Az amerikai Paul Jordan-Smith igen művelt és lenyűgözően sokoldalú férfiú volt. Dolgozott lelkészként, tanított egyetemen, fordított, írt regényeket és tudományos műveket, sőt, második feleségével, a jómódú családból származó nőjogi aktivista Sarah Bixby Smithszel közösen még egy feminista kiáltványt is összehozott 1916-ban. De bármennyire is nagyszerűen értett a latin nyelvhez, a 17. századi angol irodalomhoz, a prózaíráshoz vagy a teológiához, ez a kiváló akadémikus egy dolgot biztosan nem tudott: festeni. Vagy legalábbis élete első negyven évében eszébe sem jutott kipróbálni. Miért is tette volna, hiszen Sarah állítólag egészen tehetségesen festett zsánerképeket a 19. századi realisták modorában, ám művészete éppen a régimódisága miatt nem felelt meg a finnyás ízlésű kritikusoknak. Mikor az asszony egyik kiállítását csúnyán lehúztak, a megsértett és felháborodott férj szokatlan lépésre szánta el magát.
Bár mindünkben ott él az a bizonyos dilettáns fotelművész és -műítész (ne is tagadjuk!), aki, ha szembesül a modern, kortárs képzőművészet izgalmaival, könnyen jut arra a talán téves következtetésre, hogy „ilyen pacát én is tudok csinálni”, azért ilyenkor a legtöbben mégsem állunk neki tényleg festeni. Azonban Paul Jordan-Smitht más fából faragták; festéket és vásznat kért drága feleségétől, és megalkotta élete mesterművét, amely egy korabeli sláger után a Yes We Have No Bananas címet kapta.
Az egy kevésbé sikerült óvodai feladatra és egy pokoli lidércnyomásra egyaránt emlékeztető képen egy félmeztelenül vicsorgó, virágkoszorút viselő bennszülött asszony látható, a kezében egy félig elfogyasztott banánnal (amelyet eredetileg amúgy tengeri csillagnak szánt a művész, csak aztán az alkotás lázas tüzében valamiért máshogy alakult), a háttérben pedig van még egy kunyhó, egy görbe póznára tűzött koponya, talán egy barlang, valamint egy fa. Az eredeti művészi szándék szerint ez egyébként a női öntudatra ébredésnek valamiféle allegóriája lenne, hiszen a képen látható asszony nem sokkal korábban falt fel egy misszionáriust, most pedig diadalittasan éppen banánt eszik, ami ezen a szigeten a nőknek tabu, de igazából komolyabb háttérismeretek nélkül is tökéletesen élvezhető a mű. Tényleg csodálatos az egész.
Smith olyannyira elégedett volt a festménnyel (egyébként teljes joggal), hogy elküldte a New York-i Waldorf Astoriába, az 1925-ben megrendezett Függetlenek kiállítására, bár előbb a biztonság kedvéért még átkeresztelte Exaltationre (kb. Túlfűtöttség), ami egy fokkal tényleg jobban hangzik, mint a banános eredeti. A tökéletes hatás kedvéért még egy alteregót is kreált hozzá, egy Pavel Zserdanovics nevű orosz festőt, aki Moszkvában született, 10 évesen költözött a családjával Chicagóba, majd tüdőbetegsége miatt egy időre áttette a székhelyét a déltengeri szigetekre, jelenleg pedig Kaliforniában él, és a diszumbracionista stílusban alkot – ez a nemlétező művészeti irányzat természetesen ugyancsak Smith leleménye volt.
Pavel Zserdanovics és Paul Jordan-Smith (forrás: tumblr)
Az álnaiv álorosz álfestő egzotikus mázolmánya felkeltette a befolyásos francia művészeti folyóirat, a Revue du Vrai et du Beau figyelmét, és a lap a következő számában hízelgő portrét közölt Zserdanovics személyéről, munkásságáról, illetve a diszumbracionizmusról, szóval innentől már tényleg teljes gőzzel robogott a dilivonat. Smith festett még mosónőt kakassal, gigantikus pénisztotemhez imádkozó szigetlakót és absztraktot, nagyjából a kannibál banánrémáloméhoz hasonló színvonalon, a képeit pedig egyszerűen imádták a kritikusok és a kurátorok; mértékadó amerikai és európai lapok dicsérték frissességét és egyéni látásmódját, rangos kiállításokon szerepelt Chicagóban, New Yorkban és Buffalóban. Két év múlva unt rá váratlan, üstökösszerű, ám teljesen megérdemelt képzőművészeti karrierjére, és a Los Angeles Times 1927. augusztus 14-i számában végül leleplezte magát, illetve egyúttal jól kiosztotta a féltudású, minden hülyeségért lelkesedő kritikusokat.
Bár Paul Jordan-Smith ezután visszatért a tudományhoz és a szépirodalomhoz, hiába írt később komoly elemzéseket James Joyce prózájáról vagy Robert Burton filozófiájáról, mégis úgy vonult be a történelembe, mint a huszadik század legnagyobb (és egyetlen) diszumbracionista festője, ami azért mégiscsak menőbb, mint harmadvonalbeli akadémikusnak lenni.
képek: http://ecclesiastes911.net