A nácikkal is szembeszállt az önmagát fotózó leszbikus

Claude Cahun a női önarcképfotózás (vagy talán inkább önfotózás) egyik úttörője, aki a műfaj olyan megkerülhetetlen alakjai előtt taposta ki az utat, mint a tavaly az Instagramra is felköltöző, harsány és szórakoztató Cindy Sherman vagy a tragikus sorsú, túlérzékeny romantikus hősnő, Francesca Woodman, életműve azonban már korántsem annyira ismert, mint az övéké.

Egyrészt, mert munkái jelentős hányada elveszett, vagy megsemmisült a második világháborúban, másrészt pedig azért, mert már életében is inkább a radar alatt dolgozott; művészete többnyire legfeljebb döbbent értetlenséget váltott ki a kortársak körében, és egyébként sem vágyott különösebben a reflektorfényre, noha hosszú és egészen kivételes karrierjével mindenképpen rászolgált volna a nagyobb figyelemre.

André Breton és a szürrealisták szűk köréhez tartozott, mégis kívülálló volt a kívülállók között, hosszú, boldog szerelemi kapcsolatban élt saját mostohanővérével, előszeretettel borotválta le a haját és a szemöldökét (vagy festette arany- és rózsaszínűre), egyszerre hatott rá Nietzsche, Marx, Kropotkin és Szókratész, a háború alatt hobbiból hülyét csinált a Csatorna-szigeteket megszálló nácikból, írt regényeket, verseket esszéket és műkritikákat, belekóstolt a színházba és a képzőművészetbe, mindenekelőtt pedig páratlan műalkotást faragott saját magából, amivel aztán messze megelőzte a korát.  

Cahun ugyanis minden korábbinál magasabb szinte emelte identitáskeresést, -váltogatást és -halmozást, valamint könnyű kézzel mosta el maga körül a szexuális és nemi határokat, a hétköznapi életben és a művészetben egyaránt, ráadásul abban az időben, amikor még viszonylag kevesekben merültek fel olyasféle gondolatok, hogy a biológiai nem pusztán társadalmi konstrukció, és senki sem használt olyan kifejezéseket, hogy genderfluid. Bár az igaz, hogy androgün megjelenését direkt hangsúlyozó leszbikus zsidó művészként eleve némi előnnyel indult ezen a pályán.

Egyik legismertebb önarcképén súlyzót tartó, csillogóra brillantinozott hajú cirkuszi erőművészként pózol, mellkasán talányos, angol nyelvű felirattal (Épp edzek, most ne csókolj meg), de alakított a fényképezőgép előtt Buddhát, primadonnát, tengerészt, elegáns dandyt, játékbabát, freak show-ba illő allegorikus sziámi ikreket és még sok minden mást is, legtöbbször valami meghatározhatatlan nemű és korú, sápadt és homályos földönkívüli figurát, ami még mai szemmel, a genderforradalom sűrűjéből nézve is igen zavarba ejtő.

Persze az élete sem volt éppen hétköznapi. 1894-ben, Lucy Schwob néven született a franciaországi Nantes-ban, jómódú értelmiségi zsidó családban. Apja újságtulajdonos, nagybátyja pedig a hazájában közismert szimbolista szerző, Marcel Schwob volt, de közeli rokonságához tartozott Léon Cahun, a neves keletkutató és útikönyvíró is. Mindössze 15 éves volt, mikor egymásba szerettek két évvel idősebb mostohanővérével és állandó alkotótársával, a később illusztrátorként dolgozó Suzanne Malherbe-bel (művésznevén Marcel Moore), akire gyakran csak az alteregójaként hivatkozott.  

A Sorbonne-on, majd az Oxfordon hallgatott irodalmat és filozófiát, és nagyjából ezzel egy időben kezdett kísérletezni az írással, illetve a fényképezéssel, akkor még Daniel Douglas néven, amit Oscar Wilde szeretett Bosie-ja, Lord Alfred Douglas tiszteletére vett fel. Valamikor a húszas évek elején költözött Párizsba, ahol a hamar André Breton bűvkörébe került, így jobb híján a szürrealistákhoz csapódott, noha az ő hozzáállása  több szempontból (mint a nemi identitás kérdése vagy a női test művészi ábrázolásának módja) is direktebb és radikálisabb volt azokénál.

Ugyan az írást és főleg a fotózást továbbra is folytatta, a harmincas évek végén hátat fordított a főváros pezsgő művészeti életének, és a nantes-i felső-középosztály által szívesen látogatott, de kulturálisan majdnem teljesen elszigetelt Jersey szigetére távozott Malherbe-bel az oldalán, ahol csendes visszavonultságban, közeli kapcsolatukat titkolva éltek, egészen az 1940-es német megszállásig.

A két nő ekkor nagyüzemben kezdett antifasiszta, antinacionalista és háborúellenes röplapokat, pamfleteket, fotómontázsokat és illusztrációkat gyártani, amelyeket a der Soldat ohne Namen (Ismeretlen katona) néven szignáltak, és amelyeket nemritkán álruhában, és gyakorlatilag a nácik orra előtt terjesztettek, sok bosszúságot okozva ezzel a helyi Gestapónak, amely az egész szigetet felforgatta a háborús morált alaposan megtépázó rejtélyes szervezet után.

Végül 1944-ben elfogták, és halálra ítélték őket, azonban a kivégzést addig halasztották, hogy közben vége lett a háborúnak. Cahun ugyan szeretett volna visszatérni Párizsba, de a börtönben nagyon megromlott az egészsége, így inkább Jersey szigetén maradt, és többé nem nyúlt a fényképezőgéphez. 1954-ben halt meg, nem sokkal a hatvanadik születésnapja után.

Munkásságának valódi újrafelfedezése csak a kilencvenes évek elején történt meg egy François Leperlie nevű műtörténész és elkötelezett Cahun-apologéta jóvoltából, aki gyakorlatilag az egész életét (de legalábbis a felét) a művésznő emléke ápolásának szentelte. Azóta talán már elfoglalta méltó helyét a portréfotózás történetében; sokatmondó, hogy 2007-ben az minden idők egyik legbiztosabb ízlésű popzenésze (egyúttal maga is gyakorlott átváltozóművész), David Bowie szervezett multimédiás kiállítást a képeiből, aki csak úgy jellemezte Cahun munkásságát, hogy meglehetősen őrült, de a lehető legszebb módon.