Az angol királyné és Lord Byron is levelezett a leghíresebb ír leszbikus párral

Mintha a 18-19. századra a nők közötti szerelmet, vagy korabeli kifejezéssel a szapphizmust, ha nem is tüntetően, de életvitelszerűen űzők jelenléte egyre látványosabbá, kézzelfoghatóbbá vált volna az egész nyugati világban vagy legalábbis a felsőbb társadalmi osztályokban és a jobb társaságokban mindenképpen. A téma az irodalomban is mind nagyobb teret kapott, elsősorban persze a férfi írók szemszögéből: óvatosan foglalkozott vele Defoe a Roxanában vagy Samuel Richardson a Pamelában, illetve Diderot kevésbé diszkréten az Apácában, majd később Baudelaire vagy Swinburne már egyenesen dicshimnuszokat zengtek a férfimentes női kapcsolatokról, amelyekről nyilvánvalóan rengeteg első kézből származó tapasztalatuk volt.

A leszbikus és biszexuális, nemritkán az ellenkező nem ruháit is előszeretettel hordó hölgyek megítélése valahol a fura csodabogár, a visszataszító perverz és a mesebeli csodalény szélsőségei között hullámzott, és bár társadalmilag messze nem volt elfogadott ez az életmód, sőt az ilyesféle kalandokkal továbbra is komoly, akár országos botrányokat lehetett okozni, azért intézményesített boszorkányüldözésről korántsem beszélhetünk.

Jelentős figurája volt a tágan vett korszaknak Raucourt kisasszony, a legendás párizsi tragika, aki Dumas szavaival élve „majdnem olyan görög volt, mint a leszboszi Szappho”, illetve „rajongott az eleven női szobrokért”, és aki a pletykák szerint egy Secte Anandryne nevű titkos leszbikus társaság élén elnökölt a francia fővárosban; érdekesség, hogy Hippolyte Clairon, akitől a színészmesterséget tanulta, ugyancsak örömmel hódolt az efféle élvezeteknek, akárcsak kortársa, a szopránénekesnő Sophie Arnould. Angliából pedig mindenképpen említésre méltó a csodás neoklasszikus mellszobrokat készítő, a jelmezbálokon rendszerint férfiruhában feltűnő, aktívan politizáló Anne Damer, vagy egy másik Anne, a naplóiban a szerelmi életéről is részletesen beszámoló Anne Lister.

Egyikük sem vált azonban olyan látványossággá, valóságos intézménnyé, mint a llangolleni hölgyek néven elhíresült bizalmas barátnők, „Európa legünnepeltebb aggszüzei”, Eleanor Butler és Sarah Ponsonby. Az ír arisztokrata születésű öltönyös dámák walesi rezidenciáját, a poétikus nevű, gótikusra dizájnolt Plas Newyddet olyan tekintélyes vendégek látogatták, mint William Wordsworth, Caroline Lamb, Arthur Wellesley, Wellington hercege vagy Thomas De Quincey, levelezőpartnereik között pedig ott volt Lord Bryon vagy Zsófia Sarolta brit királyné.

Persze hosszú és meglehetősen rögös volt az út, amíg idáig jutottak. A pár idősebbik tagja, Eleanor a Kilkenny kastélyban született 1739-ben, a vagyonos és megbecsült Butler grófi család legifjabb sarjaként, de míg idősebb testvérei pedánsan teljesítették társadalmi kötelezettségeiket, és előnyös házasságokat kötöttek, addig ő, klasszikus szigetországi különcként, inkább a könyveivel volt elfoglalva. A família nem is nagyon tudott mit kezdeni a túlságosan önfejű, intellektuális és szarkasztikus humorú lánnyal, így már az is felmerült, hogy kolostorba adják, és ez a lehetőség még rémületesebbnek tűnt számára, mint egy elrendezett házasság. Viszont közben megismerkedett egy közelben élő, 16 évvel fiatalabb árvával, Sarah-val, aki gyámja, a perverz és egyébként házas vénember, Sir William Fownes kitüntetett, ám kéretlen figyelmétől irtózott hasonló mértékben.

Az ifjú hölgyek hamar ártatlanul romantikus és mélyen baráti kapcsolatba bonyolódtak, folyton arról álmodoztak, hogy egy szép napon majd összekötik az életüket, és egy idilli vidéki kúriába költöznek, távol a nyomasztó rokonságtól. Bár ez az álmodozás egy teljes évtizedig tartott, 1778-ban végre elszánták magukat a szökésre: férfiruhát öltöttek, alaposan felszerelkeztek lőfegyverekkel, hónuk alá csapták Sarah ölebét, Friskyt, és nekivágtak az ismeretlennek. Eleanor 39, Sarah pedig 23 éves volt ekkor. Waterfordig jutottak, ahonnan hajóval akartak átjutni Angliába, de a dolgok sajnos nem egészen úgy alakultak, ahogy tervezték; a családjaik nyakon csípték a szökevényeket, és hazarángatták őket Kilkennybe. Ám a hölgyek nem adták fel. Elenaor egy éjszaka lelépett otthonról, és Sarah hálószobájában rejtőzködött hetekig, míg rá nem találtak, csakhogy ezúttal már Butlerék és Fownesék is belátták, hogy felesleges tovább erőltetni a kolostort, a házasságot és a tisztes arisztokrata életpályát, ha egyszer nem megy. A barátnők távozhattak isten hírével.

Eredetileg ugyan Anglia volt az úti cél, Eleanor és Sarah végül Észak-Walesben telepedtek le, egy Llangollen nevű festői kisvárosban, az azóta is népszerű turistalátványosságnak számító, Plas Newyddnek elnevezett, ötszobás udvarházban, ahol egy inas, egy kertész és két szobalány állt a szolgálatukra. Bár nem gazdálkodhattak sok pénzből, mégis igen extravagánsan éltek, amivel aztán hamar felkeltették a környékbeliek, majd az egész ország, sőt, kis túlzással egész Európa figyelmét. A llangolleni hölgyek rövidre vágták a hajukat, öltözködésükben a divat helyett a praktikumot részesítettek előnyben, és első pillantásra inkább tűnhettek férfinak, mint nőnek. Egy ágyban aludtak, együtt mutatkoztak mindenhol, és a másikra kedvesemként vagy jobbik felemként hivatkoztak. Házukban óriási könyvtárat rendeztek be, középkori templomokból vagy rozzant Erzsébet és Jakab korabeli bútorokból leselejtezett faanyagokat halmoztak fel, emellett pedig mindenféle furcsasággal dekorálták ki lakókörnyezetüket: a kertet egy gótikus boltív dobta fel, az első verandát a négy evangélista portréja, latin feliratok, 17. századi ágylábak és oroszlánok díszítették, a falakat pedig versidézetek borították.

Noha csendes, nyugodt, vidékies életre rendezkedtek be, a szokatlan pár híre néhány éven belül már tényleg rengeteg látogatót, rajongót és kíváncsiskodót vonzott, természetesen kizárólag a legelőkelőbb körökből, gyakran az országhatáron túlról is. Amivel egyébként annyira nem is jártak rosszul: a hívek többnyire drága ajándékokkal érkeztek, Zsófia Sarolta királyné pedig még egy komolyabb életjáradékot is kieszközölt a férjénél a számukra. A hölgyek még öt teljes évtizedig éltek együtt tökéletes harmóniában: előbb Eleanor hunyt el, nem sokkal a kilencvenedik születésnapja után, majd két évvel később Sarah is követte.