Joseph Gordon-Levittet elütötte egy eltévedt taxis az egyik forgatáson. Felállt, és nevetve mutogatta széthasadt karját még akkor is, amikor sok-sok öltéssel összevarrták. Emily Blunt rosszul vett be egy kanyart egy másik film felvételei során, és majdnem megölte Tom Cruise-t. Ezen akkor mindenki halálra rémült, ma már csak egy vicces sztori a talk show-kban. A színészi nagyságát mindig bizonyítani igyekvő Leonardo DiCaprio majdnem levágta a saját ujját almahámozás közben Tarantino kamerája előtt a Django elszabadulban, de nem állította le a forgatást, hanem vérző kézzel, derekasan végigcsinálta a jelenetet, sőt az „apró” bakit a film javára fordította, még emlékezetesebbé téve a képsorokat.
Minden hétre jut egy sztori a sztárokról, akik veszélybe kerültek a forgatáson, de hősiesen kikeveredtek a helyzetből. A filmnek jót tesz, a színésznek szintén, az olvasók pedig szanaszét kattintják az erről szóló cikkeket, szóval win-win, ahogy mondani szokták. Mégis van az egészben valami végtelenül igazságtalan.
A helyzet ugyanis az, hogy egy-egy filmet több százan készítenek, közülük sokan szó szerint testüket-lelküket beleadják abba, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen. Ők azok a színészek és háttéremberek, akik nem egyszerűen megúsznak egy veszélyes helyzetet, hanem
önként vállalják, hogy szó szerint halálra dolgozzák magukat egy filmért,
még úgy is, hogy pontosan tudják: belerokkanhatnak a forgatásba. A filmipar megénekeletlen hőseiről beszélünk, akik nélkül Stanley Kubrick életműve, az első igazán sikeres színes film vagy a nyolcvanas évek egyik legkeményebb horrorja egyáltalán nem lenne olyan figyelemre méltó. Előttük tisztelgünk most az alábbi négy történettel. Haladjunk időrendben!
Margaret Hamilton és a zöld festék
A történelem egyik legnagyobb hatású filmjének, az Óz, a csodák csodájának a forgatása is maga volt a csoda – pontosabban az, hogy nem halt meg közben senki. Az áldozatok száma és a sérülések mértéke is figyelemre méltó, még úgy is, ha hozzávesszük, hogy sehol nem voltak még a mai filmipar szigorú biztonsági szabályai és a színészeket védő kitételek a szerződésekben. Egy kaszkadőr súlyosan megsérült, két bádogember is megbetegedett, Judy Garlandot pedig a rosszullétig hajszolták a producerek a szigorú diétával és a kötelező fogyókúrás bogyókkal(!).
A gonosz nyugati boszorkányt alakító Margaret Hamilton végignézte mindezt, és tudta jól, hogy benne van a pakliban: ő sem ússza meg. Nem is úszta. Akkoriban már egészen fejlett volt a sminkmesterek tudománya, ám egyvalamitől ők is ódzkodtak: a zöld testfestéktől. Az ugyanis rézoxidból készült, amely híresen káros a bőrre. Kerülték is, ami könnyen megoldható volt egészen addig, amíg be nem köszöntött a színes filmek kora, az Ózban, az első sikeres színes moziban viszont már nagyon fontos volt, hogy Hamilton bőre zöld legyen.
Az egyik jelenetben, amelyben füstté válva eltűnik, a pirotechnika elsült ugyan, de a rejtett csapóajtó nem nyílt ki a színésznő alatt, így lángra kapott a keze és az arca. Súlyosan megsérült – a kezén másod-, az arcán harmadfokú sérülések keletkeztek –, ám még ennél is rosszabb volt, hogy a
megolvadó testfesték belefolyt a sebekbe,
azonnal kezelhetetlenné téve azokat. A sminkesek órákig tisztították alkohollal (!) a jajgató színésznő sérüléseit, mire kórházba szállították. A sebek sosem gyógyultak be teljesen.
Margaret Hamilton (Fotó: John Springer Collection/Getty Images)
„Nem pereltem, tudtam, milyen a szakma, soha többé nem kaptam volna szerepet – nyilatkozta később Hamilton. – Egy feltételem volt csak, amikor visszamentem dolgozni: tűz közelébe soha többé nem megyek.”
Malcolm McDowell és a Ludovico-módszer
A pofátlanul fiatal, de már nem kezdő, baljós ábrázatú Malcolm McDowell nem tudta, mire vállalkozik, amikor elvállalta a Mechanikus narancs főszerepét. Például fogalma sem volt, kicsoda Stanley Kubrick (eleinte össze is keverte távoli kollégájával, Stanley Kramerrel), így aztán azt sem tudta, hogy a rendező híres perfekcionizmusáról, azaz képes egy-egy hosszú jelenetet hússzor-harmincszor is felvenni, amíg abban az utolsó gesztusig nem stimmel minden. Még akkor is, ha az a jelenet konkrétan veszélyes.
Malcolm McDowell (Fotó: Express Newspapers/Getty Images)
McDowell igent mondott, és felkészült a kimerítő forgatásra – arra viszont nem, hogy majdnem megvakul. Az egyik legszörnyűbb jelenet ugyanis a Ludovico-módszert ábrázolja, amellyel bűnözőket próbálnak arra kondicionálni, hogy undorodjanak az erőszaktól. Az elvetemült, szocio- és pszichopata „főhőssel”, Alexszel szörnyű képsorokat nézetnek a megfelelő gyógyszerek hatása alatt, és hogy még véletlenül se tudjon nem odanézni, kipeckelik a szemhéját. A mai fejlett trükkök híján ezt valóban megtették McDowellel, méghozzá úgy, hogy a kamera percekig, vágás nélkül mered az arcára – a fiatal színésznek pedig ki kellett bírnia.
Kubrick eredetileg azt szerette volna, ha nincs a jelenetben senki, csak a főszereplő, a biztonság kedvéért azonban hívott egy valódi szemorvost a forgatásra, aki közölte: kizárt, hogy ezt McDowell sérülés és súlyos szenvedés nélkül megússza. Utóbbi nem is lett volna gond Kubricknak – megkínzott ő már több sztárt pályája során –, de azt azért ő sem akarta, hogy főhőse megvakuljon, így belement, hogy az orvos is szerepeljen a jelenetben, érzéstelenítve McDowell szemeit, és folyamatosan szemcseppet adagolva a kipeckelt szemhéjak közé. Az orvos azt is elmondta, hogy a rögzítőszerkezet csak fekvő helyzetben használható, de a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy Alex üljön, hiszen mégiscsak moziban van. Az eredmény:
a színész az érzéstelenítés elmúltával elképesztő kínokat élt át, hazafelé, a kocsiban pedig egy egyszerű mozdulattal széthasította a szaruhártyáját.
A jelenet persze nagyon-nagyon nyomasztó (kiemelkedik még a filmből is, amelyet egyébként kora legdurvábbjának kiáltottak ki, és amely konkrét erőszakhullámot indított Nagy-Britanniában), mindenesetre McDowell felépült, és a végeredményt látva mindent megbocsátott.
Garrett Brown és az embernyi méretű kamera
Használták már a steadicam rendszert más filmekben is, de az 1981-es Ragyogás tette híressé egyszer és mindenkorra. (Vagy fordítva: a rendszer tette híressé a filmet.) Természetesen nem (csak) azért listázunk két Kubrick-filmet, mert imádjuk őket, hanem azért, mert egy ilyen felsorolást nem lehet megúszni enélkül. A Ragyogás forgatása ugyanis még a rendező életművében is kiemelkedően kegyetlen volt: a stábot gyakorlatilag bezárta az életnagyságú díszletek közé, ahol egymásra és magukra voltak utalva, és több mint egy évig (!) dolgoztatta őket. Eközben az őrületbe kergetett majdnem mindenkit (kivéve Jack Nicholsont, vele jó fej volt), Shelley Duvallt, a megőrülő főszereplő feleségét játszó színésznőt pedig addig szekálta, amíg idegösszeomlást nem kapott.
Rob Bottin az Üvöltés c. film forgatásán (Fotó: AVCO Embassy Pictures/Getty Images)
Mi mégsem Duvallt, hanem egy másik hőst, Garrett Brown feltalálót emeljük ki. Ő dolgozta ki a steadicamet, amely forradalmasította a filmkészítést. Az operatőr testére szerelhető, lengéscsillapított kamera ugyanis képes olyan fürgén, sőt még szabadabban mozogni, mint egy kézi kamera, csak éppen stabilan, kiegyensúlyozottan suhan, az utóbbi módszerre jellemző dokumentarista „rángatózás” nélkül. Kubrick azonnal beleszeretett a látványba, és eldöntötte: a film nagy részét így forgatja le. Meg is győzte az eredeti feltalálót, hogy utazzon el a forgatásra, és kezelje ő a rendszert, mégiscsak ő ismeri a legjobban saját gyermekét. Brown boldogan mondott igent – hogy aztán majdnem belerokkanjon az egyéves rohangálásba. Kamerával a testen futkározni ugyanis
nem olyan könnyű, ha a teljes felszerelés nagyjából olyan nehéz, mint maga a test.
Brownra pedig pontosan ez várt. Folyamatosan követnie kellett a színészeket és Kubrick utasításait, úgy, hogy egy-egy jelenet végére rendszeresen el is tévedt a szándékosan labirintusszerű díszletekben. A rendező ráadásul kitalálta, hogy a kisfiú, Danny híres háromkerekű biciklijét egészen alacsonyan, majdnem a padló szintjéből szeretné felvenni, amihez Brownnak ki kellett szuperálni egy kerekesszéket (egyébként azt, amit a Mechanikus narancsban is használtak), és arra szerelnie a felszerelést. Ez számára felüdülés volt, de az asszisztensnek, akinek tolnia kellett őt egész nap kamerástul, annyira kemény megpróbáltatásnak bizonyult, hogy a szitkozódása itt-ott hallatszott a kész film hangsávjain.
Brown akkor 38 éves teste éppenhogy megúszta a forgatást, de egy pillanatig sem bánta meg az élményt. Találmányáért azóta minden elképzelhető díjat megkapott, ez pedig nem alakult volna így, ha nincs a Ragyogás.
Rob Bottin, akit majdnem megöltek a saját szörnyei
A jó horrorfilmhez három dolog kell: izolált, zárt helyszín, hús-vér szereplők és egy ismeretlen, pusztító erő, például egy sorozatgyilkos és/vagy szörny. Ha így vesszük, az 1982-es A dolog című mozi a tökéletes horrorfilm: a helyszín adott (egy antarktiszi kutatóbázis), a szereplők is, az ellenség azonban nem egy szörny, hanem egy fertőzés, amely bárkiből bármikor szörnyet csinál. A szereplők és az ellenség egy és ugyanaz.
Aki látta John Carpenter klasszikusát, az valószínűleg mégsem a műfajelméleti érdekességek, hanem a fantasztikusan kivitelezett, mai szemmel is elborzasztó és gusztustalan trükkök miatt emlékszik rá. A rendező szerencsére nem az olcsó ijesztgetésre hegyezi ki a filmet, hanem a feszültségre, a hangulatra és a kínzóan részletes, hátborzongató átalakulásokra. Utóbbi pedig egy jobbára ismeretlen, zseniális trükkmester, Rob Bottin érdeme, akit szinte életveszélyes állapotban kellett a kórházba szállítani a forgatás végére. Nem baleset történt: kis híján halálra dolgozta magát.
Garrett Brown, Stanley Kubrick és Danny Lloyd a Ragyogás forgatásán
Bottin hónapokig a díszletek között élt és aludt, minden ébren töltött idejét munkával töltötte, és nem tartott szünnapot. Számítógépes effektekről természetesen szó sem lehetett: mindent kézzel, mechanikus trükkökkel, bábokkal, műtestnedvekkel, professzionális és garázsmódszerekkel kellett megoldaniuk. Úgy, hogy a díszleteket fagypont alá hűtötték a hitelesség kedvéért, és úgy, hogy Carpenter még sosem forgatott nagy költségvetésű stúdiófilmet, a sufnimegoldásokhoz viszont volt esze, és ebben Bottinban partnerére talált. Használtak mindent, ami a kezükbe akadt:
majonézt, olvasztott rágógumit, zselatint, lekvárt és bármit, ami hasonlított az emberi és idegen belsőségekhez.
Bottin igazi megszállottként valódi állati maradványokat is bevetett volna a hatás érdekében, próbálkoztak is, de pár nap alatt olyan bűz keringett a forgatáson, hogy ezt elvetették.
A legtöbb munka természetesen a film hírhedt újraélesztős képsoraival volt, amely több kritikus szerint nem más, mint a tökéletesen komponált horrorjelenet, beelőzve az Alien mellkasrobbanását. Többször kellett újravenni, például azért, mert a mechanikus műtest egy ponton meghibásodott, egy újabb felvételnél pedig egyszerűen felrobbant. A végeredmény viszont annyira hátborzongató, hogy azt még a mai számítógépes technológiával is lehetetlen lenne reprodukálni. (2011-ben, egy előzményfilm kedvéért megpróbálták, nem sikerült.)
Mindennek azonban nagy ára volt: az őstehetség Bottin, aki ezek után bármilyen munkát megkapott volna, csak ritkán vállalt megbízásokat (igaz, azok annál meggyőzőbbek voltak), 2002-ben pedig inkább visszavonult a filmezéstől. Azóta konkrétan nem tudni, mi van vele. Ha még nem láttátok a filmet, nézzétek meg, és döntsétek el, megérte-e.
Forrás: cracked.com; looper.com; Georg Rockall-Schmidt; Cinetropolis