Mióta szokás női cipőből pezsgőt inni?

Bár ennek a cikknek a szerzője még soha nem próbálta, egy kecses női magassarkúból méregdrága pezsgőt vedelni nyilván valami szörnyen dekadens, mondén és kifinomult dolog lehet, egy igazi burzsoá gesztus, amitől pár percre úgy érezhetjük magunkat, mint az 1929-es nagy világválságtól megborult parafakirály, aki még egyszer utoljára pompásan akart szórakozni, mielőtt a könyvtárszobában agyonlövi magát a gyöngyház nyelű kis Browning revolverével. Vagy valami hasonló.

Ezt a tiszteletreméltó, habár nem túl higiénikus tevékenységet (mármint nem az agyonlövést, hanem a női cipőből való pezsgőzést), ami korábban Quentin Tarantinót vagy Christian Louboutint is megihlette, még ma is szokás gyakorolni, hol teljesen komolyan, hol ironikus-posztmodern formában, és még csak nem is kell hozzá ceruzabajszú gyártulajdonosnak, élvhajhász kaszinókirálynak vagy félvilági táncosnőnek lenni, hisz egy jobban sikerült színházi bemutató után vagy egy sima vidéki lagzin is előfordul az ilyesmi. De mégis, honnan jön ez az egész?

via GIPHY

Kivételesen nem muszáj az antik görögökig visszamenni, elég csupán a 19. századi végi Oroszországig, ugyanis állítólag ott fogyasztottak először pezsgőt (illetve egyesek szerint vodkát) a balerinák szaténcipőiből a Bolsoj Balett elkötelezett hívei. Nem sokkal később, valamikor a századforduló környékén aztán már Párizsban, egészen pontosan a színvonalas tömegszórakoztatás Mekkájában, a Folies Bergère-ben is felütötte a fejét ez a különös hóbort, amit talán épp a varietét szívesen látogató orosz aranyifjak (és kevésbé ifjak) hoztak be az országba. Szóval itt már többé-kevésbé rendszeresen kortyolgattak imádott táncosnőik lábbelijeiből alkoholt a teljesen begőzölt (akár francia, akár orosz) vendégek.

Azonban egy másik forrás szerint a hagyomány gyökerei még sokkal régebbre nyúlnak vissza. 1893-ban mutatták be a melbourne-i Princess Theatre-ben az első ausztrál balettet, a zeneszerző León Caron zeneszerző és a koreográfus Rosalie Phillipini művét, a Turquoisette-et, a darabról írt kritikájában pedig az Argus c. folyóirat névtelen szerzője felidézte, hogy a 19. század harmincas éveiben a színházakban, konkrétan a zsöllye első sora és a zenekari árok közti részen (amelyet szellemesen csak Fop’s Alley-nek, azaz a Pipekőcök folyosójának becéztek) gyakran parádéztak az előadások szüneteiben dandys eleganciával és arroganciával felvértezett fiatalemberek, akik kihívóan fixírozták a nőket, és minden gátlás nélkül pezsgőztek a balettpatkányok cipellőiből. Bár ez így kissé meredeken hangzik, ha mégis igaz, úgy valószínűleg megvan az ősforrás.  

Az egyik legismertebb és legjobban dokumentált eset viszont már a tengerentúlon történt, mégpedig a századfordulós charme-járól is ismert Chicagóban. 1900 és 1911 között működött a városban a legendás Everleigh Club, amely valóságos barokk katedrálisnak számított a bordélyházak között. A háromemeletes, fényűző luxusvillában volt minden, ami a tartalmas időtöltéshez szükséges: bálterem, könyvtár, meztelen képekkel dekorált művészeti galéria, zeneszoba aranyozott zongorával, ötven darab hálószoba illatosított szökőkutakkal, damaszttal borított fotelek, selyemfüggönyök, perzsaszőnyegek, mahagóniasztalok, arannyal szegélyezett porcelán étkészlet és természetesen vagy két tucat, mindig ugrásra készen álló, első osztályú prostituált.

A messze földön híres, csakis a legfinomabb és legvagyonosabb közönség igényeire szabott intézményt két nővér, Minna és Ada Everleigh működtette, mindvégig rendkívül magas színvonalon, így nem csoda, hogy az Egyesült Államokban épp üzleti úton járó Henrik porosz királyi herceg, II. Vilmos német császár testvéröccse is tett itt egy diszkrét látogatást 1902-ben. A nővérek természetesen pazar fogadást rendeztek a rangos vendég tiszteletére, a buli csúcspontján pedig Vidette kisasszony, a bordélyház legjobb táncosnője állítólag olyan vehemensen akrobatikázott az egyik mahagóniasztal tetején a Kék Duna keringő dallamaira, hogy a fél pár cipője végül átrepült az egész szobán, és feldöntötte az egyik pezsgősüveget. Az aranyárban mért pezsgő egy része így az ezüstszínű magassarkúban kötött ki, de ettől a kis malőrtől szerencsére senki nem jött különösebben zavarba. A kisasszony változatlan lendülettel folytatta a táncot, míg a herceg kíséretéhez tartozó egyik vállalkozó szellemű és bizonyára teljesen részeg úr nagyot kortyolt a cipőből.

Ezen fellelkesülve aztán Henrik és udvartartása a következő kört már eleve a szórakoztatásukra vezényelt hölgyek cipőibe rendelték – legalábbis így szól az anekdota (érdekesség, hogy pár hónappal később a közismert link, Borisz Vlagyimirovics orosz nagyherceg is valami hasonló produkciót hajtott végre Chicagóban, néhány kóristalány társaságában). Mindenesetre bármi is történt (vagy nem történt) aznap éjjel az Everleigh Clubban, az biztos, hogy a pezsgőspohárnak használt női lábbelik divatja ezután kezdett csak igazán elterjedni az egész világon. De Henrik herceg nem csak ebben volt úttörő és trendszetter: állítólag ő találta fel az ablaktörlő egyik korai verzióját, és az idősebb tengerészek körében ma is népszerű sapkatípus is az ő nevéhez köthető, miközben bátyja csak az ún. császárbajusz megalkotásában jeleskedett.