Csillag egy nagyon fiatal magyar vizsla lány. Alig múlt egyéves. Nem hebrencs, nem idétlen, de nem is játékos. Gyönyörű, nemes kiállás, elképesztő nyugalom, pokoli kiegyensúlyozottság. Komoly nagy, mélybarna szemek, mindkettőben egy-egy szürke csillag rajzolattal. Nevét is innen kapta. A kutya, a tipikus kutya, akinek nevét is csupa-csupa nagybetűvel írnám szívem szerint. Soha nincsen vele semmi baj. Minden kérésemet lesi, alig várja, hogy valami izgalmas történjen vagy tanítsak neki valamit, bármit.
Képünk illusztráció. Fotó: Getty
Az első hívó szóra jön fülig érő mindent beragyogó mosollyal. Nem rombol, nem szeparál, türelemmel megvárja, míg ételét elé teszem. Az ugatást csak hírből, mintegy örömkurjongatásként ismeri. Tökéletesen idomult hozzám, és ezzel együtt az új környezetéhez is. Figyel, folyton figyel, ekkor okos kis homlokán ráncolódik a bőr, ha valami értelmezhetetlen számára. Arra, hogy ő is gazdis kutya lehessen, nincs más lehetőség, mint hogy túlesik az ivartalanításon. Ekkor én még nagyon fiatal és kezdő állatvédő voltam, az érzelmeim pedig túlfűtöttek. A műtét telefonos egyeztetésénél azt kérte tőlem az asszisztens, hogy az operációt megelőző időszakban, egészen pontosan éjféltől Csillag már ne egyen és ne is igyon, érkezzünk üres gyomorral délben a rendelőbe.
Szomjasan a műtőasztalra
Vacsoráját megkapta a szokott esti időpontba és éjfélkor valóban elvettem tőle a vizes edényt is. Reggel ugyan csodálkozott, hogy nem kap reggelit, de barátsága és bizalma irányomba olyan nagy volt, hogy nem reklamált. Olyannyira lenyűgözött hozzáállása az új helyzethez, hogy azon nyomban és gondolkodás nélkül szolidaritást vállaltam fele. Elhatároztam, én sem eszem és nem is iszom mindaddig, míg neki az orvos meg nem engedi. Élesen és határozottan emlékszem arra a nyári délelőttre, amikor a forró városon átvágva tikkadoztunk mindketten.
A Duna-part árnyas fái és az ott lengedező szellő hoztak ugyan némi enyhülést útban a rendelőbe, de ennek ellenére Csillaggal mindketten boldogok lettünk volna egy-egy korty víztől. Rendben átadtam, nem volt hiszti, ugatás se. Nem kellett őt az asszisztensnek elhúznia tőlem, csak intettem, hogy menj és ő követte engedelmesen.
Estig rengeteg időm volt még. Hogy ne azon kelljen gondolkoznom, mikor is altatják el, hogy ne tépelődjek rajta, mikor nyitja őt fel szikével kezében az orvos, szaladtam tovább és tettem a dolgomat. Sokára, nagyon sokára lett csak este, legalábbis nekem úgy tűnt csak vánszorognak az órák. A viszontlátás örömével feltüzelve toporogtam a rendelő ajtajában. Az őszinte kapcsolat orvos és gazdi között elengedhetetlen akkor is, ha a gazdi csak átmeneti, mint én ott abban a helyzetben. Aggódó, várakozó tekintetemet látva kicsit ingatta a fejét legkedvencebb orvosom, majd annyit dörmögött csak, „Jól van ugyan, de nagyon kellemetlen tünetekkel bontja az altatószert a szervezete. Nem tudod még elvinni, de gyere be hozzá.”
Nem lesz semmi baj
Ha ő azt mondja, hogy jól van, és semmi baj nem lesz, az biztos, és soha okom nem volt még rá hogy kételkedjek benne. Bármi is az a kellemetlen tünet, biztosan gyorsan elmúlik. Türelmesen leültem a sarokba a röntgengép alá és vártam, hogy Csillagot visszakaphassam. Az asszisztens lány a megszokottakhoz és leginkább önmagához képest tisztes távolságban eltartva a pórázt vezette őt ki. „Vigyázz vele, harap” szűrte fogai között, ezzel is jelezve, egyáltalán nem boldog attól, hogy neki most ezzel a problémás kutyával kell foglalkoznia. Én persze nem akartam hinni a fülemnek, ám később kénytelen voltam hitelt adni a szavainak.
Csillag örült nekem, megismert, lerogyott a lábamhoz, majd visszazuhant az altatószer maradékának jótékony ködös bódultságába. Látszólag aludt és megnyugtatta, hogy egyik kezemet a hátán pihentetem. Egy rendelőben ahol megannyi orvos, gazdi, nyuszik, sünök, kutyák, macskák és mindenféle madarak adják egymás kezébe a kilincset és nagyobb a forgalom, mint a körúton bármelyik hétköznap este, nem igazán lehet pihenni. Kicsi Csillag így felriadt újra és újra, mindannyiszor az éppen orra előtt, pontosabban szája közvetlen közelében elhaladó személytől.
Azt gondolta, az ő keservének, sérelmének, zavarodottságának és fájdalmának az okai az arra járók lehetnek csak, így módszeresen megpróbálta félig öntudatlanul, de villámsebességgel fekvésből startolva bokán, csánkon, fülön vagy farkon harapni mindenkit, annak függvényében, ki ment arra, és mit ért el rajta. Megpróbáltam elfordítani a nagy jövés-menésből, aztán kicsit nyugodtabb, szelídebb sarokban pihentetni, de teljes nyugalmat sehol sem leltem számára.
Aztán végre, nagy sokára rá került a sor, hogy a távozás előtti utolsó vizsgálat is megtörténjen. Ebben a rendelőben nagyon lelkiismeretes a tulajdonos, aki Csillagot is műtötte. Soha senki nem hagyhatja el úgy a rendelőt, hogy nagy hasi műtét után ne végezzenek rajta egy ultrahang vizsgálatot. Ha nincs odabent vér szivárgásának nyoma, a kis páciens mehet haza gyógyulgatni. Ha valami neki nem tetszőt lát a képernyőn, inkább bent tartja a beteget egy éjszakára, megfigyelésre.
Elszabadul a pokol
Zöldfülű voltam ugyan, de ekkor azért már több ultrahangozáson vettem részt, mint a legtöbb gazdi egész életében, ezért nagy magabiztossággal készültem neki hogy Csillagot felemelem az asztalra. Rúgkapált, ellenállt, de szép szelíd szavakkal csitítgattam, míg emelés közben az ölemben tartottam. Ilyenkor a vizsgálat sikerességét és a benne résztvevők testi biztonságát több ápoló és asszisztens is segíti munkájával annak függvényében mennyire izgága és ellenálló a beteg.
Azért, hogy a monitor tökéletes képet mutasson és minden kétséget kizáró diagnózis születhessen, a lámpát lekapcsolják a vizsgálóban. Sok ember kucorog az asztal körül, csak a monitor képernyője világit. Ám ekkor az én gyönyörű, okos és szófogadó vizslácskámból előjött a farkas és szörnyű tombolást vitt véghez másodpercek leforgása alatt. Én álltam a fejénél, próbáltam őt ölelve nyugton tartani, de mikor elszabadult a pokol, egyetlen pillanat alatt a beteg kis rongycsomóból amazonná vált és több asszisztens csuklóját megcakkozva gyakorlatilag az életét védte.
Nem voltak ezek igazi harapások, csak inkább figyelmeztető odakapások, amik azért arra pont elegendőnek bizonyultak, hogy teljes legyen a riadalom és a káosz. Óriási lélekjelenléttel tudtuk csak őt az asztalon tartani. Biztosan emlékszem rá, többször, többek száját hagyta el ott és akkor a kettes kezelőben, hogy „jól vagyok” és „nem sérültem meg”. Ez igaz volt rám is, legalábbis a birkózás hevében így éreztem. Vasmarok helyett karjaimmal próbáltam meg mellső lábait és fejét a megfelelő pozícióban tartani. Néhány perc dulakodásnak is beillő, reménytelen helyben tartási kísérlet után végre megszületett a nagyon várt mondat, mehetünk haza! Örömöm határtalan volt!
Kigyulladtak a fények és egységes erővel, továbbra is a harapásmentességre törekedve megpróbáltuk Csillagot leemelni a vizsgálóasztalról és a lábaira állítani. Legkedvesebb orvosom már a recepteket írta és az otthoni tennivalóimat magyarázta, mikor hirtelen rám nézett és saját mondata közben elakadt a szava, miközben a pánik arckifejezést öltötte magára arca. „Veled mi történt?” – kérdezte rémülten. „Úgy nézel ki, mint akit megtámadtak!” – suttogta halálra vált arccal.
Értetlenül ugyan, de végignéztem magamon és tényleg, nem hogy kifogásolható volt az ábrázatom, de valóan úgy festettem, mint akit komolyabb testi sérelem ért. A kontyom szétzilálva, vállig érő hajam összekuszálva lógott, a fehér nyári szafari ruhám mell részéről három gomb hiányzott, derekamon éppen csak az öv zárta össze, a karom, a nyakam, a mellkasom gigászi hurkás vörös csíkokkal, karmolásnyomokkal teli. Utóbb aztán tovább tartott a sérüléseim lekezelése, mint Csillag vizsgálata. A mai napig nem értem, hogy nem éreztem belőle semmit akkor, mikor a sérüléseket szereztem. Ez volt az első alkalom – de nem az utolsó –, amikor kölcsönbe kapott zöld műtősruhában távoztam állatorvosi rendelőből, mert a szalonképesség legalsó mércéjét sem ütötte meg ábrázatom.