Miért látunk arcokat mindenhol, ott is, ahol nincs?

Akár az erdőjáró embert ijesztgetnek a fákon látható arcok, akár egy csatornafedőbe vagy egy ház homlokzatába látunk bele szemeket, orrot és szájat, vagy épp egy odaégett pirítóson pillantjuk meg Szűz Máriát vagy épp magát Jézus Krisztust, ugyanannak az optikai és pszichológiai „csalódásnak” vagyunk részesei. A pareidolia szó a görög para (mellett, valamin túl) és az eidolon (forma, kép) szavakból állt össze, jelentése pedig egy olyan érzet, amelynek hatására gyenge vagy épp véletlenszerű ingereket valamilyen rendszer szerint konkrétumokkal azonosítunk.

A pareidoliának köszönhetően látunk ott arcokat vagy emberi alakokat, ahol ember sohasem járt – például a Mars felszínén –, és ezért hallhatunk emberi hangokat akkor is, amikor egyedül vagyunk, például a rádió zúgásának vagy akár egy közeli patak csörgedezésének köszönhetően.

A pareidoliát egy időben még a pszichózis egyik tünetének tartották, mára azonban bebizonyosodott, hogy teljesen normális emberi viselkedésről van szó. A főleg csillagászati munkásságáról ismert Carl Sagan szerint a jelenségnek evolúciós gyökerei vannak, az emberek számára ugyanis a kezdetekben elengedhetetlen volt más emberi arcok gyors felismerése. Sagan az alábbit írta 1995-ben kiadott, The Demon-Haunted World című könyvében: „Ahogy egy csecsemő látni kezd, egyből felismeri az arcokat, mivel ez a képesség már az ősidőktől fogva rögzült az agyunkban. Azoknak a csecsemőknek, akik több millió évvel ezelőtt nem tudták felismerni az arcokat, rosszabb esélyeik voltak az érvényesülésre.” Sagan egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy azok a babák, akik hamar felismerték az arcokat, és visszamosolyogtak a szüleikre, több szeretetet és törődést kaptak, mint azok, akik nem alakították ki magukban ezt a szokást. Mivel előbbi sikeresnek bizonyult, evolúciósan továbböröklődött generációkon át.

Ezenfelül is volt azonban haszna, hogy az emberek kifejlesztették az arcfelismerés képességét, így ugyanis hatékonyabban tudtak védekezni a ragadozókkal szemben. Persze ez a folyamatos figyelem időnként „téves riasztást” eredményez, azonban még mindig jobb, ha hirtelen összerezzenünk, majd rájövünk, hogy a bokor levelei között mégsem egy oroszlán pofáját pillantottuk meg, mint ha fordítva lenne, és mire ráeszmélnénk, hogy mi történik, addigra késő lesz.

„A pareidolia valójában egy evolúciós adomány” – magyarázta kérdésünkre Marinov Iván, a városi legendákkal és átverésekkel foglalkozó Urbanlegends.hu szerkesztője. „Haszna abban mutatkozik meg, hogy az ember változatos közegben is villámgyorsan felismeri más emberek arcát, sőt arcvonásaik alapján képes meghatározni az emberek érzelmi állapotát. Ez az adomány persze néha téves riasztást eredményez: ilyenkor látjuk meg az élettelen tárgyakban az emberi arcot. Hogy végül mégis felismerjük, hogy csupán egy arcra hasonlító tárgyat nézünk, azt agyunk racionális gondolkodásért felelős részének köszönhetjük, amely ezekben az esetekben korrigál.”

Miért maradt velünk a pareidolia?

Felmerül a kérdés, hogy a modern emberekből miért nem kopott ki ez a túlbiztosítás, elvégre ma már nem kell tartanunk tőle, hogy a Városligetben ránk támad egy kardfogú tigris. A pareidolia viszont nem csak a látásunkat tréfálja meg, a hallásunkkal kapcsolatban is előfordulhat, hogy olyasmit hallunk, ami valójában el sem hangzott.

„Az ember természeténél fogva nem szereti a káoszt és a zajt: mindenben rendszert és egyezéseket keres” – mondta Marinov. „Az emberi elme nem tudja elfogadni a véletleneket, és addig nem nyugszik, amíg fel nem fedezi a mintázatokat – még akkor is, ha azok valójában nem léteznek, vagy semmit sem jelentenek. Események véletlen együttállásában titkos összeesküvéseket vélünk felfedezni, különböző korok ugyanazon napjain történt eseményeket egy rendszerbe illesztjük, mintha összefüggés lenne köztük, felhők és pirítósok furcsa mintázataiban pedig arcokat pillantunk meg.”

Kire jellemző?

A pareidoliát már széles körben vizsgálták pszichológusok, pszichiáterek és agykutatók is. A tokiói NNT Communication Science Laboratory tudósai például megállapították, hogy azoknál, akikre jellemző a neurózis valamelyik formája, vagy akik rossz hangulatban vannak, gyakrabban jelentkezik a pareidolia jelensége. Ennek a magyarázata az lehet, hogy az ilyen emberek jellemzően gyanakvóbbak, és jobban ki vannak „élezve” a veszélyes helyzetek észlelésére, ezért gyakrabban is kaphatnak fals pozitív jelzéseket az agyuktól.

A nőknél szintén gyakoribb, hogy olyan helyeken látnak arcokat, ahol valójában nincsenek. Ezt Alice M. Proverbio pszichológus kutató és csapata bizonyította be – a magyarázat ez esetben az, hogy a nők hatékonyabban észlelik az arckifejezéseken keresztül átadható érzelmeket, mint a férfiak.

Született egy olyan elmélet is, amely szerint a vallásos, babonás, illetve a természetfeletti dolgokban hívő emberek esetében gyakoribb lehet a pareidolia, a Helsinki Egyetem kutatóinak azonban nem sikerült igazolniuk a feltevésüket.

A pszichológiában is hasznát veszik a módszernek, elég csak a hétköznapi kifejezéssel „tintapacatesztnek” is nevezett Rorschach-tesztre gondolni, amelyben a páciensek sokszor arcokat vélnek felfedezni. Igaz, ezen a ponton azt is érdemes megjegyezni, hogy a teszt hatékonyságát sok szakember vitatja.

A különös helyeken feltűnő arcok vagy éppen emberi (vagy emberhez hasonló) alakok nem csak a képzeletünket tréfálják meg, időnként komoly üzleti értéket is képviselhetnek. Elég csak arra a bizonyos sajtos szendvicsre gondolni, amelyet 2004-ben nem kevesebb, mint 28 ezer dollárért, vagyis több mint nyolcmillió forintért adtak el az eBayen, mert készítője a tetején kialakult furcsa alakú foltban magát Szűz Máriát vélte felfedezni. Hasonló termékekkel Dunát lehet rekeszteni, igaz, sok esetben legfeljebb ügyes szemfényvesztőkről van szó, akik a hasonló véletleneket nem átallják saját hasznukra fordítani, megtévesztve a hasonló jelenségekre fogékony, kellően hiszékeny embereket.

A pareidolia a számítógépeket is megtéveszti

Nem csak az emberek hajlamosak arcokat észrevenni ott, ahol nem láthatóak. A számítógépek, képfelismerő algoritmusok és mesterséges intelligenciák esetében egyaránt előfordulhat pareidolia, bár természetesen ebben az esetben nem evolúciós beidegződések működéséről van szó.

Az arcfelismerő algoritmusok ma már számtalan helyen működve könnyítik meg az életünket, a biztonsági kameráktól kezdve a digitális fényképezőgépeken át egészen egyes újabb okostelefonokig, amelyek csak „ránéznek” a felhasználóra, és ha felismerik a tulajdonos arcvonásait, kioldják a biztonsági zárat.

Ezeket az algoritmusokat példaképek ezreivel tréningezik, rengeteg fotót elemeztetnek velük, hogy üzembiztosan felismerjék az emberi arcvonásokat. Igen ám, de néha egy képfelismerő szoftver is észre fog venni egy arcot egy plakáton, de akár egy kulcscsomóban vagy egy épület homlokzatán is.

Ennek egy része az emberektől származik, mivel az efféle algoritmusokat szintén emberek programozzák. Így kerülhet be a gépi „gondolkodásba”, hogy arcként értelmezhetnek bármit, amelyen a szem-orr-száj „szentháromsághoz” hasonló elrendezésben láthatóak mértani formák. Másfelől viszont a szoftver „edzése” során használt példafotók tréfálhatják meg az algoritmusokat, amelyek egy-egy részletből kiindulva hozhatnak fals pozitív eredményeket. Bár nem kifejezetten az arcokra koncentrált, a gépi pareidolia jelenségét jól mutatja egy szoftverhiba, amellyel a brit rendőrök szembesültek. A gyerekpornó-képekre vadászó rendőrök ugyanis egy képfelismerő szoftvert vetettek be, amely az embereknél gyorsabban – és lényegesen kevesebb pszichológiai teherrel – volt képes elemezni a gyanúsítottaktól lefoglalt számítógépek és telefonok tartalmát, azonban sok esetben képtelen volt különbséget tenni a pornóképek és a sivatagi dűnéket ábrázoló fotók között – mivel a színek sok esetben egyeztek.

A New York University egyik kutatója, Greg Borenstein a jelenséget vizsgálva létrehozott egy nyílt forráskódú, FaceTrackernek nevezett szoftvert, amelynek pareidoliát ábrázoló fotókat mutatott. A Hello Little Fella nevű projekt ennek megfelelően az emberekhez hasonlóan ismeri fel a nem létező arcokat a különböző tárgyakon. A kutató ehhez emberek segítségét kérte, nekik kellett ugyanis összeállítani azt a fotóalbumot, amelyben az „arcokat” ábrázoló képek szerepelnek.

„Az arcfelismerő technikák sajátos pareidoliát idéznek elő a gépeknél” – írta Borenstein a projekttel kapcsolatban. „Amellett, hogy az emberi arcokat felismerik, az efféle rendszerek – akárcsak az emberi látás – néha fals pozitív eredményeket produkálnak, mert egy kép olyan részleteit ismerik fel, amelyek ráilleszthetőek egy arcra is. Ez azonban nem több millió évnyi evolúció eredménye, hanem az algoritmusoknak és a tréningezésükre használt adatoknak a sajátossága.”

Ennél is tovább ment Phil McCarthy, aki Pareidoloop nevű szoftvere segítségével véletlenszerűen generál pareidoliát előidéző „arcokat”, egymásra helyezett poligonokból. Ezekből a poligon-halmazokból aztán egy arcfelismerő szoftver segítségével kiválogatja közülük az arcokat.

Itt már-már filozófiai vizekre evezünk, elvégre hosszasan lehetne azon vitázni, hogy hol kezdődik egy arc, vagy egy arcra hasonlító forma. Ezzel pedig el is érkezünk a nagy kérdés megválaszolásáig: miért láthatunk ott arcokat, ahol nincsenek? A válasz ebben az esetben szinte illúziórombolóan egyszerű: azért, mert bizony nagyon gyakran előfordul, hogy geometriai alakzatok a szem-száj-orr formavilághoz hasonló módon rendeződnek el, ilyenkor pedig minimiális képzelőerővel is látni fogjuk, hogy ott bizony egy arcról van szó. Elég csak az autókra gondolni, a gépkocsik elején, a szemeket jelképező fényszórók és a szájra hajazó hűtőrácsok miatt nem nehéz úgy gondolni az egyes autómodellekre, mint amelyeknek saját „arca” is van – talán nem véletlen, hogy a modellfrissítéseknél az angolszász sajtóban a „facelift”, vagyis az arcfelvarrás kifejezést használják.

Bár arra is gondolhatnánk, hogy a számítógépek egyre emberibbé válnak és emiatt jelennek meg esetükben az emberekre is jellemző tendenciák, fontos megjegyezni, hogy Borenstein kísérletében a FaceTracker csupán a képek 7 százalékában ismert fel arcokat, ami jóval alacsonyabb arány, mint az emberek esetében. Az is tény, hogy nem tudjuk, hogy ez a szoftver a valódi világban milyen pareidoliákat találna, amelyeket az emberek nem vennének észre. Ez pedig rámutat arra is, hogy milyen különbségek vannak ember és gép között: bár a gépi viselkedést láthatnánk emberinek is, a számítógépek – különösen az arcok esetében – hajlamosak kissé máshogy értelmezni az emberi arc felépítését. Ezzel kapcsolatban érdemes utánanézni az uncanny valley nevű jelenségnek, vagy elolvasni cikkünket, amely a Westworld című sorozat kapcsán a szexrobotok lehetséges veszélyeit tárgyalja.

Az emberi és a gép pariedolia között azonban röviden hatalmas különbségek vannak, az algoritmusok teljesen más okból érzékelnek emberi arcot vagy emberi alakot, mint mi magunk.