Íme az ember, aki mindenben lepipálta A Világ Egyik Leghíresebb Magyarját: a barátnője

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő

– tartja az ósdi, hímsoviniszta és egyébként is dögunalmasra csépelt mondás. (Miért áll? Miért a férfi mögött? És mi van, ha a nő sikeres? Akkor ki áll ki mögött? Hát akkor, ha nincs is férfi?) Bármekkora és bármennyire ciki közhely is, soha semmire nem volt (és nem is lesz) alkalmazható annyira, mint Robert Capa és nagyon fiatalon elhunyt barátnője, Gerda Taro kapcsolatára. Mintha eleve rájuk találták volna ki: Capa a sármos sztár, a lehengerlő megjelenésű, félelmet nem ismerő, de vakmerőségében is macsó, megingathatatlan önbizalmú fotós, Taro pedig a lelkes tanítványból lett menedzser-mindenes, a Férfit hűségesen követő, rá akármeddig váró „kislány”, akinek ugyan sokat köszönhet a magyar származású haditudósító-félisten, de azért lássuk be, inkább Taro örülhetett, hogy egy ekkora kaliberű alkotó árnyékában tekergethette a blende- és fókuszgyűrűt, ugye?

Legalábbis a legenda szerint. A legendákkal meg, akárcsak a hivatalos történelemkönyvekkel, az a helyzet, hogy – a Moszkva tér című film zseniális töritanárának szavaival élve – igazságtartalmuk rendkívül magas, de száz százalékosnak azért nem mondanánk. Ez Capával kapcsolatban most különösen aktualitás, hiszen sorra dőlnek meg A Világ Egyik Leghíresebb Magyarjáról szóló őrületes, filmre kívánkozó sztorik. A legismertebb képéről (A milicista halála) például évtizedek óta nem tudják eldönteni, megrendezett volt-e, a szkeptikusoknak mindenesetre elég szilárd érveik vannak arra, hogy inkább nem leheli ki rajta éppen a lelkét a spanyol polgárháború szó szerint röptében lefotózott ellenállója, mint igen.

A legújabb fejlemények szerint pedig a normandiai partraszállás legendás tizenegy képkockája sem szolgált rá annyira arra a legendára. A sztori szerint Capa az életét kockáztatva ért partot, hogy az elesettek holttestein és a romokon átgázolva végigfotózza az offenzívát, csakhogy a visszaküldött tekercseket túlmelegítette egy gyakornok, akire rábízták a laborálást, és csak tizenegy kép élte túl a malőrt. Ezek aztán, ahogy az borítékolható volt, világhíresek lettek. A most publikált új kutatások szerint azonban Capa egyáltalán nem volt életveszélyben, viszonylag békés időben és helyen fotózott, és nem pusztultak el a képei, egyszerűen nem készített többet. Tudta ugyanis, hogy az lesz híres, aki először visszaküldi a fotóit. Nem tudta, hogy nem kellene sietnie: kollégái odavesztek.

Hát ekkora játékos volt Capa, a (megint csak: legendás)

Nem elég, hogy tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned.

mondat szellemi atyja, ami persze illett a hollywoodi sármmal megáldott fotóriporterhez, de azért sejtet némi túltolt narcizmust. Maradjunk abban, hogy sosem árt, ha a bálványok ledőlnek, vagy ha nem dőlnek is le, megkérdőjelezzük őket, és esetleg elveszítik bálványjellegüket, még akkor sem, ha a világ egyik leghíresebb magyarjáról van szó. De hagyjuk most Capát, előkerül még úgyis, nem ússzuk meg. Sokat elmond a patriarchális berendezkedésről, hogy egy Gerda Taróról szóló cikk első harmada Robert Capáról szól, de hát mit tegyünk, ha a férfi körüli botrány kell ahhoz, hogy legyen apropó írni a nőről. Pedig a világ egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy az első nő, aki frontvonalból tudósított (és az első női fotós, aki munka közben halt meg) úgy maradt fenn a köztudatban, mint Capa csaja. Úgyhogy kompenzálásképpen álljon is itt egy erős mondat, ami vitatható ugyan, de bármikor, bárhol kész vagyok megvédeni:

Gerda Taro jobb fotós volt, mint Robert Capa.

Dolgozatomban ezt kívánom bebizonyítani.

Gerta Pohorylle – ez volt az eredeti neve – galíciai zsidó család gyermeke volt, igaz, Németországban született és nőtt fel. Az első világháború szörnyűségeit többé-kevésbé megúszták, legfeljebb az akkoriban dúló szegénységgel küzdöttek, és azzal, hogy az osztálytársai még nem láttak ortodox zsidót, akinek nem szabad játszania velük szombatonként. Gerta ezzel együtt is menő iskolákba járt, pénzügyet tanult, és egy bentlakásos svájci iskola diákja is volt. A család a hétköznapokban is érezhető zsidógyűlölet ellenére is szeretett volna választott hazájában maradni, még úgy is, hogy a családfő tojásokkal házalt, ami finoman szólva nem volt egy biztos megélhetés.

Gerta kirívóan okos lány volt, gyorsan és pontosan tanult, még akkor is, amikor elkezdtek sorban állni a fiúk, persze nem a jegyei miatt. Nemcsak szép volt ugyanis, hanem tudta is, hogy az, hála Terra nagynénjének, aki úgy kényeztette, ahogy csak tudta, próbált neki hozzá illő párt találni, sminkkészletet ajándékozott neki, és azt tanácsolta,

szokjon rá a dohányzásra, úgy könnyebb ismerkedni.

A regényekben és a filmekben az ilyesmi ellen szoktak lázadni a lányok, de Gertának nagyon tetszett a terv, ki is használta adottságait. És a sminkkészletet. A bentlakásos iskolában már imádták eszéért, stílusáért és azért, hogy mindenben tehetséges volt, amit csak kipróbált.

Még húszéves sem volt, amikor csatlakozott a baloldali (a kommunizmussal szemben egészségesen kritikus és a nácikat elítélő) mozgalmakhoz Lipcsében, ahova költöztek. Akkori szerelmének öccsét brutálisan megverte két fiatal náci, akiket ugyan elítéltek ezért, de börtönbe sosem kerültek. Megválasztották ugyanis Adolf Hitlert, akinek esze ágában sem volt lecsukni leendő katonáit.

A történet folytatása nagyjából kitalálható: Gertáék inkább ellenálltak, mint behódoltak, titkos mozgalomként működtek tovább, szamizdatokat gyártottak és osztogattak. Még abban az évben letartóztatták, igaz, nem büntetésnek, hanem „védőőrizetnek” hívták a fogságot. A nőket nem bántották, de heteken keresztül hallgatta társai sikoltozását, miközben a barna ingesek kínozták őket. Szerencséje volt: lengyel állampolgárként kiengedték, miután hetekig lobbiztak érte és sorstársaiért a diplomaták. Ekkor azonban már lehetetlen volt megmaradniuk (hát még megélniük) az országban zsidóként. Családja Jugoszláviában próbálkozott, ő pedig Párizsba menekült. Soha többé nem látta őket. Ma már tudjuk: az összes Pohorylle-t megölték a munkatáborokban.

Párizsban hamar népszerű lett: pénze nem volt, de a nyelvet tökéletesen beszélte, és boldog volt, hogy végre nem kell tartania a náciktól. Könnyű dolga persze nem volt, hiába értett a pénzügyekhez és a könyveléshez, takarítónőként és bejárónőként dolgozott, amíg az őt megvető, gazdag család ki nem rúgta és fel nem jelentette. Épp egy freudista pszichiáternek dolgozott, amikor találkozott Tim Gidallal, a német menekült fotóssal. Többek közt neki köszönhetjük, hogy a fotóriporterség szakma lett, szigorú szabályokkal. Ami nekünk fontos: nem, a lány nem az istenített Capa miatt akart fotós lenni, hanem Gidal hatására. Hogy eltartsa magát, újságot árult, néha Olaszországba utazott szerelméhez (nem, még mindig nem Capához), és Párizsban is élvezte az életet. Az agilis, okos lányt törékeny termete és hajszíne miatt kis vörös rókának hívták. (A férfiak.)

Friedmann Endrével 24 évesen találkozott. A pofátlanul sármos és pofátlan stílusú fiú akkor már befutott fotós volt Németországban, miután drámai, kifejező portrésorozatot készített Trockijról. A német hírnév persze semmit sem ért, neki is Párizsba kellett menekülnie pénz és kilátások nélkül. Ő és Gerta mindenesetre azonnal egymásba szerettek, és össze is költöztek egy apró hotelszobában. Endre persze hamar talált megbízásokat, és amíg a kontinensen rohangált, a lány Fred Stein fotóstúdiójában dolgozott előhívó asszisztensként: itt tanulta meg a szakma alapjait. (Nem, megint csak nem Capától.) 1935-ben már teljes állásban dolgozott egy menő képügynökségnél, ahol elleste a fotóriporterkedés üzleti oldalát.

Viharos és szenvedélyes szerelem volt az övék. Sokáig nem bírták együtt, vagy maguktól szakítottak, vagy simán hűtlenek voltak, de újra és újra megtalálták egymást. Gerta volt az ész és a menedzser, Capa pedig a hirtelen természetű, kiszámíthatatlan művész. Ami nem azt jelentette, hogy eredetibb, vagy akár kreatívabb volt: egyszerűen csak korábban kezdte, feltűnőbb jelenség volt, és persze férfi. Naná, hogy ő lett híres. Akárhogy is: 1936 februárjában a lány megkapta első sajtókártyáját. Ekkor találta ki, hogy nevet is válthatnának, sőt külön imázst is kitalálhatnának maguknak ruhákkal és allűrökkel. Gerta sugallatára Endre felvette a hollywoodias, Frank Caprára emlékeztető (a magyar áthallásról nem is beszélve) Robert Capa nevet, a lányból pedig pont így lett Gerda Taro. Ma már power couple-nek hívnák őket a magazinok; nekünk elég annyi, hogy miattuk lett a fotóriporterti szakma (sőt életmód) egy pillanat alatt olyan menő, amilyen menő azóta sem volt soha.

Ahogy teltek a hónapok, lassan olyan magabiztos lett Taro is, mint amilyen a férfi eleve volt. Megvolt rá minden oka: szigorú, átgondolt, határozott ritmusó képei egy Friedmannál tudatosabb, összeszedettebb fotós (és ember) munkái voltak. A férfi csípőből lőtt, Gerda számolt, gondolkodott, mielőtt exponált. Capa sok klasszikus képe véletlenül készült, azaz jókor volt jó helyen; a nő minden fotója pontosan olyan, amilyennek azt ő ott és akkor kitalálta. Ebben az értelemben egyszerűen jobb fotós, mint Capa. Más kérdés, hogy sokkal, de sokkal kevesebb ideje volt az életmű összefotózására.

A nagy lehetőség a legjobbkor jött: az 1936-os Franco-féle puccsra minden antifasiszta Spanyolországba rohant az ellenállóknak segíteni. Így tett Taro és Capa is. Augusztusban már Barcelona környékén fotózták, ahogy a képzetlen parasztok felfegyverkeznek. Meg sem próbálták leplezni szimpátiájukat: a szedett-vedett csapatokat drámai fotókon hősként ábrázolták. A nagy európai lapok kapkodták a képeiket. Sokszor együtt dolgoztak, sokszor külön, mindketten a saját tempójukban és modorukban, de valami mindig közös volt.

Az, hogy eszükbe sem jutott, hogy nem kellene az életüket kockáztatni a képekért.

A fényképező volt az ő fegyverük.

1937 nyarán Taro elhívta két újságíró barátját a frontvonalra Brunete közelébe.

Milyen igazságtalan, hogy még élünk

– mondta az egyiküknek a pusztítást látva. Ahogy elkezdtek dolgozni, a németek és az olaszok össztüzet zúdítottak rájuk. Mindenki menekült, ahogy tudott, Taro éppen egy sajtókocsira kapaszkodott fel, amikor a republikánusok egyik tankja meghibásodott, és egy hirtelen kanyarral elgázolta. A tank vezetője észre sem vette, mit tett.

Taro nem halt meg azonnal: a brit hadsereg egyik közeli kórházába szállították, ahol – elsőként ebben a háborúban – vérátömlesztést kapott. A fennmaradt jegyzőkönyvek horrorisztikus részletekkel szolgálnak: Taro a saját kezével tartotta egyben belső szerveit, miközben az életéért küzdöttek. A sok csatát megjárt felcserek még sosem láttak ilyen bátor katonát. Az egyik orvos ráadásul magyar volt, Kiszely János, akinek az unokája gyanútlanul posztolta egy éve az alábbi fotót a Twitterre. A fotó napok alatt világhírű lett, amikor kiderült, hogy a sebesült nő Gerda Taro.

Másnap, 1937. július 26-án halt meg, augusztus elsején temették el Párizsban. A kommunista párt szervezte a szertartást – amelynek sosem volt tagja; tízezren vettek rajta részt. Aznap lett volna 27 éves. 

Miután a nácik elfoglalták Párizst, az első dolguk volt tönkretenni a sírkövét, hogy a neve se maradjon fent. Majdnem sikerült: bár sokan mindenfélét beszéltek róla, Capa sikere végül elhomályosította a nő hagyatékát (nagyon sok Taro-képet Capának tulajdonítottak), a huszadik században legfeljebb rövid fejezet volt ő a férfi életéről szóló legendáriumban. Csak az utóbbi egy-két évtizedben kezdték újra feltárni és az őt megillető helyre tenni képeit. 2007-ben, 70 évvel a halála után nyílt meg az első önálló kiállítása. Tavaly augusztus elsején a Google egy napra az ő tiszteletére változtatta meg a logóját.

Ide kívánkozik még egy adat, elsőre semmi köze semmihez, de azért legyen meg. Idén (a dicséretekkel együtt) 48 díjat osztott ki a Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrije. Ebből negyvenegyet kapott férfi, hetet női fotóriporter.