Az indiai sztárok már itt táncolnak a Lánchídon, és hamarosan még jobban fogjuk ismerni őket

Ritka alkalom a magyar mozikban: a héten bemutatnak egy indiai filmet Tű, cérna, szerelem címmel. A magyar forgalmazó ugyan igyekszik biztosra menni a jól bevált „három főnév felsorolásszerűen, amiből az egyik a szex vagy a szerelem” típusú címadással, azért egyértelmű, hogy egy indiai film Magyarországon kockázatosnak számít, még akkor is, ha félig francia gyártásban készült, és az indiai szuperprodukciókkal, a bollywoodi filmekkel ellentétben nem háromórás, csak másfél.

A Tű, cérna, szerelem általában véve az indiai filmek – hogy ez hány különböző filmgyártást takar, arról később – egyik leggyakoribb témája, az esküvő körül forog, de nem a pompára koncentrál, hanem arra, hogyan dolgozza fel egy cselédlány, ha gazdag vőlegénye oldalán eggyel feljebb kerül a társadalmi ranglétrán. A megközelítése visszafogottabb, a hangvétele intimebb, mint a bollywoodi filmeké. Indiában éppen ezért ugyanúgy művészfilmnek számít, mint Magyarországon, és eleve a nemzetközi fesztiválpiacon talált forgalmazókra tavaly, amikor a cannes-i Kritikusok Hetén bemutatták.

Ugyanakkor a Tű, cérna, szerelem bemutatása is része annak a folyamatnak, amelyben Nyugaton is egyre láthatóbbá válnak az indiai filmek. Pedig egy olyan sajátos filmnyelvről és műfaji megközelítésről van szó, amelyet nyugati nézőként egyáltalán nem magától értetődő érteni és élvezni.

3,6 milliárd néző nem tévedhet

India a világ legnagyobb filmgyártó országa. 2017-ben közel kétezer filmet mutattak be, ami össze sem hasonlítható az ugyanebben az évben az Egyesült Államokban mozikba került 125 filmmel. Igaz, az amerikai filmpiac a jóval magasabb jegyárak miatt bevétel szempontjából nagyobb az indiainál, de a számok így is tiszteletet parancsolók. Indiában külön működik a tamil, a telugu, a bhojpuri és még néhány másik nyelvű, kisebb, de persze még így is óriási filmgyártás. A legnépszerűbb, legtöbb bevételt elérő és a nyugati országokban is leginkább látható filmek viszont hindi nyelvűek, és a mumbai filmközpontban, Bollywoodban készülnek – évente közel háromszor annyi film, mint Hollywoodban.

A bollywoodi filmeket nyugati nézőként nem mindig könnyű komolyan venni, mert a történetek egyszerre több műfajhoz tartoznak. Ilyesmire persze a nyolcvanas évek óta Hollywoodban is egyre több példa van (elég csak egy címet írnom: Cowboyok és űrlények), de

Bollywoodban az egyik műfaj mindig a musical, amelyet a nyugati néző hagyományosan meseszerű és irreális műfajnak lát.

Ezért találnánk furcsának, ha a szereplők énekelnének és táncolnának egy gengszter- vagy egy szuperhősfilmben, Indiában viszont ez teljesen magától értetődő, elég csak belenézni az 1998-as Satya vagy a 2006-os Krrish című filmekbe.

A nyugati nézőnek idő kell, amíg megtanulja elfogadni ezeknek a filmeknek a sajátos elbeszélésmódját, de egy markáns stílusú rendező képes Amerikában és Európában is sikerre vinni a bollywoodi történetek színes kavalkádját. Erre a legjobb példa a 2008-as Gettómilliomos, amely Indiában játszódik indiai származású színészek főszereplésével, de egészen a film legvégéig nem énekelnek és táncolnak benne. A befejezés musicaljelenetét pedig nyugati nézőként már értékelhetjük a film történetéről leváló ráadásnak is, emiatt nem sérül a történetbe való belefeledkezés élménye.

Könnyfakasztó dal a Lánchídon

Bollywood viszont már bőven a Gettómilliomos előtt elkezdett Amerika és Európa felé tájékozódni. Ennek az első lépéseként nyugati helyszínekkel tették egzotikussá, vonzóvá a filmeket az indiai közönségnek. Így aztán készülhetett bollywoodi film a világ szinte összes nevezetessége környékén. Nézzük csak meg az 1999-es Hum Dil De Chuke Sanam (Másé már a szívem, kedvesem) dalos nagyjelenetét!

Igen, ez Budapest, különös tekintettel a Lánchíd környékére. Magyarországon egyébként egy másik indiai szuperprodukciót is forgattak néhány évvel később, és időről időre számíthatunk rá, hogy indiai stábok bukkannak fel a rakparton vagy a Balatonnál. Nyugati helyszíneken kibomló indiai történeteket viszont elsőként olyan filmek mutattak be, amelyek az emigrációban élő indiaiak ügyes-bajos dolgairól szóltak. Ezek közül Magyarországon is népszerűvé vált az idén húsz éve bemutatott Csavard be, mint Beckham, egy Londonhoz közeli kertvárosban élő indiai lány története, aki több fronton is szembeszegül konzervatív szüleivel: lány létére focizni tanul, ráadásul beleszeret az edzőjébe, egy ír férfiba.

Gurinder Chadha filmje elsősorban a nyugati közönség kiszolgálását célozza, a vizuális stílusa és a humora is közelebb áll az intelligensebb hollywoodi filmekéhez, mint Bollywoodhoz. A hősnő történetét viszont a diaszpórában élő indiaiak érezhették igazán a sajátjuknak, hasonlóan Mira Nair 2006-os filmjének, a The Namesake-nek a sztorijához. Ez utóbbi filmben egy indiai származású, de már Amerikában született fiú próbál meg beilleszkedni New Yorkban, de úgy érzi, hagyománytisztelő szülei miatt nem tud új kapcsolatokat kialakítani.

Az ehhez hasonló történetek – és ide sorolhatjuk még az utóbbi évek egyik legüdítőbb romantikus vígjátékát, a pakisztáni Kumal Nanjiani rendezte Rögtönzött szerelem címűt – az idegenség, a másság általános nehézségeit dolgozzák fel, tehát mindenki könnyen magára ismerhet a hősökben. Az indiai kulturális sajátosságok viszont ennek a másik filmgyártó közegnek egyes vonásaihoz is hozzászoktatják a nyugati nézőket.

Tom Cruise, az meg kicsoda?

Ám az utóbbi években nemcsak az indiai történetekhez, hanem az indiai sztárokhoz is egyre inkább hozzászokhattunk. Szögezzük le, hogy aki Indiában sztár, az jó eséllyel a világ legnépszerűbb sztárjainak egyike. Lehet, hogy Amerikában és Európában mindenki tudja, ki az a Tom Cruise vagy Jennifer Lawrence.

De Tom Cruise filmjeit nagyjából 2,6 milliárd néző követi figyelemmel világszerte, Shah Rukh Khan közönsége pedig 3,6 milliárdos.

Hogy nekünk, magyaroknak általában véve fogalmunk sincs, kicsoda Shah Rukh Khan? Ez őt nyilvánvalóan cseppet sem zavarja.

Khan király, ahogy Bollywoodban ismerik, annyira népszerű és foglalkoztatott a hazájában, hogy nemigen játszik amerikai filmekben. Irrfan Khant viszont Nyugaton is sokan ismerik a Gettómilliomos rendőrfőnökeként vagy a Pi élete felnőtt címszereplőjeként, a ma legnépszerűbb bollywoodi színésznő, Priyanka Chopra pedig a Dwayne Johnson-féle Baywatch főgonoszát játszotta el. A fenti lánchidas film főszereplője, Aishwarya Rai szintén ismerős lehet akár Magyarországon is, igaz, kevésbé filmekből, mint inkább a divatlapokból és különféle kozmetikumok reklámarcaként. Talán a mai napig ő az indiai–nyugati kulturális közeledés legismertebb szimbóluma Gandhi után.

Superman táncra perdül

Miközben az indiai sztárokat és a bollywoodi filmek elbeszélésmódját egyre jobban ismerik Európában és Amerikában, az indiai filmgyártás is folyamatosan ihletet merít a nyugati divatokból. A hollywoodi filmiparban manapság szuperhősfilmekkel lehet a legtöbb pénzt keresni, erre pedig már bő tíz éve Indiában is felfigyeltek. Az első és mai napig a legsikeresebb bollywoodi szuperhősfilm, a Krrish egyszerre használja fel Superman és Pókember eredettörténetének elemeit: egy születésétől kezdve különleges képességekkel bíró, vidéken felnövő fiúról szól, akit a nagyanyja nevel fel. Felnőttként a nagyvárosba kerülve aztán nyomozni kezd apja halálának ügyében, és természetesen szerelmes lesz.

A film folytatásában, a Krrish 3-ban (nincs tévedés, Krrish 2 című film soha nem készült) az alkotók már sokkal nyíltabban nyúlják le az amerikai szuperhőstörténeteket: a főgonosz az X-Men sorozat Charles Xavierére feltűnően emlékeztető, kerekesszékes tudós, aki természetfeletti képességekkel bíró katonákat verbuvál a seregébe. A két Krrish-filmben a címszereplőnek nemcsak Indiát, hanem az egész világot meg kell mentenie az aktuális főellenségtől. Különösen izgalmas, hogy a Krrishben ez a gonosz figura egy multinacionális vállalat vezetője, aki több szempontból is nyugatos figuraként jelenik meg, például rendre angolul beszél a hindi mellett vagy helyett.

A Krrish nyíltan megfogalmazza, hogy az indiai szuperhősök érnek annyit, mint az amerikaiak, sőt képesek ellenállni a nyugati befolyásnak, és megvédeni szűkebb és tágabb közösségeiket.

Vagyis az indiai és a nyugati filmiparok közeledése folyamatos és kölcsönös, a mindkét világrész közönségéhez szóló produkciók pedig akár – ahogy a Krrish példája mutatja – a globalizáció és a kulturális dominancia kritikus megközelítésére is alkalmasak. Valami hasonló történik a Tű, cérna, szerelemben is: a nyugati művészfilmes stílust és elemző megközelítést használják arra az alkotók, hogy az erősen tekintélyelvű és férfiközpontú indiai társadalmi rendszert vizsgálják. Lehetőleg úgy, hogy a szereplők azért közben táncoljanak és énekeljenek is.