Vass Virág író: „Harminc után kezdtem rátalálni magamra”

Volt nekünk egy elképesztően szép manökenünk a hetvenes években, Lantos Piroska, aki Szentesről költözött Budapestre tizennyolc évesen, majd a szocialista blokk béklyójából kitörve Párizsban lett topmodell. Még harminc sem volt, amikor – ahogy mondani szokták – golyó általi halált halt – két másik emberrel együtt (valószínűleg féltékenység állt a háttérben). Nem csodálom, hogy megláttad a könyvet ebben a történetben.

Nem Lantos Piroskáról írtam a könyvet, inkább úgy mondanám, az ő élete ihlette, ez a nagyon erős női sors. De „Az örökké rövid története” fikciós regény. 

Ez – a közelmúlt, a szocializmus és a belé ágyazott divatvilág – nagyon érdekes közeg. Aki valamennyit élt benne, annak azért, aki nem, annak azért lehet az.

Igen, bájos, és kissé groteszk közeg. Hiszen egy olyan korról beszélünk, amiben próbálták elnyomni az individuumot, és uniformizálni igyekeztek, miközben természetesen élt egyfajta éhség és rajongás a női szépség, a divat iránt. És ezen a területen nagyon sikeresek is voltak a magyar könnyűipari szakemberek – varrónők, divattervezők. Aztán persze a KGST piaccal együtt ez az iparág is összeomlott. Mindenesetre ami bennem benyomásként megmaradt a gyerekkoromból, az az, hogy itthon mindig is valahogy jobb volt az utcakép, mint Csehszlovákiában vagy az NDK-ban.

Olvasva az élettörténetét, valami olyasmi állt össze bennem, hogy Lantos Piroska „túl jó” volt Magyarországnak.

Bizonyos szempontból lekéste, vagy ha úgy vesszük, megelőzte a korát. Merthogy kezdetben az volt a trend, hogy a manökenek – ahogy akkor hívták őket – „jó házból való” úrilányok legyenek. Itthon a Rotschild szalon manökenjei nyelveket beszéltek, a társadalom elitjének tagjaihoz – orvosokhoz, ügyvédekhez – mentek hozzá, ahogy Amerikában a Ford ház modelljei is.  Aztán jött a paradigmaváltás: Nyugaton a Lolita-típus hódított, illetve a sportos, atletikusabb Cindy Crawford-generáció; a lányok már rocksztárokkal jártak. Mindeközben itthon a dolgozó nő ideáljának kellett megfelelni. Piroska külseje „túl arisztokratikusnak” ítéltetett, így beszűkültek a lehetőségei. Tudtában volt viszont annak, hogy mit ér, hiszen nemzetközi divatversenyek nyomán sokan akarták leszerződtetni.

Érezni a könyveiden, hogy sok kutatómunkára is szükség van a megírásukhoz. Ennél a történetnél például meg kellett ismerned az egykori viszonyokat, de más műveidben az amerikai vagy épp indiai helyszíneket. Itt a divatvilágot, máshol a reklámipart – attól függően, hogy mivel foglalkoznak a főszereplőid.

Ehhez a történethez valóban sokat kutattam a közelmúltat. Bár időtlen kérdés, hogy mennyire határoz meg minket, az, hogy hova születünk, mikor, milyen családi háttérrel, milyen társadalmi berendezkedésbe. Az eredeti történet kapcsán számomra érdekes volt az is, hogy ha a egy nő felépítette magát, sikeres lett Párizsban, aztán az USA-ban is gyorsan bekerült az ötvenezres ligába (azok közé a topmodellek közé, akik keresete elérte az ötvenezer dollárt), miért várta és hagyta, hogy a férfiak befolyásolják a sorsát? Ha más nem, a szüleink mintáin keresztül ott van ennek a kornak a lenyomata bennünk, a zsigereinkben. Szerencsésnek tartom magam, hogy én élhettem is benne. Szerintem jól „időzítettem“.

Rád milyen női minták hatottak?

Elsősorban nyilván édesanyámék korosztálya. Ők voltak az első nemzedék a háború után, akik már kétkeresős családmodellben éltek. Ide érkezett meg a feminizmus egy sajátos formája, amiből olyan dolgok adódtak, mint például az apró lakótelepi konyhák, merthogy ott nem kell főzni, egyenek az emberek az üzemben, a gyerekek meg az óvodában! Csak a nők előtte még felsúrolták a padlót, lázmérőzve leadták a gyereket az oviban… még kevés háztartási gép volt, és a férfiak is kevesebbet segítettek. Más volt az egymásra utaltság.

Szóval azért vissza nem mennél…

Nem, bár az úttörőtáborokat nagyon szerettem. A biztonság sokaknak hiányzik, hiszen ma ugyanolyan korlát az egzisztenciális kényszer, mint egykor az ideológiai volt, de azért nekem fontos, hogy vannak választási lehetőségeim.

Az „időzítés“ tényleg jó volt szakmai szempontból is. Akkoriban sok területen – az újságírásban is – frissítettek, szerették a fiatalokat. Úgyhogy valószínűleg arra a hátszélre sem volt szükséged, amit szintén sajtóban dolgozó szüleid neve jelenthetett volna.

Nem, de ez velem kapcsolatban már csak azért sem merülhet fel, mert a pályázat, ami elindított a karrieremben, jeligés volt.

Ez a Magyar Nemzet napilap által kiírt riportírói pályázat volt, amin a szakma számára teljesen ismeretlen diáklányként indultál. És bár a fődíj főmunkatársi pozíció volt, te inkább tárgynyereményt kértél.

Utólag annyira restellem, de nagyon vágytam egy szobabiciklire és egy üzenetrögzítős telefonra.  Végül mindkettőt megkaptam, merthogy a Külkereskedelmi Főiskola mellett nem tudtam volna munkába állni. Később viszont a Nők Lapjától és a Magyar Narancstól is kaptam állásajánlatot… emlékszem, a Narancstól egyenesen a lakásra jöttek ki, hogy ezt elmondják, mert csak a címet tudták, miután kinyitotta a közjegyző a borítékot, azt is lehozta az újság.

Végül a Nők Lapjához kerültél, Zétényi Lili vezetése idején, és nagyon fiatalon, huszonöt évesen főszerkesztő lettél.

Főszerkesztő-helyettes. Csak hát akkorra már Lili elment Amerikába, és főszerkesztő az nem volt. A kinevezésem valahogy úgy történt, hogy Fenyő (Fenyő János laptulajdonos) összehívott egy lapértékelőt, amin épp nekem kellett értékelni. És hát tőle mindenki rettegett. Úgyhogy én 39 fokos lázzal is bementem. Már akkor is perverz magazinfogyasztó voltam, külföldi lapokkal keltem-feküdtem, és az értekezleten is ezekre hivatkoztam. Lement, megúsztam, nem lettem lecseszve. Egy hét múlva behívott a Fenyő, na, gondoltam, most leszek kirúgva. És akkor mondta, hogy vegyem át a lapot. Nehéz ember volt, de volt egy nagyon nagy erőssége: sikertudatot adott. A Nők Lapja 600 ezer példányban fogyott akkoriban, pedig már volt konkurenciája. Később, amikor a francia ELLE megkeresett, hogy dolgozzam velük a magyar kiadáson, el sem akarták hinni…

Milyen világ volt akkoriban a Nők Lapjánál?

Szerettem, hogy mindenféle műfajban lehet írni és beletanulni. Jó kis műhelymunka folyt akkor is, erős újságíró karakterekkel, sokan a mai napig ott dolgoznak.

Ha ma meghívnak bármilyen hivatalos programra vagy televíziós beszélgetésre, mit íratsz ki a neved alá?

Most már azt, hogy író-újságíró. Egyikről sem szívesen mondanék le, mindkettőben sok munka van. És nagyjából egyformán hívnak mindkét minőségemben. Sokat járok író-olvasó találkozókra, és a Central Médiaakadémián is tanítok. Emellett a Nők Lapja állandó szerzőjeként írom az újságcikkeket és a könyveket.

Hogyan lett egyikből a másik? Az a típus vagy, akit mire kiadtak, már rengeteg kézirat volt a fiókjában?

Nem, egy sem. Az Ulpius Kiadó kért fel. Akkoriban még gyakrabban előfordult, hogy a kiadók keresték meg a potenciális bestseller-írókat, általában a forgatókönyvírók vagy az újságírók között. Olyanokat választottak, akiknek eleve volt olvasótáboruk. Tetszett nekem az ötlet, hiszen a legtöbb újságíróhoz hasonlóan grafomán vagyok, akit csak zavarnak a tartalmi fékek, terjedelmi határok…

Ez kitűnik abból, hogy a most megjelenő a kilencedik könyved, és nem kevésbé vastag, mint a többi.

Pedig már három év is eltelt az utolsó könyv óta, ezen a regényen a kutatás és az újságírói munkám mellett két évig dolgoztam.

Mit szólsz ahhoz, amikor lektűrnek mondják a munkáidat?

Ha a romantikus jelzőt használják, akkor azért csodálkozom, hiszen még egyik történetem sem végződött happy enddel. Érdekes, hogy éppen az első regényem kapcsán mondták ezt,  pedig abban volt a legtöbb valóságelem, sok önéletrajzi elemet tartalmazott – egy akkori szerelem és a pofára esés történetét. Ezt túl romantikusnak, túl meseszerűnek találták. De hát… én még ahhoz a generációhoz tartozom, ahol volt romantika a kapcsolatokban, nem jobbra-balra húztuk egymás fotóját az okostelefonon.

Amikor a Sohanőt olvastam, meggyőződésem volt, hogy egyes elemekben ott vagy. Például biztos vagyok benne, hogy voltak már alvászavaraid, és úgy éreztem, hogy a gyermekvállalás kérdése (a könyvben a főkarakter nagyon vágyik gyermekre) a te életedben is domináns lehetett.

Mind a kettő igaz. Sajnos én későn találtam meg a páromat, és mentem férjhez (már azt hittem, velem van a gond, talán velem is volt…). Sosem voltam bulizós típus, ráadásul nők között dolgoztam, így inkább a riportokon keresztül szövődtek kapcsolataim. Előfordult, hogy egy interjúalanyomba szerettem bele, vagy az újságból ismert meg valaki és kezdett udvarolni. Szép, de nehéz szerelmek voltak. Úgyhogy most élvezem ezt a megtalált harmóniát – pár hete ünnepeltük a hetedik házassági évfordulónkat. Ami viszont a babát illeti… a teherbe eséssel nem volt gond, viszont sajnos a terhességek nem maradtak meg, és egy velem született genetikai probléma miatt a lombik szóba sem jöhetett. Egy idő után már a férjem, Elemér mondta azt, hogy ne veszélyeztessük az egészségemet, ne legyen több csalódás. Ekkortájt ajándékozott meg bennünket Elemér gyönyörű lánya egy unokával. Milán egy tündéri, barátságos kisfiú, úgyhogy mi már így babázunk.

Azért nemcsak „magadat írod”. Van, hogy férfiszerepbe helyezkedsz.

Nem egyszerű kibújni a saját bőrömből, és akár olyasvalaki nevében beszélni, létezni, akivel egyáltalán nem tudok azonosulni. A saját valóságomból kilépve – vagy inkább fölé, mintha egy darabot rendeznék. Ilyenkor nem az számít, hogy én hogyan gondolkodom, hanem hogy hogyan logikus a cselekmény.

Hogyan lesznek ezek a figurák életszerűek?

Van egy füzetem, amit előveszek a villamoson, bárhol. Gyűjtöm a jó dumákat, gesztusokat. De az újságírói munkában is magamba szívtam sokféle stílust, mint egy szivacs, aztán mikor írok, kicsavarom. Ezért jó, hogy írtam hajléktalanriporttól kezdve a Chanel-bemutatóig mindent. Az ELLE-nél (ahol Virág főszerkesztőként dolgozott a Nők Lapja után) persze sokkal több női, mint férfi-történettel találkoztam – negyvennégy ország nőinek sorsával. Félévente összegyűltünk Párizsban, és szociológiai kutatások segítségével térképeztük fel, milyenek a világ női, és mi érdekli őket.

És milyenek?

Egy dolog mindig kikristályosodott a száraz statisztikai adatokból: a magyar nők hátrasorolták magukat a fontossági sorrendben. Előbb a férj, a gyerekek, a munka és valahol a végén önmaguk. Vannak helyek a világon, ahol azt a stratégiát követik, hogy előbb én legyek rendben, mert csak akkor leszek képes mások felé fordulni. Mi hajlamosabbak vagyunk önkizsákmányolásban élni.  Úgy látszik, én is tipikus magyar nő vagyok, mert sajnos bennem is van erre hajlam.

A magazinokban mindig olyan kifogástalanok a nők – még a főszerkesztők is a szerzői fotójukon. Neked fontos a szépség, az, ami a főhősöd életét is olyannyira befolyásolta?

Ambivalens a viszonyom a szépséggel. Mert itthon két út között választhatsz: értelmiségi nő vagy, azt akarod, hogy komolyan vegyenek, és akkor látványosan nem foglalkozol ezzel a területtel. Vagy plázacica vagy, akinek az élete a külsőségek körül forog. Ebben a franciák kijózanítóak voltak számomra – teljesen más a gondolkodásmódjuk. Talán ennek kulturális okai vannak, egykor a francia szalonokban egy nő egyaránt hódított a dekoltázsával és a szellemes riposztjaival. Úgyhogy lecseréltették velem a szerzői képet, mondván, nem előnyös. Amikor azt mondtam erre, hogy de hát én újságíró vagyok, nem kell szépnek lennem, totál hibbantnak néztek, nem is értették, miről beszélek.

Jövőre ötvenéves leszel. Érdekel ez a szám?

Érdekel, mert egy olyan országban és kultúrában élek, ahol negyven felett folyamatosan záródnak be a kapuk, és tűnnek el a lehetőségek, én pedig tele vagyok tervekkel. Szeretek nő lenni, de azt nem bírom, ha korlátoznak. Például abban, hogy mit tehetek meg, és meddig építkezhetek. Az első mentorom az ELLE-nél egy nyolcvan feletti nő volt, nagyon stílusos, iszonyú jól öltözött, naprakész mindenben. Felszabadító érzés volt, hogy egy idősödő ember dolgozhat egy multicégnél.  Ő még Coco Chanel mellett dolgozott, de a huszonéves kollégákkal is szót értett. Őbenne volt kíváncsiság, szenvedély és életöröm. Itthon viszont negyven felett fokozatosan elveszik az emberektől a méltóságukat. Olyan infantilizált társadalomban élünk egyre tovább, amelyben a tapasztalat nem érték, csak az életnek egy kurta szakasza: az ifjúság. Pedig a negyven pluszosoknak nagyon sok mondanivalójuk van a világnak. Én is harminc után kezdtem rátalálni magamra, és szerintem ezzel sok nő van így.

Számít neked az eladott példányszám?

Persze, azután kapom a jogdíjat. De nem lehet előre megmondani, miből lesz siker. Úgyhogy amikor témát választok, és amikor írom a könyvet, ez a szempont nem érdekel. Az elégedettség-érzetem nem függhet a példányszámtól, mert azt úgysem tudom befolyásolni.

Mit szólsz ahhoz, amikor „bedobozolnak”, például Fejős Évával vagy Ugron Zsolnával emlegetnek egy sorban?

Minket még az Ulpius vett egy kalap alá, a kiadók szeretnek kategóriákban, például „női szerzőkben“ gondolkodni, pedig nyilván nem ugyanazt tudjuk. Vannak nagy mesélők, mások inkább analizálni, kutatni szeretnek, az ember próbálja a saját stílusát és olvasótáborát kialakítani.

Kezdő íróaspiránsok gyakran kérnek tőled tanácsot?

Gyakrabban, mint amennyire időm van. Nekik el szoktam mondani, hogy a regényírást nem kell feltétlenül újságírással kezdeni, terepre menni. Ha valaki tehetséges, akkor egy lakótelepi kis szobában is töltheti az életét. Nem csak az élményanyagon múlik. Ma egyébként könnyebb dolga van annak, aki írni akar. Csak elkezd blogolni, és ha képes kialakítani egy aktív olvasótábort, előbb-utóbb a kiadók is felfigyelnek rá.

Megéri írni? Úgy értem, meg lehet élni belőle?

Alapvetően nem ez hajt, egzisztenciának nagyon is ingatag, ezt egy kiadói csődnél, amely elvitte hét regényem jogdíját, megtanultam. Én egyébként, ha leadok egy könyvet, mindig megfogadom, hogy soha többé… Kőkemény munka, ami elviszi az életemet. Persze már most ott van a következő könyv a fejemben, mert arról azért nehéz leszokni, hogy egész világokat építs fel, és kelts életre. Erre rá lehet kattanni.