Miután Formózusz pápa 896-ban elhunyt, utódja, a politikai bosszúvágytól fűtött (erről részletesebben itt lehet olvasni) VII. (vagy VI.) István kiásatta a holttestét, pápai miseruhát adatott rá, majd egy komplett tárgyalást vezényelt le a lateráni bazilikában, védőügyvéddel, vádbeszéddel és minden egyébbel, a csendesen, ám igen elegánsan oszladozó volt egyházfő pedig végül természetesen bűnösnek találtatott; a hullazsinat néven elhíresült performansz végeztével áldást osztó három ujját levágták, végighurcolták a városon, majd a Tiberisbe hajították. Ez a látványos műsor egyébként már a bizarr tömegszórakoztató rendezvényeket hagyományosan jól viselő római népnek is sok volt, így István pápa hamar belebukott a botrányba, és még azon a nyáron erőszakos halált halt a börtönben.
A hullazsinat nyilván azért is maradt meg a sötét középkor egyik nagy, emblematikus eseményeként a köztudatban, mert már tényleg annyira túlzóan komor színekkel festi le ezt a korszakot, mintha csak a felvilágosodás korában találták volna egy ki alapos brainstorming alkalmával, és emellett persze jól is ábrázolható (elvégre egy rothadó holttestet öltöztettek fel pápának!), mint azt Jean-Paul Laurens drámai erejű és aktuálpolitikai felhangoktól sem mentes, 1870-es képe is mutatja.
A hullazsinat Jean-Paul Laurens festményén
De nem ez volt az egyetlen eset, amikor egy frissen kihantolt, ünnepi díszruhába csomagolt főméltóságot élő emberként kezeltek: 1361-ben, néhány országgal arrébb valami hasonló történt, bár az igaz, hogy a portugál hullakirályné története azért sokkal romantikusabb. Mondjuk, nem kevésbé bizarr.
Inês de Castro 1325 körül született egy gazdag és befolyásos kasztíliai (pontosabban galíciai) nemesi családban, és 15 éves korában került a portugál királyi udvarba, a trónörökös Péterrel (Dom Pedróval) házasságra lépő Konstancia Mária udvarhölgyeként. Inês nemcsak fiatal volt, gazdag és előkelő, hanem elbűvölően bájos és káprázatosan szép; bőre fehér, szinte áttetsző, szeme kék, nyaka mint a hattyúé. Teljességgel érthető, hogy a koronaherceg, bár tisztességgel teljesítette dinasztikus kötelességeit, és feleségül vette Konstanciát, azonnal és végzetesen beleszeretett a kasztíliai nemeskisasszonyba, aki szintén nem maradt közömbös a daliás fiatalember iránt.
Az alig titkolt kapcsolatot és Inês növekvő befolyását persze nem nézték jó szemmel az udvarban, és különösen nem nézte jó szemmel Péter szigorú atyja, IV. Alfonz király, így a szerelmeseket több ízben is megpróbálták elszakítani egymástól, habár kevés sikerrel; állítólag titokban össze is házasodtak.
Inês de Castro meggyilkolása
Konstancia 1345-ben egy fiúnak adott életet, de belehalt a szülésbe, és ettől a ponttól kezdve mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb törvényesen is Inês veszi majd át a helyét, pláne, hogy néhány évvel később két fiúval is megajándékozta a herceget. Alfonz eközben komoly aggodalommal figyelte az események alakulását: Péter nem volt hajlandó új, rangban hozzáillő feleséget választani, Inês testvérei egyre magasabb és egyre bizalmasabb pozíciókat nyertek el az udvarban, fattyai pedig sokkal egészségesebbnek és életerősebbek voltak, mint a királyi unoka, Ferdinánd. Alfonz 1355-ben aztán súlyos lépésre szánta el magát: miközben Péter éppen vadászattal múlatta az időt, három nemesurat küldött Inês lakhelyére, a Könnyek parkjától nem messze álló coimbrai Szent Klára kolostorba, ahol a nő fejére olvasták állítólagos bűneit, majd szabályosan kivégezték a gyermekei szeme láttára.
A herceg a végzetes hír hallatán mérhetetlen dühében és elkeseredettségében háborút hirdetett királyi atyja ellen, ám annak egyre romló egészségi állapota miatt végül elállt az országot talán hosszú évekre káoszba taszító nagy nemzeti vérfürdő tervétől, és csupán azokon állt kegyetlen bosszút, akik ki is érdemelték.
A halott királyné
Alfonz 1357-ben meghalt, fia pedig I. Péter néven követte a trónon. Az új király először is egy pompás, hófehér márványszarkofágot készíttetett a meggyilkolt Inêsnek, másodszor pedig időt és pénzt nem kímélve, hosszas diplomáciai alkudozások után felkutatta és az udvarba hozatta az időközben Kasztíliába menekült hóhérait – vagyis csak kettőt, Pêro Coelhót és Álvaro Gonçalvest, mert a harmadiknak, Diogo Lopes Pachecónak sikerült elrejtőznie. Bár Coelho és Gonçalves nyilván fel voltak készülve sok mindenre, az ezután következő, egyszerre fenséges és rémálomba illő jelenetekre alighanem ők sem számítottak.
I. Péter a trónusra ültette a gazdagon felékszerezett, fényűző ruhába öltöztetett Inês vélhetően kissé megviselt, bár így is impozáns látványt nyújtó holttestét, a döbbent udvaroncok, egyházi méltóságok és egyéb előkelőségek előtt bejelentette, hogy volt szeretője mostantól Portugália királynéja, úgyhogy mindenki hajtson térdet és illesse csókkal a kezét; majd a drámai hatás kedvéért még kivágatta (sőt bizonyos források szerint saját kezűleg vágta ki) Coelho és Gonçalves szívét. Az itt felvonult portugál nemesség a produkciót követően valószínűleg lábujjhegyen, leszegett fejjel és egy pisszenés nélkül távozott a helyszínről.
A világ végéig
I. Péter uralkodásának további tíz éve alatt is nagy, ám ellentmondásos megítélésű uralkodónak bizonyult, aki birodalmi pályára állította Portugáliát, de rossz természete és erőszakos túlkapásai miatt joggal érdemelte ki az Igazságos mellé a Kegyetlen melléknevet is. Élete nagy szerelmét viszont soha nem feledte, egy rövid liezon (és egy újabb törvénytelen fiú) mellett más nőről nem tudunk az életében. Koporsója ma is az alcobaçai kolostorban áll, éppen szemben Inêsével, a márványba vésett felirat szerint „a világ végéig”.
Képek: Wikipedia