Csak női tagokkal felálló, saját számaikat játszó zenekarok mindig is léteztek (legalábbis amióta van popzene), de inkább csak a periférián, hiszen ezeket jellemzően senki sem vette igazán komolyan. Sokat elárul, hogy az első valóban sikeres csajzenekar, a még bőven fiatalkorú lányokat felvonultató Runaways is afféle viccnek vagy érdekes kuriózumnak volt szánva eredetileg, az pedig már más kérdés, hogy utólag sokkal több lett annál.
Az áttöréshez a punk és az új hullám üde energiája és minden korábbi szabályt felrúgó hozzáállása kellett: a hetvenes évek végétől aztán olyan tempóban alakultak a lányzenekarok, mintha ezt valami nemzetközi egyezmény tette volna kötelezővé. A Go-Go’s 1981-es első nagylemeze már milliós példányszámban fogyott, az évtized közepén a Bangles tarolta le a világot, a Girlschoolnak köszönhetően pedig még a hagyományosan nagyon férfias műfajnak elkönyvelt heavy metalban is megjelent az első, kizárólag nőkből álló, és ettől függetlenül is rendkívül népszerű együttes.
És persze volt még egy sor másik, soha be nem futó, elfeledett, kultikus vagy csak szubkulturálisan ismert zenekar, amelyek szintén érdemesek a figyelemre. Ezekből válogattunk ki most tízet, de talán negyvenet sem lett volna nehéz.
Mo-dettes: White Mice (1979)
A londoni székhelyű Mo-dettes igazi nemzetközi produkció volt, egy amerikai gitárossal és egy svájci énekesnővel, Ramona Carlierrel, valamint persze punkos és művészeti fősulis háttérrel és attitűddel, ahogy azt ilyenkor kell. Ugyan a zenekar debütáló kislemeze, a tökéletes popszám ideájához félelmetesen közel álló White Mice ’79-es, de ez kulturálisan egyrészt már a nyolcvanas évek, másrészt pedig a dal helyet kapott az 1981-es albumon is – igaz, kicsit áthangszerelve.
A mézédes (és persze tök hamis) vokálokkal és Carlier cuki angol akcentusával feldobott White Mice-ban egyaránt benne van a hatvanas évek eleji könnyűzene (ál)naiv ártatlansága, illetve az újhullám friss szemlélete és csináld magad-amatőrizmusa, a tapsolós kiállás (2:18 és 2:30 között hallható) pedig egyszerűen katartikus élményt nyújt. A minden bizonnyal egy ezerszer lejátszott/átmásolt/megrágott, majd jó mélyen a földbe ásott videókazettáról bedigitalizált, csodás fellépőruhákat, remek frizurákat és hibátlan mozgáskultúrát felvonultató klip meg csak hab a tortán. (A zenekar dobosát, June Miles-Kingstont egyébként egy sokkal-sokkal híresebb videóból is lehet ismerni.)
ESG: You Make No Sense (1983)
A tinédzserkorból még ki sem nőtt bronxi Scroggins nővérek zenekara, az ESG a funk, a punk, a mutáns diszkó és a soul sajátos, azonnal felismerhető keverékét játszotta; valami nyers, monoton és minimalista, viszont őrülten slágeres nagyvárosi tánczenét, amit hallva lehetetlen nem mozogni, vagy legalábbis furcsán rángatózni. Az ESG a maga idejében persze nem robbantott bankot (jellemző, hogy a dobos Valerie sem medencés villájában pihente ki a turnék fáradalmait, hanem még az előző évtizedben is buszvezetőként dolgozott), azonban felmérhetetlen hatással volt többek közt a hiphop műfajának alakulására: a zenekar UFO című dalát például tényleg boldog-boldogtalan hangmintázta, 2Pactől a TLC-n és a Beastie Boyson át a Wu-Tang Clanig.
The Belle Stars: Hiawatha (1981)
Hét csaj pattog fel és le megállás nélkül a Belle Stars nagyszerű videójában, Jennie Matthias énekesnő ráadásul fűszoknyában; hát lehet ezt nem szeretni?! A jamaicai eredetű, de a külvárosi skinheadkultúrából kinőtt brit ska egyik legfontosabb jellemzője, hogy a munkásosztálybeli öntudatot, a társadalmilag felelős üzeneteket és balos politikai hevületet szórakoztató tánczenébe csomagolta, így elsőre talán fel sem tűnik, hogy éppen olyan jelszavakra bulizunk felszabadultan, mint integráció, társadalmi változás, meg ne hagyd, hogy átverjen a kormány. Jó, mondjuk azért sem tűnik fel, mert a művésznő annyira hadar.
Kleenex/LiLiPUT: Die Matrosen (1980)
Nem kell ahhoz hidegháborús paranoiában vagy elnyomó fasiszta, kommunista diktatúrában élni, hogy magas művészi színvonalon lázadhasson az ember. A Kleenex például a jóléti, ám popzeneileg nem különösebben fontos Svájcból indulva vált megkerülhetetlen, máig sokat hivatkozott zenekarrá a saját a műfajában, a zürichi csajok rövid, ám intenzív karrierjét pedig még az sem akasztotta meg, hogy menet közben nevet kellett változtatniuk az eldobható arctisztító kendőjéről is ismert amerikai papírgyártó cég miatt. A zenekar legnagyobb slágere talán a Die Matrosen, amit a melankolikus szaxofon és a vidám fütyörészés kontrasztja tesz emlékezetessé, és aminél tényleg kevés fülbemászóbb szám létezik.
Malaria: You You (1984)
Ha egy zenekar az egyik leghalálosabb trópusi betegségről nevezi el magát, akkor nyilván nem viccel. A hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji Nyugat-Berlinnél izgalmasabb helyet elég nehéz elképzelni, a Malaria pedig még innen, a Neue Deutsche Welle és az egyetemes coolság szent városából is ki tudott emelkedni. Eleve, a tagoknak olyan neveik voltak, hogy Gudrun Gut, Manon P. Duursma és Bettina Köster, mindig úgy néztek ki, mintha most léptek volna le egy gótikus divatmagazin címlapjáról, és hajlamosak voltak elmerülni az experimentális művészetek különféle izmusokkal terhelt, kevéssé hívogató világában. Azonban a zenekarnak volt egy másik, közérthető arca is, ami a sötét pinceklubok és a kiállításmegnyitók miliőjén kívül is működött, jó példa erre az időtlen hangzású, elektropopos You You, amit ma is be lehet rakni bármilyen buliban. (A címlapképen a Malaria elődje, a Mania D látható.)
Shonen Knife: I Wanna Eat Choco Bars (1986)
Bár otthon érdekes módon nem futottak be ekkora karriert, Japán legpatinásabb csajzenekarának, a Shonen Knife-nak akkora kultusza lett a kilencvenes évek elejére a nyugati világban, hogy a kor legmenőbb alternatív rockzenészei is lábaik előtt hevertek; a Nirvana együttes néhai frontembere, Kurt Cobain saját bevallása szerint szinte hisztérikus állapotba került, mikor először látta élőben fellépni a három egészen apró oszakai hölgyet. A rágógumipop és a punkrock között máig sikerrel egyensúlyozó zenekar legjobb dalai egyébként többnyire élelmiszerekről szólnak (néha meg cicákról), az I Wanna Eat Choco Bars például a tagok táblás csokoládékhoz fűződő mély és bizalmas viszonyát taglalja, imádnivalóan óvodás angolsággal.
Nikki and the Corvettes: Back Seat Love (1980)
A detroiti Nikki Corvette karrierje eleve úgy indult, hogy 16 évesen megszökött otthonról, mert az anyukája nem engedte el egy koncertre, ami akár egy régi amerikai coming of age mozi forgatókönyve is lehetne, így nem csoda, hogy később zenekarával is kifogástalanul hozta ezt a tengerentúli tinifilmes életérzést. Szóval, ha valaki azt tervezi, hogy inkább lelép a saját szalagavató báljáról egy házibuliba vagy autósmoziba, természetesen a szülőktől nyúlt nyitott tetejű sportkocsival, az anyósülésen meg egy menő bőrdzsekit viselő sráccal, akkor a Nikki and the Corvettesnél ideálisabb kísérőzenét nem is találhat. (Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy bár a zenekart hivatalosan három lány alkotta, az elején még fiúk is besegítettek, annyira nem tudott egyikük sem zenélni.)
Dolly Mixture: Everything And More (1982)
Ugyan a cambridge-i Dolly Mixture-t is a punkrobbanás hullámai dobták a felszínre, a zenekar, a kortársaktól eltérően, inkább csilingelő, nosztalgikus és nagyon dallamos gitárpopot játszott, valami olyasmit, mint a Bangles a karrierje kezdetén, de az áttörés valahogy mégsem jött össze. A mindegyik (de szó szerint mindegyik) zenekarfotón nagyon édesen mosolygó tagok akkor kerültek legközelebb a világhírhez, amikor Captain Sensible legnagyobb slágeréhez, a WOT-hoz szolgáltatták a háttérvokált.
Androids of Mu: Bored Housewives (1980)
Az anarchista punk többnyire nem véletlenül van a civilizációtól távoli foglaltházakba száműzve, ám az Androids of Mu szerencsére a poposabbik végéről fogta meg ezt a többnyire barátságtalanul csörömpölő műfajt, és inkább bájos, semmint fenyegető vagy túlideologizált. A lányok ebben a dalban világosan a hallgató értésére adják, hogy nem akarnak unatkozó háziasszonyok lenni, és bízunk benne, hogy végül nem is lettek azok. Vagy ha mégis, hát remélhetőleg jól érzik magukat úgy is.
The Raincoats: Only Loved At Night (1981)
És direkt a végére hagytuk ezt törékeny szépségű, folkos hangszerelésű altatódalt, bizonyítandó, hogy a nyolcvanas évek posztpunk-csajai nem csak köpködni, kiabálni, táncoltatni és rombolni tudtak, hanem gyönyörködtetni is.