Április 20-án, Omán fővárosában, Maszkatban holtan találták Tim Berglinget, művésznéven Aviciit, a 2010-es évek elektronikus zenei robbanásának talán legnagyobb sztárját. Halálának pontos körülményeivel kapcsolatban egyelőre sok a kérdőjel, és elképzelhető, hogy ez így is marad: annyi bizonyos, hogy az eddigi vizsgálatok kizárták az idegenkezűséget, ahogy az sem volt titok, hogy a zenésznek korábban komoly problémái voltak az alkohollal, illetve ezzel összefüggésben akut hasnyálmirigy-gyulladásban is szenvedett, de ezen túl már minden csak spekuláció.
2018.04.20-án elhunyt Avicii, vagyis Tim Bergling (Profimedia)
Mindenesetre a csupán 28 éves dj-producer halála természetesen világszerte megrázta a zeneipart és a rajongókat, az internetet gyakorlatilag azonnal elborították a hosszabb-rövidebb megemlékezések és gyászbeszédek, olyan hírességek rótták le online a kegyeletüket, mint Madonna vagy David Guetta, szombaton többezres utcai felvonulást tartottak a tiszteletére szülővárosában, Stockholmban, de talán még a fentieknél is jobban mutatja a hír jelentőségét, hogy tegnap az utrechti katedrális harangjai is Avicii-számokat kolompoltak.
Persze biztosak lehetünk abban, hogy ezzel bőven nincs még vége, és lesz majd posztumusz album (vagy legalább egy sláger), dokumentum-, esetleg játékfilm, vagy az elmúlt évek trendjeit figyelembe véve akár néhány hologram formájában megvalósuló dj-szett a legnagyobb fesztiválokon. A felfokozott hangulat érthető: noha Avicii a megterhelő és intenzív turnézástól már két éve, gyakorlatilag sikereinek csúcsán visszavonult, azért a zenekészítéssel továbbra sem hagyott fel, és még mindig ő volt az egyik legismertebb aktuális popsztár, legalábbis a 30 év alatti férfiak nem túl széles mezőnyében.
fotó: Mike Pont/WireImage/GettyImages
Nem véletlenül használjuk egyébként a popsztár kifejezést, hiszen nagyrészt Aviciinek is köszönhető, hogy az elektronikus tánczene, vagyis annak legújabb hulláma, a stadionokra és tömegrendezvényekre méretezett, tükörsimára producerelt és óriásit szóló EDM az elmúlt évtizedben letarolta a világot a korábban bevehetetlennek tűnő Egyesült Államoktól egészen Ázsiáig, illetve azt is, hogy ezzel párhuzamosan a korábban inkább a háttérben megbújó, arctalan dj-k és producerek egyik pillanatról a másikra a címlapokon, illetve a legjobban kereső előadóművészek élmezőnyében találták magukat. De lehetett bármilyen népszerű is az EDM, az igazi áttöréshez persze nagy slágerek is kellettek, olyan, a korszellemmel és a friss hangzásokkal rezonáló, de a konkrét műfaji produkciókon túlmutató dalok, amelyekkel a 9-től a 99 évesekig mindenkit meg lehet szólítani; ebben, illetve a mindenkori közreműködők megválogatásában pedig Avicii rendkívül tehetségesnek bizonyult.
Ő is a house felől érkezett ugyan (amire jó példa első sikerszáma, a 2011-es Levels), az már majdnem a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az alapvetően inkább rockos hátterű fiatal dj nem csak a partykra járó fiatal közönséghez akar szólni, hanem szó szerint mindenkihez. A countryt, a családbarát rádiópopot és a fékezett habzású klubzenét tökéletes arányérzékkel elegyítő, 2013-as Wake Me Up-pal pedig ez végül is sikerült is; a dal az évtized egyik leghatalmasabb össznépi slágere lett, és ezzel Avicii tényleg maga mögött is hagyta az egyre inkább kifulladó EDM műfaját, amelyhez egyébként is rengeteg negatív előítélet tapadt a mértéktelen drog- és egyéb tudatmódosítók fogyasztásától kezdve egészen a mind többször előkerülő bírálatig, hogy ezek a dj-k nem is csinálnak semmi mást, csak megnyomják a play gombot, és integetnek a laptop mögül.
A kritikáknak persze volt némi alapja. A stockholmi dj gyakorlatilag az iskolapadból került bele a zeneipar sűrűjébe, egész fiatal felnőtt életét szakadatlan turnézással töltötte, így az élő fellépések idővel rutinszerű és kimerítő cirkusszá fajultak, ahol a tűzijáték, a konfettieső, a műsorba iktatott kiállások számolása és a baseball sapkában ugráló dj már sokkal érdekesebb volt, mint maga a zene. Az inkább magának való, nem kifejezetten sztáralkat Avicii eleinte élvezte a felhajtást, és azért ivott egyre többet, később pedig, amikor turnémenedzserei rugdosták egyik koncertről a másikra a végkimerülés határáig hajtott, túlhajszolt, viszont továbbra is elképesztő pénzeket kereső, milliárdos márkanévvé növő művészt, akkor meg azért.
Utóbbi korszakról szól a tavalyi Avicii: True Stories című dokumentumfilm, amelyben a címszereplő mellett olyan világsztárok is megszólalnak (David Guetta, Chris Martin, Wyclef Jean), akikkel a dj korábban dolgozott már együtt producerként vagy dalszerzőként. Akkor még úgy tűnhetett, hogy minden rendben lesz. Tim Bergling maga mögött hagyta a feszített menetrendű turnékat, a milliós haknikat és a temérdek kötelező ingyenpiát, hogy végre tényleg csak azzal foglalkozhasson, amit igazán szeret, és amit már 17 éves kora óta csinál, hol egy olcsó zeneszerkesztővel a hálószobájában, hol egy méregdrága stúdióban: a zenével. Igazán tragikus, hogy végül nem így alakult.