Ha a különféle misztikus gabonaköröket nem számítjuk, úgy az első, földönkívülieknek szánt csillagközi üzenet egy Morze-kód volt, amit a romantikus krími sztyeppéről, Jevpatorijából lőttek ki a Vénusz felé 1962-ben. Az egyszerű szlogenekben többnyire erős szovjetek ezt sem bonyolították túl, mindösszesen annyit kívántak közölni a Naprendszer többi lakójával, hogy MIR – LENIN – CCCP, aminél azért léteznek meggyőzőbb ismerkedős szövegek is. Remélhetőleg végül senki nem fejtette meg.
A leghíresebb próbálkozás azonban nem ez, hanem az ún. arecibói üzenet, amit 1974-ben sugároztak a Messier 13 nevű gömbhalmaz felé a Föld legnagyobb rádióteleszkópjáról, nem messze a Puerto Ricó-i Arecibo városától. A helló, hogy vagy? típusú felesleges udvariaskodásra ezúttal sem pocsékoltak energiát a földlakók, hanem rögtön egy nagy rakás, nehezen kibogozható egyest és nullást zúdítottak a gyanútlan idegenekre; a küldemény tartalmazta a DNS kettős spiráljának szerkezetét, egy pálcikaember rajzát, a hidrogén, a szén, a nitrogén, az oxigén és a foszfor rendszámát és még néhány fontos információt, amire egy megszálló galaktikus hatalomnak szüksége lehet, ha el akar igazodni a Földön. Aggódni azért nem kell, mert ha minden a terv szerint megy, még nagyjából ötvenezer év (jó, egy kicsit kevesebb), mire egyáltalán megkapjuk a viszonválaszként küldött hadüzenetet.
Az arecibói rádióteleszkóp (fotó: sciencenews.org/JEFF HITCHCOCK/FLICKR)
Kapcsolatfelvételi kísérletek azóta is történtek, és az emberiség sem állt le a gátlástalan önreklámozással az űrben: a ’72-ben indított Pioneer űrszonda többek közt egy meztelen nőt és férfit ábrázoló, ám erotikusnak aligha nevezhető rajzzal próbálja megnyerni a földönkívülieket, a ’77 óta hasító Voyagereken elhelyezett aranylemezeken pedig már van szívélyes köszöntés 55 nyelven (magyarul is), Mozart, Chuck Berry, azerbajdzsáni népzene és traktorberregés, valamint esztétikus fotók a Földről és a Naprendszerről.
Meztelenkedés a Pioneer űrszondán (fotó: Wikipedia)
Szerencsére az elmúlt bő 40 évben azért nemcsak szépelgő, emlékkönyvbe való üzeneteket, kommunista szlogeneket és komoly tudományos tényeket lövöldöztünk és sugároztunk ki az űrbe, hanem ezeknél valamelyest szórakoztatóbb dolgokat is. Az 1986-os, fantasztikus nevű Poetica Vaginal projektben például a hüvely-összehúzódás összetéveszthetetlen (?) hangjait. A vitán felül nagyszerű, performansznak is beillő kísérlet egy bizonyos Joe Davis, az MIT Biológiai Intézetének tudományos munkatársa, mellesleg bio- és űrművész nevéhez fűződik, aki úgy ítélte meg, hogy az emberi genitáliák méltatlanul alulreprezentáltak a csillagközi kommunikációban.
Joe Davis 2012-ben (fotó: Wikipedia)
Épp ezért készített egy általa csak hüvelyérzékelőnek elkeresztelt készüléket, amellyel balerinák (de hogy miért pont balerinák?) vaginális neszeit rögzítette, majd a felvételt szöveggé, zenévé, fonetikus beszéddé, illetve rádiójelekké alakította, és nagyjából 20 percen keresztül sugározta az MIT Millstone Hill radarjával a Tau Cetire és az Epszilon Eridanira. Csak azért nem tartott tovább a kozmikus vaginamonológ, mert közben észbe kapott az amerikai légierő, és leállíttatta az egészet. Az üzenetek azóta (’96-ban és ’98-ban) egyébként megérkeztek a címzettekhez, bár választ egyelőre nem kaptunk. De talán jobb is így mindenkinek.
Joe Davis ezután egy elektromossággal stimulált békalábakkal hajtott repülőgépet épített, majd sok más furcsaságot is csinált, és még most, lassan hetvenévesen is magabiztosan hozza az őrült tudóssal kevert avantgárd művész figuráját.