Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon

A 18-19. században, részben valószínűleg a töretlenül hódító nagy nemzeti gondolatnak is köszönhetően, már annyira feszítette a tettvágy és a honleányi buzgalom a nők kebelét, hogy egyre több alkalommal tüntették ki magukat Európa és a világ más nagy hadszínterein, az amerikai és a brazil függetlenségi háborútól a napóleoni háborúkon át a francia-porosz konfliktusig. Természetesen mindig férfiruhában, álnéven, nemüket és valódi identitásukat óvatosan titkolva, hiszen a harc sűrűjében vitézkedő asszonyok képe még az akkori radikális és forradalmi gondolkodóknak is túl sok volt, az ébredező nőmozgalmakról mit sem tudó hétköznapi embereknek meg pláne.

A korszellem és vele együtt az 1848-49-es magyar szabadságharc szele persze a magyar hölgyeket is megérintette. A nyugathoz éppen rohamtempóban felzárkózó reformkori Magyarországon is éreztették ugyan hatásukat valamelyest az emancipációs törekvések, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy az egyenjogúság kérdése tartotta volna lázban a kor vezető politikusait, inkább csak tétova szlogenek és apró gesztusok szintjén került elő a téma. Ez a hozzáállás aztán a forradalom kirobbanásával sem változott meg gyökeresen: számítottak a nők tevékeny közreműködésére, de leginkább csak a tábori kórházakban, hogy a sebesültek és a doktor urak körül tüsténkedjenek – ami egyébként kétségkívül szép, nemes és hasznos feladat. Ahogy Szemere Bertalan üzente még belügyminiszterként Felső-Magyarország asszonyainak:

Kik a hazáért, a szabadságért véreznek, azoknak ápolással a haza tartozik. E most a hölgyek legdicsőségesebb dolga. Ez az, ami az igaz hölgy lelkéből önként fakad. Ti nem halhattok meg a csatatéren, hanem a tábori kórház segedelmezése által eszközölhetitek, hogy a betegek felgyógyuljanak, a sebesültek a vitézségnek újra feltámadjanak. Ekképpen osztozik a gyenge női kar a diadal munkájában és díszében.

Álnéven, álruhában védték a hazát

Akadtak azonban olyan lányok és asszonyok is, nem is kevesen, akik nem elégedtek meg a sebkötözéssel, és inkább fegyverrel a kezükben kívánták volna szolgálni a hazát. Kolozsváron például még egy külön női felderítő zászlóalj megszervezésébe is belefogtak, de nem jutottak sokáig; Csányi László parancsnok határozottan jelezte, hogy inkább olyan, kevésbé kalandos feladatokat bízna a hölgyekre, mint a varrás, a mosás és a betegápolás. Így aztán

a reménybeli női honvédek számára nem maradt más, mint az álnév és az álruha, és az a nehéz plusz teher, hogy nekik nem csak az ellenségtől, hanem a lebukástól is tartaniuk kellett, ami pont eggyel több probléma volt annál, mint amivel férfi bajtársaiknak kellett megküzdeniük.

A cudar és méltatlan körülmények ellenére számos bátor hölgy vitte sokra a seregben: Viola Anna tizedes huszonkilenc ütközetben vett részt az osztrákok ellen, a Bem alatt szolgáló Pfiffner Paulina a piski csatában tűnt ki hősiességével, Gulyás Júlia eredetileg a férje után ment a frontra, de annak halála után még merészebb haditettekre ragadtatta magát, a fordulatos életű Bányai Júlia hadnagyról pedig már mi is írtunk korábban. És persze rajtuk kívül is akadtak még olyanok, akiknek csak a nevét tudjuk, vagy (érthető okokból) még azt sem. Hogy pontosan hány nő harcolt honvédként ekkoriban, azt nehéz lenne megmondani, de alighanem sokkal több, mint gondolnánk.

A magyar forradalom és szabadságharc legismertebb katonanője minden bizonnyal Lebstück Mária volt. Jókai elbeszélésbe foglalta élettörténetét (amelyet a nő állítólag a halálosan ágyán osztott meg az íróval), Huszka Jenő 1942-ben egy népszerű operettel, illetve egy abból készült filmmel, a Mária főhadnaggyal állított neki emléket, címszerepben az ország kedvencével, Szeleczky Zitával, nevét pedig egy kis újpesti utca őrzi. 

Hímzés helyett sport és forradalmi hevület

Lebstück Mária 1830-ban született Zágrábban, apja vagyonos horvát kereskedő volt, míg édesanyja révén a tekintélyes Simonich családdal állt rokonságban, így természetesen jó házból való ifjú hölgyhöz méltó nevelést kapott. Életvitele ekkoriban valószínűleg nem sokban különbözött a korabeli hajadonokétól, leszámítva, hogy előszeretettel töltötte az idejét hangos férfitársaságban, és jobban érdekelte a sport, a lovaglás és az egyéb testmozgás, mint a lányosnak tartott tevékenységek. A család 13 évesen Bécsbe küldte tanulni, ahol nagybátyja, báró Simonich Boldizsár vette pártfogásába, és vezette be az előkelő társaságba. Ha minden jól megy, pár éven belül bizonyosan hozzámegy egy jó nevű, de kevés pénzű fiatalemberhez (vagy nem annyira fiatalhoz), és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Ám a dolgok egészen máshogy alakultak. A legenda szerint a mindössze 18 éves Mária 1848. március 13-án eredetileg kalapot készült venni a belvárosban, azonban az időközben kirobbant első bécsi forradalom, az utcán hömpölygő, tüntető tömeg és a barikádharc valahogy izgalmasabbnak tűnt, mint egy új, divatos fejfedő. A lány hamar az események sűrűjében találta magát. Puskát ragadott, és csatlakozott előbb a nemzeti gárdához, majd a jogász-zászlóaljhoz:

Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.

Hozott Isten, öcsécském!

A csúnya fejsérüléséből felépülő Mária ezután, ahogy Jókai írja, letörölte az arcáról a puskaport, ismét női ruhát öltött, egyszerűen kisétált Bécsből, és Magyarország felé vette az irányt. Győrben nővére vendégszeretetét élvezte pár napig, és valószínűleg nyugodtan maradhatott volna, amíg elül a vihar, de Máriát ekkor már végérvényesen magával ragadta a forradalom eszméje, így amint tehette, beállt a magyar szabadságharc ügyét szolgáló német légióba, amely éppen a városban állomásozott, és amelynek parancsnokát még Bécsből ismerte. A tisztet állítólag nem hozta különösebben zavarba a szoknyás-főkötős Károly látványa: hozott Isten, öcsécském! felkiáltással üdvözölte, majd fegyvereket és egyenruhát utalt ki számára. Csapatával Téténynél és Bábolnánál is megalázó vereséget szenvedtek, de ez sem szegte kedvét a hajadonnak, aki lassan már tényleg annyiszor öltözött át, mint Cher egy jobban sikerült fellépése alatt, és aki mindig élen járt a csatában.

Budapesten már Görgey seregét erősítette, katonai karrierje pedig innentől kezdve valóságos repülőrajtot vett: egy körmöcbányai ütközet után fővadásszá léptették elő, részt vett a legendás branyiszkói áttörésben, vitézül harcolt Kápolnánál, hadnagyi, majd főhadnagyi rangot kapott, egy visszavonulás után egymaga bánt el három császári katonával. Verpelétnél 86 sebesültet mentett meg, egy ízben pedig még magából Görgeyből is viccet csinált, mikor annak kiszakadt az egyenruhája; nyolc teljes órára vasra is verték a tréfa miatt.

A szerelem (Jónák József, a nyalka tüzérőrnagy képében) is harctéren érte, ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Alighanem kevés asszony mondhatja el magáról, hogy későbbi férjével egy csata után, a tábori kórházban lábadozva gabalyodtak egymásba – és pláne kevés asszony viselt még emellé huszárruhát és főhadnagyi rangot. Hogy Károly, a forradalom hőse valójában Mária, ekkoriban már afféle nyílt titoknak számított a seregben; aki ismerte a nő valódi személyazonosságát, azt valószínűleg nem zavarta, ám azért származtak az ügyből apróbb kellemetlenségek. Mikor Budavár elfoglalásának győzelmi ünnepén női ruhában jelent meg vőlegénye kérésére, Görgey álruhás kémnek hitte, és halálra ítélte. Csak Jónák, valamint maga Kossuth közbenjárására kapta vissza rangját és szabadságát.

Szidták, gúnyolták, lúggal leöntötték

A szabadságharc leverése után hat hónapig raboskodott Aradon, itt szülte meg fiát, Pált is. Férje még a börtönben meghalt, Máriát pedig kiutasították Magyarországról. Hazatért hát Zágrábba, ahol korábban soha nem tapasztalt gyűlölettel találkozott: anyja és nővérei örömmel fogadták, de bátyja, aki Radeczky alatt szolgált az osztrák seregben, gyermekestül ki akarta dobni a házból. A zágrábiak sem voltak elragadtatva az egykori főhadnagynőtől, így Jellacsics bán beavatkozására volt szükség, hogy meg ne lincseljék a nyílt utcán:

Az hol Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták, luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s akkor azt mondta neki, hogy »honfitársainak semmi okuk sincsen ezért gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt egy nő, a ki a vitézség mezején ily hírnevet tudott kivívni«. S azonnal kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi parancsot, melyben szigorúan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden bántalmazása.

Három évig maradt szülővárosában, majd Győrbe költözött, ahol másodszor is férjhez ment Pasché Gyula festőművészhez és volt honvédhoz, akivel 17 éven keresztül, a férfi haláláig éltek boldog visszavonultságban. Élete utolsó évtizedében a fiához költözött Újpestre, a Csokonai utca 4-be, a kizárólag egyenruhában mutatkozó, tekintélyt parancsoló külsejű ősz matróna pedig nagy megbecsülésnek örvendett a környéken. 1892-ben halt meg, alig 61 évesen. Síremlékét közadakozásból emelték, a fenntartást Újpest község vállalta magára

Források: Pivárcsi István: Híres magyar asszonyok kalandjai//Jókai Mór: A női honvédhadnagy