Vedelő és pipázó majmokon szórakoztak az emberek a 16. században

Az ókori görögök az óriási péniszeken röhögtek, a középkor végén élők Szent Józsefen, 2018 bolondos nyarán pedig éppen az a vicces az interneten, ha egy köpcös férfi ismételgeti, hogy free real estate. Szóval a csipkefinom ízlésű nagyközönség mindig megtalálja a maga szórakozását, és nem volt ez másként a 16. és a 18. század között sem, amikor a singerie-nek nevezett képzőművészeti műfaj hódított szerte Európában. A singerie egy francia kifejezés, ami magyarul azt jelenti, hogy majomkodás vagy majmolás, szóval ennyiből már valószínűleg könnyen ki lehet találni, hogy ezeken a festményeken, metszeteken és egyéb dísztárgyakon bizony majmok szerepeltek; többnyire elegáns, drága ruhákat, tollas kalapokat viselő, egyébként masszív alkoholista, láncdohányos és szerencsejáték-függő főemlősök, amint minden jel szerint csodásan szórakoznak.

A hedonista vagy különféle hétköznapi és nem hétköznapi emberi tevékenységeket végző, festett makik hóbortja a jópofa zsánerképekben mindig erős flamandoktól indult valamikor az 1500-as évek közepén, a sikerük titka pedig talán az lehetett, hogy ezek a művek direkt társadalomkritikaként és tét nélküli, harsány viccként egyaránt működtek. A műfaj első úttörőjének vagy inkább ősatyjának Pieter van der Borchtot szokás tekinteni, aki Bruegel modorában készített aprólékosan kidolgozott majmos tömegjeleneteket és életképeket, és aki aztán számos neves követőre talált Jan Bruegheltől David Teniersig.

Azonban a singerie nem maradt meg csupán elszigetelt flamand hóbortnak, és a fényes 18. században már a szellemes szatírákat és az ízléses csecsebecséket is igen kedvelő franciák őrültek meg ugyanígy a majmos képekért és dekorációkért, de annyira, hogy ekkoriban a házi kedvencként tartott, különféle trükkökre megtanított és nyilván kisebb vagyonokért felöltöztetett majmok száma is ugrásszerűen megnőtt.

A vadászó, lovagló, fürdőző, táncoló, zenélő állatok képeivel komplett szobákat és termeket díszítettek ki, olyan rangos művészek tettek rövidebb-hosszabb kirándulást a zsánerben, mint az udvari festő és dekoratőr Claude Audran, a királyi műbútorasztalos André-Charles Boulle, a Fragonard-tanítvány Jean-Baptiste-Simeon Chardin vagy a máig igen nagy becsben tartott Antoine Watteau, az igazi ínyencek, mint mondjuk Madame Pompadour, pedig egyenesen Meissenből rendeltek maguknak porcelán majomzenekart. Egyedül talán csak azt sajnálhatjuk, hogy végül nem született egy olyan alműfaj, amely a kor ismert alakjait örökítette volna meg a majmokra jellemző szabadidős foglalatosságok végzése közben; a gyűjtők alighanem ma is súlyos milliókat fizetnének egy festményért, amin Hercule de Fleury, XV. Lajos nagy hatalmú bíborosa és főminisztere éppen a meztelen fenekét mutogatja a járókelőknek, esetleg az ürülékével dobálja meg őket.