, gyakorlatilag kizárólag olyan állatokról, amiket soha nem látott élőben, legfeljebb csak a könyveiben, vagy olyanokról, amiket a külföldön is megfordult, különféle egzotikumokat és érdekességeket kiállító ún. csodakamrákat is látogató bátyja beszámolói alapján elképzelt. Ráadásul mindvégig a saját (esetleg szűk családja) gyönyörűségére alkotott, ugyanis Aloys Zötlben fel sem merült, hogy árulja, kiállítsa, vagy egyáltalán bárkinek megmutassa műveit.
Így aztán először 1955-ben, jó szimatú leszármazottai jóvoltából, a rangos párizsi Hôtel Drouot-ban tartott aukción mutatkozott be nagyközönség előtt az akkor már majdnem hetven éve halott festő, és utána olyan művészek és műgyűjtők váltak feltétlen rajongóivá, és fizettek a képeiért óriási összegeket, mint Alix de Rothschild bárónő, a divattervező Pierre de Balmain vagy a kortárs argentin irodalom nagyágyúja, Julio Cortázár, André Breton pedig egyenesen a szürrealisták egyik előfutárát látta meg az állatbolond vidéki kelmefestőben.
