A nyugati hagyomány szerint a női irodalom (ami egészen sok mindent jelenthet vagy nem jelenthet, itt most mindenesetre egyszerűen a nők által művelt irodalmat értjük alatta) Szapphó munkásságával kezdődött az i. e. 7. században, és bár az ínyencek még bedobhatják Erinna, Teleszilla vagy más, még obskúrusabb antik költőnők neveit is, azért Leszbosz leghíresebb szülöttének művészi nagyságát és időbeli elsőségét nem nagyon szokás vitatni. Sőt, talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy Szapphóval született meg az, amit alanyi költészetnek hívunk, így jelentősége tényleg messze túlmutat férfi és női irodalmon – már ha egyáltalán van értelme ilyen kategóriákról beszélni.
Évezredeken átívelő, majdnem töretlen népszerűségéhez nyilván jól mediatizálható alakja is hozzájárult: vélt vagy valós (inkább valós) leszbikussága, állítólagos szerelmi kalandjai különféle kiváló (és többnyire későbbi századokban élt) görög férfiakkal, a változatos legendák és spekulációk az általa vezetett leányiskoláról (ahol csak a jó ég tudja, mi folyhatott, ha egyáltalán) vagy furcsa és tragikus haláláról, illetve költészetének feltűnő személyessége és megragadó szenvedélyessége mind alkalmassá tették arra, hogy ideális Nagy Első legyen.
Szapphó és Erinna Simeon Solomon festményén
De a történelem már csak olyan, hogy mindig, de tényleg mindig van valaki a Nagy Első előtt. Persze ez nem autóverseny, de azért az mégiscsak szép teljesítmény, hogy – legalábbis a jelenlegi állás szerint –
az első név szerint is ismert költő több mint másfél évezreddel előzte meg a leszboszi Szapphót. És történetesen ő is nő volt.
Ráadásul nem is akárki: a Hold, a szerelem, a termékenység, a szex és a háború istennőjének, Inannának (avagy Istárnak) főpapnője, a birodalomalapító nagy akkád király, Sarrukín leánya, Mezopotámia legmenőbb sumer nyelvű himnuszköltője, Enhéduanna, aki Ur városában élt és alkotott az i. e. 23. században. Érdekes kérdés, hogy ha valaki egy személyben holdpapnő, hercegkisasszony, a Tigris és az Eufrátesz vidékének legismertebb szerzője és a Költészet Anyja, akkor vajon miért nem futott be ennél fényesebb karriert, és miért nem vált belőle egy akkád Emily Dickinson?
Inanna/Istár
Egyrészt talán azért, mert térben és pláne időben egyaránt annyira távoli: Enhéduanna művésznő 4300 évvel ezelőtt írta meg a himnuszait valami misztikus sivatagban, a civilizáció bölcsőjében, amibe tényleg szédítő belegondolni, és amihez képest még az antik görögséget is szinte kortársunknak érezhetjük. Másrészt pedig az Inanna-himnusz sem kimondottan az a műfaj, amivel annyira könnyű azonosulni 2018-ban vagy akár 1763-ban: ezek a költemények ugyanis a nyilvánvaló vallási jelleg mellett azzal a nem titkolt politikai propagandacéllal készültek, hogy megtámogassák atyja birodalmi törekvéseit, és bár nem nehéz rokonszenvezni Mezopotámia mitikus királyának modern, abszolutista hajlamaival, azért egy tépelődő, fájdalmas szerelmes vers mégiscsak időtlenebb. És persze az sem elhanyagolható, hogy míg mondjuk Szapphó kultusza élt és virágzott Ovidiustól Boccaccióig, Raffaellótól Baudelaire-ig, addig az akkád hercegnő munkássága csak a huszadik században lett ismert a nyugati világban.
Enhéduanna (balról a második) korabeli ábrázolása
Azonban Enhéduanna mégis több, mint egy egzotikus név valami régi alabástromkorongon, amelyet 1927-ben ásott elő egy brit archeológus Ur városának romjai alól. Talán csak informális, ám jelentős politikai befolyása és költői tevékenysége sokat elárul a nők akkori helyzetéről és lehetőségeiről (amelyek furcsa módon éppen apja uralkodása alatt fordultak rosszabbra), 42 darab, még ha csak töredékesen is fennmaradt himnusza már önmagában is imponáló életmű, műveiben pedig a szakrális és közéleti (vagy mondjuk úgy, alkalmazott művészeti) tartalom mellett istennőjéhez fűződő intim, személyes viszonya is nagy hangsúlyt kap, amivel már nem is áll annyira messze a mai (tegnapi) értelemben vett énközpontú lírától.
Azt meg csak történelmi léptékű tettként lehet értékelni, hogy elsőként foglalta bele a saját személyét egyik költeményébe: Én vagyok Enhéduanna, Inanna főpapnője – írja talán legismertebb himnuszában, és ezek után tényleg meg is érdemli, hogy a neve még legalább négyezer éven keresztül visszhangozzon tovább.
Képek: Wikipedia, a címlapképen pedig Cesare Saccaggi Szemiramisz királynő c. festményének részlete látható. Sajnos Enhéduanna alakja nem annyira ihlette meg a 19. század középkorba és antikvitásba révedő nagy festőit, hiszen azt sem tudták, kicsoda.