Ismerjétek meg Hadeelt, a nőt, aki hangot ad azoknak, akik nem tudnak beszélni

Hadeel Ayoub háttere legalább olyan színes, mint az általa megálmodott speciális kesztyűkön villogó LED-ek. Mielőtt azonban utóbbiról bővebben beszélnénk, hadd mutassuk be ezt a rendkívül inspiráló nőt, aki szinte születésétől fogva mindig a nehezebb utat választotta, ha arról volt szó, hogy bizonyítson és olyasmit hozzon létre, amivel mások életét könnyítheti meg. A feltaláló-programozóval nemrég a fiatal tervezők izgalmas projektjeit díjazó Braun Prize 2018 díjátadóján beszélgettünk, ahol a zsűri tagjaként szavazhatott.

„Egyiptomból származom, apukám egyiptomi, anyukám szaúdi” – mondta Hadeel Ayoub, amikor a díjátadó előtt leültünk vele beszélgetni. „Kaliforniában nőttem fel, majd körülbelül öt éve költöztem Londonba. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert kiváló hátteret ad az innovációnak, a feltörekvő startupoknak. Mindenki nagyon segítőkész, rengeteg tanácsot, de ingyenes szolgáltatást is kaptam, amikor elkezdtem ott dolgozni. Nagyon sok hozzáértő emberrel lehet beszélgetni, akik sokat segítenek, akkor is, ha kudarcot vall az ember, sőt, akkor még többet is.”

Hadeel családjában szinte mindenki orvos, édesapja, nagyapja, de távolabbi rokonai között is rengetegen választották ezt a hivatást. Éppen ezért nagy felhördülést váltott ki, amikor bejelentette, hogy ő mégsem fehér köpenyben képzeli el a jövőjét, hanem formatervezéssel, designnal szeretne foglalkozni.

„Apukám majdnem szívrohamot kapott, amikor elmondtam, hogy így döntöttem” – emlékezett vissza a kezdetekre. „Azt mondta, a designnal nem lehet más emberek életét megmenteni. Én azonban ezzel nem értek egyet, az okos tervezés éppen ezt teheti lehetővé, illetve rendkívüli mértékben megkönnyítheti azoknak az életét, akik fizikai, mentális vagy pszichológiai kihívásokkal élik a mindennapjaikat.”

Formatervezői tanulmányai befejezését követően Hadeel felismerte a hordozható vagy viselhető (wearable) technológiában rejlő lehetőségeket, arra azonban hamar rájött, hogy ha maradandót szeretne alkotni ezen a területen, az informatika világával is meg kell ismerkednie.

„Harmincéves fejjel döntöttem úgy, hogy megtanulok programozni, ezért beiratkoztam a londoni Goldsmiths University of Londonba, ahol én voltam a legidősebb a csoportomban” – mesélte a rögös útról, amit bejárt. „Az órák után pedig a nálam akár tíz évvel fiatalabbakat kérdezgettem, és hallgattam a tanácsaikat. De ez nem rettentett el, mivel eddigre már kezdtem megszokni, hogy

akárhová mentem, mindig kisebbségnek számítottam: arab vagyok, egy muszlim, színes bőrű, ráadásul egy nő, és akkor még ennek tetejébe olyan projektekkel foglalkozom, amiknek a célja, hogy másokon segítsen, és pozitív hatása legyen a társadalomra.

Általában azt tapasztaltam, hogy nagyjából mindenhol egyedül vagyok, egymagam – idén már valamelyest javult a helyzet, de korábban mindig én voltam az egyedüli nő, ha egy konferencián vagy fejlesztői workshopon beszéltem a projektünkről.”

Ez azonban tényleg csak a kezdet volt, a „neheze” még csak ezután következett. Hadeel ugyanis a formatervezői és programozói ismeretekkel felvértezve megalapította a BrightSign nevű nonprofit vállalkozását, amellyel egy különleges eszköz kifejlesztését tűzte ki célul.

A BrightSign kesztyű egy különleges, mozgásérzékelőkkel és mesterséges intelligenciával felszerelt ruhadarab, amely a jelbeszéd mozdulatait képes beszédhangokra lefordítani. Vagyis a felhasználónak elég jelelnie, a kesztyűbe épített hangszóróból pedig elhangzik a pontos fordítás.

És hogy mindez miért lényeges? A jelbeszédet világszerte 70 millióan használják, közülük azonban csupán alig 1,4 millióan használnak olyan technológiát, amely segíthet másoknak megérteni a jeleket. A siket és nagyothalló gyerekek esetében is nagy segítséget jelenthet az eszköz, ugyanis ők 90 százalékban halló szülők gyerekeként születnek, ám a szülők közül csupán 25 százalék sajátítja el a jelnyelvet. 

„A prototípus még elég kezdetleges volt, de már ekkor látszott, hogy jó úton járunk” – mondta Hadeel. „Egy autista kisfiúnak csináltam, aki nem tudott rendesen beszélni, viszont a jelbeszédet tökéletesen tudta alkalmazni. Nagyon hosszú és nehéz út volt, mert önmagában az, hogy elfogadja a jelenlétemet, és hajlandó legyen bennem megbízni, több hónapba került. Eleinte a kesztyűt se nagyon akarta felvenni, viszont amikor rájött, hogy hogyan működik, és meghallotta az első eljelelt szavait, percekig csak körbe-körbe szaladgált örömében. Azután le sem akarta venni a kesztyűt, még aludni is abban aludt. De találkoztam egy idős nővel is, aki egy stroke miatt nem tudott beszélni. Ő ráadásul a jelnyelvet sem ismerte, így tovább kellett fejleszteni a kesztyűt, hogy ő saját maga tudja »megtanítani«, hogy az egyes kézmozdulatokkal mit akar jelezni. Ő még azt is szerette volna, ha a kesztyű a lánya hangján szólal meg, így órákon át ültünk a lányával egy stúdióban, és vettük fel a különböző szavakat, kifejezéseket.”

Hadeel maga is elismeri, hogy ez a változat még távolról sem volt tökéletes: mindenfelé drótok lógtak ki belőle, hamar lemerült, ráadásul nem is lehetett kimosni, így idővel eléggé elkoszolódott. De a fejlesztés nem állhatott meg, még akkor sem, ha a feltalálónak és csapatának az anyagi nehézségekkel is meg kellett küzdenie.

„Az eredeti célkitűzésem szerint egy nonprofit vállalkozást akartam létrehozni” – magyarázta Ayoub. „A kezdeteknél kapóra jött, hogy a programozói tanulmányaim miatt még diáknak számítottam, így sok helyen kaptam kedvezményt, segítséget, persze pályázatokra is beneveztünk, hogy ilyen jellegű támogatásokból finanszírozzuk a munkát.

Elég makacs, konok természetem van, ez sokat segített, mert ha akadályt, kihívást láttam, az számomra csak annyit jelentett, hogy meg kell próbálnom leküzdeni. Ha kudarcot vallottam, akkor újra és újra próbálkoztam, amíg meg nem találtam a megoldást. Ha valaki azt mondta, hogy »ez nem fog működni«, akkor csak azért is meg akartam neki mutatni, hogy téved.

Így volt ezzel a projektvezető tanácsadóm is, akinek megmutattam egy korai prototípust, amire azt mondta, hogy ez így nem lesz jó. Aztán amikor elé álltam a működő változattal, a fejét verte a falba, és azt kérdezte: »De hogy csináltad?!?« Persze egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül elérnem a célomat, de úgy voltam vele, hogy ha nem is oldom meg az egész problémát, csak a felét, már azzal is előrébb viszem a dolgot, és talán lesz majd, aki az én ötleteimre építve tökéletesíti, amit kitaláltam.”

Nonprofit helyett mindenki jól jár

A Hadeel Ayoub által kifejlesztett BrightSign-kesztyű végül létrejött, ő azonban ahelyett, hogy egy multicégnek busás összegért értékesítette volna a találmányt, más utat választott.

„Nonprofitként indultunk, de rájöttem, hogy ez rengeteg akadályt gördít a fejlesztés elé, így az úgynevezett profit for purpose üzleti modellt kezdtük alkalmazni” – magyarázta a feltaláló. „Nem úgy tekintek erre a találmányra, mint a saját tulajdonomra, éppen ezért nyílt forráskóddal mindent elérhetővé tettem bárki számára. Így mások is tovább tudják fejleszteni, hatékonyabbá tudják tenni. Láttam olyan fejlesztést, ahol a mesterséges lélegeztetést oktató virtuális valóság megoldást készítettek belőle, míg mások ezzel vezérelnek különféle gépeket. Az üzleti modellünk lényege pedig az, hogy biztosítókkal tárgyalunk, rajtuk keresztül tesszük elérhetővé a kesztyűt. Így mindenki jól jár, mert mi pénzhez jutunk, a rászorulók viszont az egyes országok egészségbiztosítási rendszerein keresztül ingyen kaphatják meg az eszközt.”

Nők a nőkért a technológia világában

Amikor Hadeel Ayoub nem a BrightSign fejlesztésével foglalatoskodik, sok időt tölt olyan szakmai szervezetekben, amelyek a nők helyzetét igyekeznek javítani a jellemzően férfiak által uralt digitális vagy informatikai szektorokban. Alma materében, a Goldsmith Egyetemen például ő alapította a Women in Tech csoportot, amellyel kurzusokat, workshopokat, konferenciákat szerveznek. 

„A technológia világában a lányok mindig is kisebbségben voltak” – magyarázta. „Korábban ez egészen szélsőséges volt, mára valamivel jobb a helyzet, ma már nagyjából 60-40 százalék az arány a férfiak javára. De amikor én kezdtem, még sokkal rosszabb volt, emiatt sok nő frusztrálva érzi magát. Én is így voltam vele, sokat sírtam, rengetegszer fel akartam adni, de végül megmakacsoltam magam. Ma már a nők is elkezdtek összefogni, én is csak ezt tudom javasolni minden nőnek, lánynak, aki ezen a területen szeretne elhelyezkedni: keressetek valamilyen támogató hálózatot, ahová be tudtok lépni, amin keresztül egymásnak lehetőségeket tudtok adni, és támogatni tudjátok egymást.

Az is nagyon fontos, hogy lehetőleg mindenki megtanuljon programozni, mert a programozást minden területen fel lehet használni, legyen szó gazdaságról, egészségügyről, jogról, de akár művészetekről vagy zenéről. Ma már rengeteg jó tananyagot lehet találni online, mivel a fejlesztők világa a megosztásról szól, egy csomó jó blogot lehet találni, amiknek a segítségével el lehet indulni. De ha valaki csak kíváncsiságból, hobbiból ismerkedne meg vele, az is nagyon jó. Elvégre az élet rövid, viszont új dolgokat megtanulni mindig jó. Ezt tanítom a gyerekeimnek is: a lányommal karácsonyra csináltunk egy kis világító karácsonyfát nyomtatott áramkörökből, ma már önállóan csinál saját dolgokat, és imádja. Szeretnék gyerekek számára létrehozni kis csomagokat, amiket akár ajándékba is megkaphatnak, amin keresztül megtanulhatnak összerakni valami kis apróságot, ami zenél, vagy megtanít nekik egy dalt vagy valami hasonlót.”

Hadeel Ayoub azonban nem csak így segíti a nőket: nemrég egy szaúdi egyetem felkérésére összeállította egy kurzus tananyagát, amely a videójáték-fejlesztés titkaiba avatja be a hallgatókat – erre hatalmas szükség is van, ahogy ugyanis nemrég megírtuk, a videójáték-fejlesztők között világszerte csupán 3 százalék (!) a nők aránya. A kurzus specialitása, hogy az egyetem kizárólag nőket vesz fel a hallgatók soraiba, ami igazán pikáns abban a közel-keleti országban, ahol egészen az idei évig a nők nem is vezethettek például autót.

Mit hoz a jövő?

Hadeel Ayoub munkásságát világszerte számos szakmai díjjal ismerték el, volt már előadó a világ legnagyobb szórakoztatóelektronikai szakvásárán, a Los Angeles-i CES-en, most pedig teljes gőzzel azon van, hogy a BrightSign-kesztyűt tökéletesítve minél több embernek adja vissza a hangját. A kesztyű 2018 végére készül el teljesen a tervek szerint. 

„Nem tudom még, hogy mi jön majd ezután, de valószínű, hogy a gesztusalapú vezérlésnek (gesture control) köze lesz hozzá, mert az a specialitásom” – mondta Ayoub. „Eleve hozzám mindig is az egészségügyben alkalmazható technikai megoldások álltak a legközelebb. A játékiparba nem mennék, ott úgyis vannak már elegen. Foglalkoztat a 3D-nyomtatás, lehet, hogy ezen a területen nézek majd körül, szerintem sokat profitálhatnék az ezzel kapcsolatos kutatásokból.”

Az inspiráló életutat és a szép sikereket látva azért meg kellett kérdeznem, hogy mit szóltak Hadeel szülei, amikor látták, hogy a lányuk milyen eredményeket ér el, „még úgy is, hogy nem az orvosi pályát választotta”.

„Apukám nagyon régimódi, anyukám valamivel rugalmasabb” – mesélte mosolyogva. „Apukám nagyon hisz a tudományban, és úgy gondolta, hogy a design olyan terület, ahol a tudománynak nincs helye. Persze ez húsz évvel ezelőtt volt, amikor a designt még sokkal inkább a dekoráció és a művészet világában helyezték el az emberek. Amikor a Brightsign első bemutatójára elhívtam őket, és látta, hogy milyen hatása van a fejlesztésemnek más emberek életére, akkor éreztem először életemben, hogy elismeri a munkámat. Akkor mondta először az életében, hogy büszke rám. Ez rendkívül fontos volt számomra.

Azóta ez a helyére került, ráadásul a lányom is orvosi pályára szeretne menni, így apukám és a család öröksége tovább él. De ez sem az én nyomásomra történt, mert sosem akartam befolyásolni a gyerekeim döntéseit ezen a téren. Csak annyit mondtam nekik, hogy ha valamit szeretsz, akkor tegyél meg mindent azért, hogy azon a téren csinálhass karriert. Ha valami boldoggá tesz, akkor indulj el azon az úton, és élvezd az utazást!”

Nyitókép: nobarriers.org