Szeretem a stúdiószínpadokat, pedig az Örkény Színház stúdiószínpada közel sem olyan szép, mint maga az anyaszínház, sőt a székek is baromi kényelmetlenek, és csak érkezési sorrendben lehet leülni, de mégis. Még sosem láttam itt rossz darabot, és most sem csalódtam.
A díszlet teljesen minimál, fekete-fehér, vibrálóan idegesítő felület, rózsaszín polcelemekkel komponálva. Ezek az elemek helyettesítették az ágyat, széket, teraszt, egyszóval mindent, hihetetlen fizikai kondíciót követelve a színészektől, akik hol ültek, hol lógtak, hol kucorogtak, hol tűsarkúban másztak, időnként pedig feküdtek rajta. Küzdelmes lehetett, na. Ahogyan a főszereplő élete is az volt a felnőttkor és a gyerekkor határán, ahol látszólag minden szép, sőt csodálatos, pedig mégsem…
A regényt színpadra alkalmazta: Mikó Csaba
Fordította: Tandori Dezső
- Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter
- Dramaturg: Gábor Sára eh.
- Zene: Bakk-Dávid László
- Zongorán közreműködött: Kákonyi Árpád
- Fény: Kehi Richárd
- Rendezőasszisztens-gyakornok: Barok Andrea eh.
- A rendező munkatársa: Szabó Julcsi
Játsszák:
- Zsigmond Emőke
- Kókai Tünde
- Dóra Béla
- Rendező: Widder Kristóf
„Esther Greenwood élete a megtestesült amerikai álom. Húszévesen egy híres női magazin ösztöndíjas gyakornoka, és sorra nyílnak előtte a kapuk. New Yorkban szakmai sikerek, fogadások, hírességek forgatagába kerül, ám ő úgy érzi, képtelen megfelelni az elvárásoknak. Sylvia Plath Az üvegbúra című regénye a huszadik század sokat elemzett és idézett kultuszműve. Az önéletrajzi ihletésű történet egyrészt a nővé válás stációit mutatja be kíméletlen őszinteséggel, másrészt a kamaszkor és a felnőtt lét közti átmenet bizonytalanságokkal teli időszakának lenyomata. A belső félelmek, az önazonosság-keresés elemi erejű megfogalmazása.
Egyébként az életben minden megírható, feltéve, hogy a beleid elég erősek hozzá, és a képzeleted működik. A kreativitás legnagyobb ellensége az önbizalom hiánya. Téged pedig annyira leköt a növekvő kényszer, hogy függetlenné válj, hogy szembenézz a hatalmasnál is hatalmasabb emberevő világgal, hogy ez meg is bénít: tested-lelked lázad az ellen, hogy egy meghatározott szerepnek rendeld alá magad egy meghatározott életben.”
(Forrás: Örkény Színház)
Igazából ez egy monodráma 3 szereplővel, folyamatos szerepcserével, de a színészek személycseréje egy kicsit sem zavaró; érthető, követhető. A három szereplőnek biztosan nagy feladat a darab, hiszen egy egész estét kaptak hárman, a szerepek igazi kihívást jelentenek, és nem kevés felkészüléssel járnak.
Kókai Tünde és Dóra Béla másodpercek alatt vált hangnemet, ruhát, életet. Zsigmond Emőke nem bújik ki Esther bőréből, ő mindvégig a kételyekkel küzdő főszereplőt alakítja, hitelesen. Emőke két színt hord a darabban: feketét és rózsaszínt, ami nemcsak harmonizál a díszlettel, de a kislányos vonalat és az érett nőt is szemlélteti, igazodva a főszereplő lelkivilágához. Kókai Tünde jól hozza a szabálykövető anyát és a laza pszichiátert is. Dóra Béla pedig igazán gyorsan váltogatja a karaktereket: hol forróvérű macsó, hol elveszett kisfiú, máskor nőcsábász DJ vagy tüdőbeteg hősszerelmes.
A darab egyébként azért is lenyűgöző, mert nemcsak megnevettet, hanem sokszor kifejezetten szomorú, de mindvégig elgondolkodtató. Csupa olyan kérdést feszeget, amivel mindenki tud azonosulni: mivel foglalkozzak, kinek van igaza, mi a normális, legyek-e unalmas, kit szeressek, lehetek-e akármilyen, kell-e alkalmazkodni, hogyan kell dönteni, kell-e, lehet-e jó döntést hozni, mi a siker…
Ha tehetitek, nézzétek meg ti is!