Volt idő, amikor még Európa-szerte botrányt okozott a keringő

A menüett, uram, a táncok királynője és a királynők tánca. Érti? Mióta nincsenek királyok, azóta menüett sincs többé.

Így kiált fel az agg udvari táncmester a témával meglehetősen elégikus hangnemben foglalkozó szép Maupassant-novellában, az 1882-es Menüettben (ami itt olvasható Tóth Árpád fordításában), és nem is jár messze a valóságtól. Bár királyok és királynők még mindig vannak (éppenséggel Franciaországban pont nincsenek, illetve királynők soha nem is voltak, de ez tényleg részletkérdés), mióta véget ért minden századok leggálánsabbika, a menüett, avagy magyaros – és utoljára talán 1872-ben használt – kifejezéssel élve a minét annyira kikopott a divatból, hogy valószínűleg már csak beöltözős barokk bulikban táncolják az emberek, már ha egyáltalán vannak ilyen beöltözős barokk bulik, de úgy tippelünk, hogy azért vannak.

Csűrökből a fényes estélyekre

Azonban a keringő, ami gyakorlatilag felváltotta ezt a lassú, méltóságteljes, apró lépésekkel előadott kecses főúri társastáncot a bálokon és a királyi udvarokban, a mai napig egészen jól tartja magát; rangosabb (vagy hát valamilyen furcsa félreértés miatt rangosnak szánt) társasági eseményeken ma is olyan lelkesedéssel járják, mintha egy királyi titkos tanácsosi kinevezés vagy egy jó házasság múlna rajta. Pedig a keringőzés nem volt mindig ilyen finom, előkelő, nagypolgári szórakozás, sőt. A szédült, szeszélyes, romantikus és gyakran tényleg önmaga körül forgó 19. század szellemét, fényűzését és nyomorát egyaránt tökéletesen megtestesítő valcer eredetileg alpesi paraszti tánc volt, igaz, akkor még nem így hívták, hanem többnyire ländlernek, és a 18. század legvégén szivárgott át a csűrökből a fényes estélyekre, vagyis inkább fordítva, hisz állítólag az is gyakran előfordult, hogy a fényes estélyek szertartásos unalmától megcsömörlött bálozók szivárogtak át a parasztokhoz némi vérpezsdítő ländlerezés reményében.

Mindenesetre a 18. század végén a jobb társaságokban, a jómódú és trendérzékeny fiatalok körében (elsősorban persze Ausztriában, majd hamarosan az egész kontinensen) már hódított a valcerőrület, noha a fogadtatás nem minden esetben bizonyult elsöprőnek. Egyrészt a kényes táncmesterek túlságosan egyszerűnek és könnyen elsajátíthatónak tartották a figurákat mondjuk a menüetthez vagy pláne a szökdécselős passepied-hez képest, másrészt az erkölcscsőszök sem voltak elragadtatva attól, hogy férfiak és nők úgy pörögnek-forognak szorosan egymáshoz simulva, mintha a nyugati civilizáció végnapjait óhajtanák eltáncolni.

Pár évszázaddal korábban még I. Erzsébet angol királynő nagy kedvence, a vad, heves mozdulatokra és sok improvizációra épülő volta okozott nagy felháborodást, mivel ott is fogdosni, sőt dobálni kellett a partnert, és előfordult, hogy a nagy nekibuzdulásban fellibbenő szoknyák többet mutattak a kelleténél (ami persze csak akkor történhetett meg, ha mindkét fél benne volt a játékban), de a keringő, legalábbis a kezdeti időszakában, talán még nagyobb botrányt kavart.  (Az 1998-as Elizabeth alábbi részletében egy kissé talán túlfinomkodott, de szép voltát mutat be Cate Blanchett és Joseph Fiennes, vagyis I. Erzsébet és Robert Dudley. Apró érdekesség, hogy a videóban feltűnik a későbbi énekesnő, az itt még bőven kiskorú Lily Allen, aki 0:56-nál látszik a legjobban.)

Szégyentelen fickándozás

A jobb esetben illetlennek vagy helytelennek, rosszabb esetben pedig obszcénnek, közönségesnek és bűnösnek bélyegzett új hóbort terjedése több országban is komoly indulatokat váltott ki, Oroszországban például I. Pál cár egyszerűen betiltotta, de a francia restauráció sem volt kimondott híve a forradalmi ízű valcernek. A táncról már 1771-ben elítélő szavakkal emlékezett meg a kor egyik női sztárszerzője, a német Sophie von La Roche (pontosabban Geschichte des Fräuleins von Sternheim című regényének egyik szereplője), aki a valcert illetlen, bizalmaskodó, szégyentelen fickándozásnak nevezte, ami messze túllépi a jó modor határait, Angliában (ahol többnyire egyébként sem szívelték a kontinensről beáramló új marhaságokat) pedig még ellenségesebbek voltak a reakciók: a tekintélyes Oxford Angol Szótár duhajnak és bárdolatlannak minősítette a keringőt, a Times of London dörgedelmes cikkben igyekezett megóvni a lányos szülőket ettől a fertőtől, míg a karikaturisták gyakran örökítettek meg gúnyrajzaikon valcerozó párokat. Egy némileg megengedőbb illemtankönyv meg inkább csak házaspároknak javasolta ezt a fajta időtöltést.

Még a sokat látott Lord Byron is felvonta a szemöldökét, amikor egy hölgyismerősét keringőzni vitte egy hatalmas termetű, huszáros külsejű úr; a költő szerint a pár egészen úgy festett a szokatlan tánc közben, mint két cserebogár, amit feltűztek egy kötőtűre. Anne Brontë második és egyben utolsó regényében, a Wildfell asszonyában is afféle tiltott táncként szerepel a keringő (bár maga a regény 1848-ban jelent meg, a vonatkozó jelenet a húszas években játszódik). Azért, ha más nem is, legalább Goethe Wertherje el volt ragadtatva a forgószélszerű tánctól, valamint csodálatos partnernőjétől:

Most aztán rákezdtünk!, és egy darabig a karok változatos fűzésében gyönyörködtünk. Milyen bájosan, milyen könnyedén mozgott!, s mikor aztán a keringésre került a sor, és mint a szférák, forogtunk egymás körül, eleinte kissé összevissza ment a dolog, mert nagyon kevesen értenek hozzá. Nekünk volt eszünk, és hagytuk, hogy a többiek kitombolják magukat, és mikor aztán az ügyetlenebbje kihullott, nekiláttunk istenigazában, és egy másik párral, Audrannal és a táncosnőjével, jó sokáig kitartottunk. Még sose ment ilyen jól. Nem is voltam már ember. Karomban tartani a legszeretetreméltóbb teremtést, és röpülni vele, mint a forgószél, hogy körös-körül minden elsüllyedt, és – Wilhelm, hogy őszinte legyek, mégis megesküdtem rá, hogy az a lány, akit szeretni fogok, akit enyémnek mondhatok, soha mással nem fog táncolni, csak velem, még ha belepusztulok is. Értesz!

A valcert nem lehetett megállítani

De hiába minden felháborodás és kritika, a valcer megállíthatatlanul terjedt, és ezzel párhuzamosan sorra nyíltak a nyilvános báltermek, amelyeket Európa ifjúsága előszeretettel látogatott; a National Geographic cikke szerint 1832 tavaszán például Bécs lakosságának csaknem a fele vett részt valamilyen táncmulatságon. A keringő divatja egészen a huszadik század elejéig kitartott (a műfaj ikonikus slágere, a Kék Duna keringő is csak 1866-ban, a balhés kezdetek után majdnem egy teljes évszázaddal készült el), részben persze az olyan komponistazsenik, mint Chopin, Liszt, Csajkovszkij vagy a már szinte rögeszmés ifjabbik Strauss emlékezetes zeneműveinek is köszönhetően. A 19. század egykor forradalmi tánca azóta teljesen megszelídült, és ma már nem sokkal több, mint afféle nosztalgikus, békebeli relikvia, vagy egy finom, távoli illat, amivel aligha lehetne bármiféle botrányt okozni; ki tudja, lehet, hogy itt az ideje ismét elővenni a voltát.