Aiszkhülosz, akit nem véletlenül szokás a tragédia atyjának nevezni, nemcsak a drámairodalomban tüntette ki magát, hanem a görög-perzsa háborúk különböző hadszínterein is: a fiatalon kitűnő sportember hírében álló író vitézül harcolt marathónnál, majd altengernagyként a szalamiszi ütközetben, ahol a görögök, Themisztoklész vezetésével, döntő csapást mértek Xerxész hajóhadára.
Ilyen fényes előzmények után talán kissé kiábrándító, hogy a Leláncolt Prométheusz és más remekművek szerzője, megannyi véres összecsapás hőse, az egész antik görögség egyik legünnepeltebb alakja állítólag (legalábbis egy népszerű anekdota szerint) úgy halt meg, hogy egy sas egy teknősbékát ejtett a fejére. Alighanem egy nagy teknősbékát, és nyilván elég magasból, de hát akkor is. Bár az állat részéről ez bizonyára nem volt szándékos, minimum az eset óta köztudott, hogy a madarakkal nem érdemes szórakozni. A megállapítás pedig különösen áll a legnagyobb testű ma is élő madárfajra, a struccra (és pláne áll közeli rokonára, a lábfején akár halálos fegyverként is bevethető, félelmetes karmokat nővesztő kazuárra).
Aiszkhülosz halála egy 15. századi ábrázoláson
Ez a hatalmas, akár 280 centiméteresre és 160 kilósra is megnövő röpképtelen horrorpulyka ugyan megrendítően hülyén képes kinézni, de ez ne tévesszen meg senkit, mert ha az életét, a területét vagy a kicsinyeit védi, akkor könnyen agresszívvá válhat, áramvonalas dinoszauruszlábai pedig nemcsak villámgyors menekülésre alkalmasak, hanem gyilkos rúgásokra is; egy felnőtt férfit vagy egy nagytestű ragadozót is képes rövid úton harcképtelenné tenni vagy akár megölni, szóval semmiképpen sem ajánlott felbosszantani, főleg, hogy a csípése is roppant fájdalmas tud lenni. Azon kívül, hogy strucc fel és alá nyargal a Szaharában, és halálra rugdos minden szembejövőt, még étkezni is szokott, és természetesen ezt is hasonlóan imponáló gátlástalansággal intézi, mint egyéb ügyeit. Elsősorban füvet, gyümölcsöket, magokat és apró állatokat fogyaszt, de gyakorlatilag bármit örömmel felfal, amit egyben le tud erőltetni a torkán, a sivatagi homoktól az emésztését elősegítő kisebb-nagyobb kődarabokig, és ez különösen a fogságban tartott madaraknál jár látványos eredménnyel.
Noha azt túlzás lenne állítani, hogy az extrém struccgasztronómia kifejezetten jól dokumentált műfaj, szerencsére a Londoni Állattani Társaság szemfüles fényképeszének, bizonyos Frederick William Bondnak köszönhetőn mi, egyszerű halandók is bepillantást nyerhetünk egy állatkerti példány nem mindennapi étrendjébe, és tisztelettel adózhatunk a névtelen ínyenc madáróriás emléke előtt, akinek éppen határtalan kísérletezőkedve okozta a vesztét. A fotó valamikor 1930 körül készült, és egy nem sokkal korábban elpusztult strucc gyomortartalma látható rajta, precíz és igen művészi elrendezésben.
A művészet és az egészségtelen táplálkozás találkozása szépiában
Még felsorolni is fájdalmas, hogy mi minden sorakozik itt:
- Három páratlan pamutkesztyű
- Három zsebkendő
- Fa cérnaorsó
- Ceruzadarabka
- Négy félpennys
- Egy frank
- Egy angol negyedpennys
- Egy azonosíthatatlan érme
- Kerékpárszelep darabkája
- Fémfésű egy darabja
- Valami fadarab
- Kétméternyi kötözőzsineg
- Ébresztőóra gombja
- Több kisebb fémalátét és egyéb fémdarabok
- És végül: egy tízcentis szög, amivel már ez a nagyszerű állat sem bírt megbirkózni.
Szóval ha legközelebb struccal találkozunk, lehetőleg ne kötözködjünk vele, és soha, semmiképpen ne etessük tízcentis szögekkel. Talán mindenki számára az a legcélravezetőbb, ha csak távolról csodáljuk.
képek: Wikipedia