Sok esküvőn voltam felnőtt életem során, sokszor annyin, mint a korombéli átlag. Kiszámolni sem tudom, de nagyjából a negyedéhez volt közöm családilag, barátilag. A többin fotóztam.
Esküvőn fotózni kemény meló, de nem azért, amiért a többség kívülről nézve gondolná. Na jó, nem csak azért. Végig ott lenni a pár közelében, felmérni a családi, baráti viszonyrendszert, a kötelezőkön – gyűrűhúzás, első csók, csokordobás és a többi – túl teljesíteni az összes kérést, háromszor visszamenni, mert a csoportképeknél kimaradt egy nagymama, pislogott egy kislány és épp akkor futott be a legjobb barátnő, meglesni az apró pillanatokat, akár azokat is, amiket magától senki sem gondolna fotótémának – mégis ezekből lesznek a legemlékezetesebb képek – eleve nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy a szemem sarkából a ceremóniamestert (belsősöknek csak ceró) vagy nagyvőfélyt is szemmel kell tartanom, a videósról nem is beszélve. (De jó lenne, ha ez visszafelé is működne!)
A legnehezebb nem is ez – legfeljebb fizikailag –, hanem az, hogy rá kell hangolódni ötven, száz vagy több száz emberre, külön-külön és egyszerre is. A fotós az egyik pillanatban szótlan háttérember, a másikban hadonászva, kiabálva alakítja az eseményeket. Partner, tettestárs, az emberek intimszférájába folyamatosan, pofátlanul és tisztelettudóan (ellentmondás? ne is mondd!) benyomuló figura, egyszerre pszichológus, művész és partiarc. Nem való mindenkinek. (Nekem sem biztos, de ez most mindegy.)
Ja, fotózni sem árt tudni.
Ez egyébként nem vicc, szó szerint értem: ha egy esküvői fotós rosszul fotóz, jobb eséllyel ússza meg a kellemetlen helyzetet, mint a nagyszerű fotós, aki nem tud bánni az emberekkel. (Vagy magával.) Azt hiszem, csak azt akarom mondani, hogy ha elveszel valakit, vagy téged vesz el valaki, kérlek, tiszteld a fotóst, úgy is, hogy tudod: azért van ott, hogy minden igényedet kiszolgálja. Még azután is tiszteld, hogy megnézed az Eszeveszett esküvő című francia filmet, amiben a világ talán legrosszabb esküvői fotósát láthatod.
Jó, ebben a filmben mindenki a szakma legrosszabbja, ilyen szemponból – meg egyébként is – nem éppen realista dráma, elvégre, ha egy csapat ennyire pancser, semmilyen esküvőt nem szerveznének, főleg nem nagyon gazdag emberekét. A főnök élhetetlen, a párokkal már az első jelenetben bunkó esküvőszervező, aki sokkal fiatalabb kollegináját szédíti, miközben képtelen lelépni az asszonytól, helyettese folyamatosan ordítva káromkodik, a buliegyüttes frontembere álolaszul halandzsáz éneklés címen. Az említett fotós lopja a süteményt, csak akkor lő, ha kedve van, dühében kiveri az iPhone-t a mellette fotózgató rokon kezéből, elcsábítja az egyik nagyon prominens vendéget (nekem pedig nyolc év tapasztalattal még mindig fogalmam sincs, melyik a legsúlyosabb hiba a fentiek közül), az egyik beugrós pincér szerelmes a menyasszonyba, a másik azt sem tudja, hogy a fogas egy hal.
Hogy végül jóra fordul-e a szereplők elég nyomorult élete és persze a buli, azt nem lövöm le (a műfaj és a bemutatóból áradó hangulat alapján mondjuk mindenki bátran tippelhet), úgyhogy maradjunk annyiban, hogy az alkotók, Olivier Nakache és Eric Toledano pont olyan empátiával és humorral nyúltak a témához, mint hat évvel ezelőtti kultfilmjük, az Életrevalók kedvéért.
A film egyébként puszta jelenlétével is tátongó hézagot tölt be. Több ezer esküvőt láttunk már a vásznon, a többsége természetesen az Igaz Szerelem körül forgó Tökéletes Szertartásról szólt. Az Eszeveszett esküvő az első, ami a háttérmunkáról, az ideges, kapkodó, „hol van már, nem hiszem el!” hangulatú készülődést boncolja. Nem úgy, ahogy például az Örömapában, ahol a cinikus Steve Martin és az idiótán affektáló esküvőszervező, Martin Short feszült egymásnak a 2017-nél sokkal békésebb és egyszerűbb kilencvenes években, hiszen ott Short karaktere szimpla poénforrás volt. Az Eszeveszett esküvő teljes egészében, az elejétől a végéig a szervezésről szól. Persze, a szereplőket és a helyzeteket itt is karikírozzák, ám így is rengeteg pillanat akad a filmben, amikor közepesen rutinos esküvőre járóként is azzal csapsz majd a homlokodra, hogy „úristen, annyira így van!”. Arról például fogalmam sincs, miért nem terjedt még el a szalvétapörgetés Magyarországon, szervesen illeszkedne a hagyományos lagzik koreográfiájába.
A lényeg, hogy akkor is érdemes beülni a moziba, ha úgy érzed, nem hiányzik az életedből még egy esküvős film. Ez ugyanis nem egy esküvős film. Na jó, az, de nem olyan esküvős film. A végére azt kellene írnom, hogy a tanulságot pedig mindenki vonja le magának, de nem írom, mert inkább levonom én:
Tiszteld az esküvős személyzetet. A nyikhaj felszolgálót, az öreg, dörzsölt pincért, az üdcsipultos lányokat, a cerót, a vőfélyt, a dj-t, a fotóst. Ha elrontanak valamit, vagy úgy tűnik, elvesztek a forgatagban, ne légy dühös, segíts. Úgysem a hibákra emlékszel évek múlva. Az pedig érthető, ha tökéletes esküvőt akarsz, de tudj róla, hogy úgysem lesz az. És ez jól van így.