Kanizsai Dorottya: az asszony, aki eltemette Mohács hősi halottait

Utólag már tudjuk, hogy az 1526. augusztus 29-i mohácsi vereség a területileg egységes, önálló középkori Magyar Királyság bukását jelentette. Korszakhatár is egyben, a történetírás hagyományosan az 1526-os évet tekinti a magyar középkor lezárásának.

A laikus képzelet nem jár messze a valóságtól, ha sötét, véráztatta, anarchikus képet fest a csata utáni hetekről. Ezrek feküdtek temetetlenül, szünetelt a jog, a törvény, az egész országban török és keresztény katonai alakulatok, magyar urak fegyveresei gyilkoltak, raboltak és fosztogattak, senki nem érezhette biztonságban sem a vagyonát, sem az életét.

„A mohácsi csatával Magyarországon »lekapcsolták a villanyt«, a sötétben gyakorlatilag mindenki szinte tét nélkül tehette azt, amit akart. Addig állt fenn ez a helyzet, míg az új uralkodó, Szapolyai János trónra lépésével lassanként megszilárdult a rend” – fogalmaz az NLCafénak B. Szabó János történész, a korszak szakértője, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa.

Kanizsai Dorottya

Félretéve most a szigorúan vett politika- és hadtörténetet, egy asszony alakja emelkedik ki ebből az időszakból, Kanizsai Dorottyáé. Perényi Imre nádor, a király utáni második magyar méltóság özvegye volt, a korabeli arisztokrácia legfelsőbb köreibe tartozott, az ellenség elvonulása után mégis személyesen jelent meg a földi pokol képét nyújtó harcmezőn.

Anyaként érkezett, nevelt fia, Perényi Ferenc váradi püspök maradványait kereste az oszladozó testek között.

Ekkor vált a magyar történelem legendás nőalakjává, ugyanis amíg a férfiak ekkor is egymással vitázva próbáltak a másik fölé kerekedni és hasznot húzni a zűrzavarból, addig ő 400 jobbágyával és papjaival eltemettette Mohács addig temetetlenül maradt hősi halottait. Méltó, keresztény módon.

Így tartja a hagyomány, amit a tudomány is elfogad, de ennél többet nem tud hozzátenni Kanizsai Dorottya legendás tettéhez. A körülményeket viszont segít megérteni, vissza is adjuk a szót a történésznek.

Buda Szulejmáné

I. Szulejmán nem volt felkészülve, hogy a magyarok ekkora vereséget szenvednek Mohácsnál, sőt akkor ezt még nem is lehetett látni. Hirtelenjében a király haláláról sem tudott senki, a török mindent elkövetett II. Lajos felkutatására: a szultán arra számított, győzelme után számára kedvező békét köthet a magyar uralkodóval.

Szervezett ellenállás azonban nem volt többé: Buda megnyitotta előtte kapuit, az oszmán felfogás szerint Szulejmán ettől kezdve magáénak tekintette a fővárost és a királyi palotát.

„Ennek jele az is, hogy míg a várost a török katonák kirabolták és felgyújtották, addig a palotát megvédte a szultáni testőrség. Szulejmán persze onnan is begyűjtötte a méltó hadizsákmányt, de a pompás épületet megkímélte mint saját tulajdonát” – emeli ki a kor szakértője.

Nem voltak azonban még felkészülve Buda és a magyar területek elfoglalására, ezért ősszel elhagyták az országot, mi pedig térjünk vissza az öldöklés helyszínére.

Temetés mint járványügyi intézkedés

Az ütközetnek hirtelen jött, hatalmas zivatar vetett véget, ami áradást okozott a különben is vizenyős, lápos területen. Sokan a mocsarakban vesztették életüket menekülés közben, a környéken tízezrek feküdtek holtan viszonylag nagy területen szétszórva. Pontos számot nem ismerünk, de egyes becslések szerint a veszteségek elérhették a 20 ezres nagyságrendet.

Magyar szempontból fokozta a tragédiát, hogy a török elfoglalta a hadi tábort, innen szakácsok, kocsisok, szolgák tömegeit gyilkolta le vagy hurcolta fogságba. Ahogy a csatazaj elült, a győztesek kifosztották az ellenfél halottait. Akármilyen megdöbbentően hangzik is ma, akkoriban ez olyannyira mindennapos volt, hogy például a szigeti kirohanás előtt Zrínyi Miklós arannyal tömte meg zsebeit, mondván, gazdaggá teszi azt, ki őt megöli.

Ezt követően már az oszmánok grandiózus temetést rendeztek. Egyrészt, hogy hőseiknek muszlim szokás szerint annak rendje és módja szerint megadják a végtisztességet – idejük és emberük is volt rá bőven. Másrészt a nyári melegben nagyra nőtt a járványveszély, ezért pusztán higiéniai okból a keresztények jó részét is elföldelték, vélhetően tömegsírokba helyezték őket.

Megbecsülni sem lehet, hogy ezek után hány test maradt temetetlenül a helyszínen, de az áradások visszahúzódásával nyilván akadt még bőven dolga Kanizsai Dorottya jobbágyainak is.

Kanizsai Dóra és 400 jobbágy

Biztosan tudjuk, a király holttestét többen is keresték, de olyan feljegyzéseket nem ismerünk, amelyek szerint nemesi családok kutattak volna hozzátartozóik után a csatatéren. Egy kivétel: Kanizsai Dorottya. A történész kiemeli, hogy róla is csak egyetlen forrás szól, a környéket igen jól ismerő Istvánffy Miklós egyetlen mondata, aki valószínűleg helyi szóbeszéd alapján írta le:

…Kanizsai Dóra, Perényi Imre nádor özvegye, az a nagy jámborságú asszony, megszánva a keresztényeket, akik a haza védelmében vitézül estek el, négyszáz embert saját költségén felfogadott, hogy a szanaszét fekvő és heverő holttesteket, hogy a vadállatok, madarak és kutyák szét ne szaggassák és fel ne falják, hatalmas gödröket ásva eltemessék.

A nagyasszony nem kis bátorságról tett bizonyságot, hiszen azokban az időkben a jól védhető családi fészkekből kimozdulni akár életveszélyt is jelenthetett. Nem is beszélve arról, hogy az oszladozó tetemektől bűzlő földre élő ember nemigen tette a lábát önszántából.

Megtalálta a fiát?

Talán soha nem fogjuk megtudni, hány magyar és hány más nemzetből származó, Magyarországért és a kereszténység védelmében harcoló hős nyert végtisztességet Kanizsai Dorottya akaratából. Azt sem, mindez mikor történt, pár nappal vagy akár hetekkel az ütközetet követően? A történettudománynak, mint már említettük, Istvánffyn kívül nincs fogódzója, az ő leírása alapján pedig képtelenség meghatározni a dátumot:

„Minthogy azonban az elesetteknek oly nagy volt a száma, hogy a holttestek szagától nemcsak a mező, de a levegő is megromlani és megfertőződni látszott […] kutyák oly nagy tömege özönlött oda felfalásukra, hogy azt mondják az utasok […] csak életveszedelemmel mehettek arra …”

Nem ismert, hogy Kanizsai Dorottya megtalálta-e fiát, de a többször kirabolt, rothadó maradványok között minden bizonnyal csak óriási szerencsével lehetett bárkit is azonosítani.

15 év vergődés

Bár ezt 1526. augusztus 29-én még senki nem sejthette, a mohácsi síkon Magyarország sorsa is megpecsételődött. Két király, Szapolyai János és Habsburg I. Ferdinánd híveinek csataterévé vált, az ország két részre szakadt. Szulejmán Szapolyait pártfogolta, benne és a hozzá hű nemességben látta inkább az oszmán érdekek teljesülését.

Csalódnia kellett. Nem részletezzük a következő másfél évtized politikai játszmáit, intrikáit és pálfordulásait, a lényeg, hogy 1541-re a szultán lépéskényszerbe került: vagy beavatkozik Magyarországon, vagy elveszti befolyását a térségben, s oda a mohácsi nagy diadal összes eredménye.

Egészen pontosan 15 évvel Mohács után, 1541. augusztus 29-én játszódott le a közismert jelenet, amikor janicsárok harc nélkül szállták meg Buda várát, miközben Szulejmán a város melletti táborában oltalmáról biztosította Szapolyai fiát, János Zsigmondot, a magyarok alig másfél hónapos királyát és annak lengyel édesanyját.

Ezzel a Magyar Királyság török által megszállt területe, valamint a Szapolyai-ház kezén lévő keleti országrész formálisan is az Oszmán Birodalom részévé vált. Utóbbin később kialakult az Erdélyi Fejedelemség, ám ott és akkor Szulejmán csupán szandzsákbégi rangokat adományozott a magyar uraknak, vagyis az oszmánok keresztény tisztviselőivé nevezte ki őket.