Azóta sem voltunk olyan szépek és gazdagok, mint a századfordulón

A Belle Époque magyarul szó szerint azt jelenti, hogy Szép korszak, aminél találóbban aligha lehetne leírni az első világháborút megelőző bő két évtizedet, azt a politikailag és gazdaságilag kiegyensúlyozott, ám kulturálisan különösen mozgalmas és forrongó időszakot, amely rövidsége ellenére máig megkerülhetetlen igazodási pontot jelent, akár minőségi, dekoratív giccsről, akár keveseknek szóló magas művészetről, akár egyszerűen csak valami homályos, boldog békeidők iránti nosztalgiáról van szó.

A századforduló (A Századforduló) egy igazi kegyelmi pillanat volt a történelemben, egy utolsó nagy lélegzetvétel, mielőtt végleg elmerültünk volna a huszadik század változatos és szórakoztató borzalmaiban. Persze sok mindennek nevezhető ez a korszak, nemcsak szépnek, hanem sokkal inkább lenyűgözően sokarcúnak. Együtt élt itt a nihilista dekadencia és a túlfinomult szecesszió, a szárnyát bontogató avantgárd, az irracionális szimbolizmus és az elnyűhetetlen historizmus, dübörgött az ipari és a tudományos forradalom, hódított a pszichoanalízis, közben Adolf Hitler a középszerű zsánerképeit árulta Bécsben, Lenin és Sztálin pedig Londonban vedeltek valami kocsmában, és alighanem mindenki jobban járt volna, ha ez így is marad.

Szóval napestig el lehetne vitatkozgatni azon, hogy kinek sikerült a legtökéletesebben megragadnia, vagyis inkább dokumentálnia ezt a korszakot, de az biztos, hogy Giovanni Boldini, a szépek és gazdagok, egészen pontosan a gazdag szépasszonyok avatott megörökítője nagyon közel állt hozzá. A Ferrarában született, szegény sorból származó művész Párizsban vált az éra egyik legkeresettebb portréfestőjévé, akinek szolgálatait kizárólag a legjobb társaságok és legelőkelőbb körök tagjai vették igénybe, a „suhogás mestere” – ahogy a Times magazin nagyon találóan nevezte – pedig meg is szolgálta a bizalmat. Legerősebb képein csakis a krémek krémje, dúsgazdag feleségek, ünnepelt művésznők, nagyvilági szeretők és örökösnők, polgárasszonyok és arisztokraták, a korszak legragyogóbb hölgyei vonulnak fel elomló és a megfelelő helyeken megfeszülő ruhakölteményeikben, kacér és titokzatos mosolyokkal, vakító gyöngysorokat, hófehér dekoltázsokat és karokat villogtatva a semmitmondó, elmaszatolt hátterek előtt, olyan fejedelmi tartással, hogy hozzájuk képest a Titanicban malomkerék nagyságú kalapjában felejthetetlen antrét produkáló Kate Winslet is csak rosszul öltözött telefonos-kisasszony.

A hálátlan utókor által leginkább tehetséges iparosként elkönyvelt Boldini művészete iránt az elmúlt pár évben egy egészen regényes történetnek köszönhetően nőtt meg rendkívüli módon az érdeklődés. A századfordulós Párizs egyik ismert alakja, a kizárólag rangos szeretőket és befolyásos, támogató atyai jóbarátokat (Boldini mellett például a későbbi miniszterelnök Clemenceau-t) tartó Marthe de Florian fővárosi lakását a nő halála után a fia, majd az unokája, Solange Beaugiron örökölte, aki viszont soha nem költözött be; a második világháború alatt Dél-Franciaországba menekült, majd ott is telepedett le.

Solange 2010-ben, 91 évesen hunyt el, a hosszú évtizedekre lezárt, minimum az 1942-es (vagy talán még korábbi) állapotokat tökéletesen konzerváló ingatlanban a kitömött állatok, a porlepte luxusbútorok és szerelmes levelek mellett egy addig nem ismert, de összetéveszthetetlen Boldini-portrét is találtak, amely természetesen az eredeti tulajdonost, Marthe de Floriant ábrázolta élete virágjában, alig 24 évesen, egy cukrászművészeti asszociációkat keltő, fantasztikus, rózsaszín ruhában, amit mintha éppen óvatosan tépne le magáról. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a festmény több mint kétmillió euróért kelt el, sokkal drágábban, mint bármelyik Boldini-mű valaha.

Képek: Wikipedia