Minden idők egyik legszórakoztatóbb és legmegsemmisítőbb magyar nyelvű irodalmi kritikáját Török Sophie költő, novellista, publicista (egyébként Babits Mihály felesége) írta Sacy von Blondel, a volt némafilmszínésznő és feltörekvő szerző két verseskötetéről. A cikk a Nyugatban jelent meg 1935-ben, szerencsére online is olvasható, sőt, érdemes is elolvasni és a maga teljességében befogadni, ha valaki a katasztrófaturizmus elkötelezett híve, olyan élvezettel és mesterségbeli tudással döngöli a földbe a hazai irodalom legelitebb köreihez tartozó asszony a filmjeiben rendszerint csinos szőke lányokat alakító kékharisnyát – vagy legalábbis látszólag ez történik. Csak úgy sorjáznak a gyilkos jelzők (sikamlós, pornográf, lokálhangulatú, közérthetőek, akár egy jazz-kuplé) és a kíméletlen megállapítások, amelyek közül tényleg nagyon nehéz bármelyiket is kiemelni. Talán az indítás a legsvungosabb:
E kétnevű szerzőnő díszes köteteit lapozva az a kellemes és megnyugtató érzésem támad, hogy az irodalmi dicsőség még mindig az érdekes és kívánatos dolgok közé tartozik. Mert ha nem volna érdekes és kívánatos, akkor a szerzőnő pénzét és energiáját inkább valami ritka kínai pincsikutya, vagy modern áramvonalas autó megszerzésére fordította volna, ám ő ezek birtokánál is különb feltünésnek hiszi drágán adjusztált verskötetek birtokát.
De persze az a megengedő hangnemű, már-már valami általános érvényű, felettes ősigazságnak is beillő megállapítás sem rossz, mely szerint: Vers nyilván az, amit a szerző annak minősít s e tettét senkinek semmiféle törvény sem tiltja. S végül nem biztos, hogy az ilyen könyv egészen haszontalan.
A színésznő berlini sikerei idején
Szóval könnyen támadhat olyan benyomásunk, hogy ez is csupán a nagy belpesti kultúrharc egyik újabb hadszíntere, csak a változatosság kedvéért ezúttal női résztvevőkkel, pedig Török Sophie és Sacy von Blondel nem is különböztek egymástól annyira, mint ahogy azt első pillantásra hihetnénk. Eredetileg például egyiküket sem így hívták, hanem idősebb, befolyásos férfiak hatására változtattak nevet és ezzel egyidejűleg részben identitást. Von Blondel művésznő Megyery Sáriként látta meg a napvilágot, és filmgyári fejesektől kapta monarchista asszociációkat keltő, nemzetközi hangzású művésznevét, míg a Babits Mihállyal kötött házasságáig Tanner Ilonaként élő Török Sophie-t férje keresztelte el Kazinczyné grófnő nyomán, ezzel automatikusan a Nagy Költő Áldozatos Hitvesének nem mindig hálás szerepébe kényszerítve az asszonyt – részben ennek is köszönhető, hogy irodalomtörténeti jelentősége máig nem tisztázott.
Török Sophie
De miközben a harmincas évek közepén a műveltségbeli hiányosságain, komplexusain és a férje környezetének jóindulatú előítéletein csak keservesen úgy-ahogy felülkerekedő Török Sophie még rendületlenül küzdött azért, hogy ne elsősorban költőfeleségként legyen ismert, addig a vele majdnem egyidős, hasonló egzisztenciális szorongásokat átélő Megyery Sári már lassan-lassan szabadult volna a Sacy von Blondel brandtől és korábbi életétől. 38 éves volt ekkor, túl csaknem félszáz némafilm főszerepén, hazai és külföldi sikereken egyaránt (valamint egy plasztikai műtéten, elsőként a magyar színésznők között), sőt, jó egy évtizeddel korábban már egy regénye is megjelent, a Gál, a becsüs, amivel természetesen már akkor felkeltette Babitsné kitüntető érdeklődését, aki a művet végnélküli, kusza fecsegésnek nevezte, amelyben még a kísérlete is hiányzik annak, hogy ép és értelmes mondatokat fűzzön össze. E regény atmoszférája oly híg, hogy máshoz sem hasonlítható, mint ahhoz az élethez, amit leírni próbál.
Sacy von Blondel, az írónő
Bár a hazai sajtó korábban előszeretettel tálalta úgy, hogy Berlinben valóságos összeurópai filmsztárrá nőtte ki magát, az igazi nagy nemzetközi áttörés valójában soha nem jött össze neki; saját bevallása szerint sem elég szép, sem elég tehetséges nem volt hozzá, ami dicséretes önkritikára vall. Az irodalmat viszont rajongásig szerette (részben talán nővére, a korszak egyik legnagyszerűbb női regényét, a Rabszolgák és rabszolgatartókat is jegyző Megyery Ella hatására), képben volt a klasszikusokkal, a kortársakkal és a legfrissebb avantgárd törekvésekkel, kiterjedt levelezéseket folytatott, illetve baráti kapcsolatot ápolt többek közt Kosztolányival, Karinthyval, Szabó Lőrinccel és Márai Sándorral, noha ezek a köztiszteletben álló írófejedelmek azért nem mindig vették őt komolyan, ahogy a kritika sem: a magyar irodalmi nyilvánosság és a közönség számára mindig az a ragyogó szőke filmcsillag maradt, aki mellesleg írogat is, de persze csak afféle unatkozó feleségeknek szóló sekélyes, fecsegő semmiségeket, és aki jelenségként azért sokkal izgalmasabb, mint alkotóművészként. Jellemző, hogy 1936-os, A szerelem a szerelmesé című regényének 1991-es kiadása pont olyan borzalmasan néz ki, mint egy Romana-füzet, és az egy meg nem nevezett szellemes francia kritikust idéző fülszöveg sem ígér túl sok jót azzal, hogy kis cipzáras pszichoanalízis a kézitáskában a púder és a szájrúzs mellett.
Szemkápárztató
Persze, Megyery Sári költészete tényleg közérthető, néhol kissé csapongó, formailag közel sem tökéletes, és sokszor okkal tűnhet felszínesnek. Szól a rádióban a jazz, a sarkon vár egy jóképű fiatalember, a sarkon túl meg egy másik, de azért nem fenékig tejfel a filmsztárok élete sem, mellesleg öngyilkos lett az a nímand exférjem (Gerőffy J. Béla némafilmrendező) valami nő miatt, és egyébként is, mit kezdjek az életemmel, nem értek semmihez – nagyjából így foglalható össze a talán legjobban sikerült és legszebb kiállítású Megyery-verseskötet, a Molnár C. Pál csodás rajzaival illusztrált, 1932-ben megjelent Csak a fényre vigyázz! tartalma, ám a művésznőnek még ebből a nagyon hétköznapi, banális és szentimentális alapanyagból is sikerült kihoznia a maximumot. Az Én még mindig várom az életet például már-már remekmű:
A kortársaim már kész öregasszonyok;
Ha beléjük ütközöm, megijedek, pedig mind többre vitte nálam.
Az egyik feleség, a másik kenyérkereső, a harmadik szerető,
Csak én nem vagyok semmire se való,
Mert azt hiszem, még mindenre bőven van idő
És egyre azon tűnődőm: mi lenne jó?
Kirakatok előtt ácsorgok s úgy szeretném
Megvenni az új játékot, fényes iskolaszerszámot,
Mintha ki tudja még hasznukat vehetném.
Csodálkozom, miért nem kell meghosszabbítani a régi ruhám?
Hát már nem növök? Azon ábrándozom egyszer még
Nagy művész leszek. Énekes, színész, szobrász, festő,
Gazdag és beérkezett…Vagy Párisban máról holnapra élő.
Máskor tudósnak készülök. Arra is érzek hajlamot,
Szívesen tanulnék. Csak nyolc év a gimnázium,
Aztán jönne egyetem, klinika, laboratórium…
Inaskodás, amíg magam önállósíthatom.
Válasszak praktikus pályát? Vagy ne csináljak semmit?
Hajózzak Amerikába? Kezdjek el sportolni?
Unatkozókkal zöld gyepen golfozni?
Maradjak magányos? Keressem százban azt az egyet,
Aki még csak ezentúl fog jönni és igazán szeret?
Nem tudom. Tervezgetek. Halogatom hozzáfogni valamihez;
Nem szégyellem, hogy semmi se vagyok,
Csak fiatal. Aki friss és még azt hiszi, mindent lehet:
Senkire se épít, sehol meg nem telepszik,
És amíg csak motyogni tud a szája
Bizakodó hittel az életet várja.
Molnár C. Pál illusztrációja
Kőszívű kritikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki tényleg őszintén utálja ezt a sok-sok kérdőjelet, a megjátszott, őszinte és ironikus tépelődést, a semmiből megérkező váratlan rímeket és a magyar líra egyik legmegrendítőbb jajkiáltását, miszerint: Unatkozókkal zöld gyepen golfozni? Kár, hogy az Instagram-költészet csak mostanában lett divatos, és nem a harmincas években; ha máshogy alakul, talán Megyery Sári lehetett volna a legnagyobb influencer. Ehelyett viszont a háború alatt férjhez ment egy André Lang nevű francia színházi emberhez, Párizsban telepedett le, de közben tanári diplomát szerzett a Cambridge-en, megírta talán legjobb munkáját, az emlékiratait, és csak élete végén, 1983-ban tért haza.
Képek: Színházi Élet, Wikipedia, akpool.co.uk, antikvarium.hu, nyugat.oszk.hu