Ezért mentünk világgá – Nők, akik egyetlen hátizsákkal bejárták a világot

„Mit csinálsz az életeddel?” – a leggyakoribb kérdés, amit kaptam, mikor bejelentettem, hogy öt hónapot Ázsiában tervezek utazgatni. Nem igazán tudtam válaszolni mást, mint, hogy most erre van szükségem. Életem legjobb döntése volt, annyi élményt és tapasztalatot gyűjtöttem, amit itthon tíz év alatt se tudtam volna.

Ahogy a Fülöp-szigetekre megérkeztem, a kérdés átalakult, itt már senkit nem az érdekelt, hogy miért csinálom, hanem, hogy tényleg? Egyedül? Nőként? Pedig nem én vagyok az első, akinek elege lett a jól bejáratott, kényelmes, európai életéből, és pár kilónyi holmival nekiindult a világnak. 19-től 65 évesig mindenféle korú és nemzetiségű nővel találkoztam, akiket főként egy cél motivál: választ kapni azokra a kérdésekre, amelyekre a komfortzónában élve nem lehet. Közülük néggyel beszélgettem arról, hogy merre jártak – fizikailag és lelki értelemben egyaránt –, és hova érkeztek meg.

Miért kezdtünk el utazni és miért egyedül vágtunk bele?

„Alapvetően én tinédzser korom óta nem tudtam elképzelni, hogy egyedül útnak eredjek – mesélte Dóri. – Pont úgy kezdtem, mint a legtöbb színész, akik soha nem akartak színészek lenni. Szóval úgy alakult, hogy a családi idill felrobbant, én meg realizáltam, hogy egy lelki és testi roncs vagyok már úgy majdnem 29 éve. Terápia, miegymás, semmi sem ment, és akkor úgy döntöttem, borítok mindent. Ezt elég gyorsan meg is tettem, vettem egy iszonyat drága hátizsákot, telepakoltam sok gyógyszerrel, kevés ruhával, és egyik napról a másikra ágyőt mondtam mindenkinek.

„2016-ban, 3 év rákkal való küzdelem után elvesztettem a legjobb barátomat, akitől az utazás szeretetét tanultam – folytatta a perui Lyn. – Ő volt az anyukám. Választhattam, hogy elhagyom magam, és depresszióba zuhanok, vagy mindent megváltoztatok, és valami újba kezdek. Eldöntöttem, hogy utazni szeretnék, de fogalmam sem volt, hogy hogyan, miből. Elkezdtem couchsurfereket fogadni az albérletemben, és rengeteg inspiráló emberrel és történettel találkoztam. Majd Párizsba utaztunk az akkori barátommal, és sikerült szakítanunk a világ legromantikusabb városában. A légitársaság törölte a járatomat visszafelé, de visszakaptam a jegy árát, így

ott álltam egy 600 eurós voucherrel a kezemben, és nem volt kérdés, hogy ez a legjobb pillanat meghozni a nagy döntést, és nem hazafele indulni. Azért egyedül, mert kifejezetten féltem egyedül utazni, és azt tapasztaltam, hogy ha szembemegyek a félelmeimmel, abból mindig valami jó sül ki.

„Én kalandra vágytam, ki akartam próbálni, hogy megállok-e a lábamon – mesélte Kitti. – Egy szakítás után voltam, és magabiztosságot akartam szerezni abból, hogy feltalálom magam, és egyedül oldok meg nehézségeket. Izraelre esett a választásom, mert az volt a legdélebbi pont, ahova akkor repült a Wizzair. Még 2009-ben azért kezdtem online marketinggel foglalkozni, mert úgy képzeltem, ezzel felépíthetek egy karriert, aminek köszönhetően később akár a Himalája tetejéről is dolgozhatok. Aztán mikor tényleg eljutottam oda, hogy nem irodákban dolgozom, azon kaptam magam, hogy otthon ülök a pizsamámban hónapok óta. Ott éreztem, hogy valami félrement. Aztán jött egy sorsfordító brazil út. Egy konferenciára mentünk ki önkénteskedni, négy hetet maradtunk végül. Akkor rájöttem, hogy egy jó minőségű téli cipő és kabát árából veszek egy jegyet a trópusokra, ahol semmire nincs szükségem három ruhán és egy flip-flopon kívül, ráadásul olcsó a friss és egészséges kaja. A következő télen vettünk egy barátnőmmel csak oda jegyet Srí Lankára, és távoztunk.”

„Engem már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy nekivágjak – mesélte a maga történetét Niki. – Akkoriban irodai munkám volt Luxemburgban, ami tapasztalatnak jó volt, de nem láttam magam ott hosszú távon. Váltani szerettem volna, és hajtott a kíváncsiság, hogy Európán túli kultúrákat is megismerjek. Úgy voltam vele, hogy ha most nem indulok el, ki tudja, később lesz-e rá lehetőségem?”

Egyedül mentem, mert ez egy útkeresés is volt számomra, és kíváncsi voltam, mit tudok kihozni belőle anélkül, hogy máshoz alkalmazkodjak. Úgy alakíthattam mindent, ahogyan nekem jó volt. Mégsem voltam igazán egyedül soha, utazás közben könnyű barátokat szerezni.

Ahogy hallgattam a válaszokat, mindben magamra ismertem kicsit. Bennem is régóta érett, hogy csak úgy tudok kilépni a problémáim és mintaismétléseim örökös körforgásából, ha valami drasztikusat lépek. Jó volt eljátszani a gondolattal, de sosem hittem benne igazán. Aztán egyszer csak annyira elegem lett magamból, hogy ezt az egy utat láttam magam előtt, és elhatároztam, mindent meg fogok tenni, hogy kitaláljam a miből és hogyant. Onnantól kezdve egyszerűen minden úgy alakult, hogy ezt az elhatározást támogassa, és szépen formálódott a terv.

El innen, de merre, hogyan és miből?

Nekem valamiért évek óta egyértelmű volt, hogy a Fülöp-szigetekre vágyom, biztosan túl sok Instagram-fotót láttam róla. Fontos szempont volt, hogy elég messze legyen ahhoz, hogy ne tudjak azonnal hazajönni, ha kitör rajtam a honvágy, vagy otthonról segítséget kérni, ha valamit meg kell oldanom. Persze azért a család és a barátok így is rengeteget segítettek azzal, hogy üzenetben és telefonon tartották bennem a lelket. Az eredeti tervem az volt, hogy kintről dolgozom majd az otthoni munkahelyemnek, de az időeltolódás és internettel kapcsolatos problémák miatt ez elég hamar kudarcba fulladt. Onnantól egy tengerparti foodtruckban dolgoztam és egy helyi családnál laktam egy kunyhóban, heti 2500 forintnak megfelelő összegért – ebben már a napi háromszori étkezés is benne volt.

A többi lány is másik kontinenssel indított:

„Először Srí Lankára mentem, de csak azért, mert úgy gondoltam, hogy az Indiába vezető utam előtt megállok ott egy hónapig, hátha utána jobban kezelem az ottani, még nagyobb káoszt – emlékezett vissza Dóri. –Aztán leléptem Indiába, és ott is ragadtam 6,5 hónapot. Nem a spiritualitást kerestem, valahol rémségesen fáraszt ez a téma, de sokat segített az a kulturális különbségből fakadó nyugodtság, amit ott kaptam az emberektől.”

„Anyukám halála után sokat utaztam Dél-Amerikában, de az utazgatás Spanyolországban indult, oda repültem ugyanis Párizsból – folytatta a válaszadást Lyn. – Aztán bejártam szinte minden európai országot különösebb tervezés nélkül, néha stoppal, barátoknál megszállva. Most épp Izraelben járok. Az idő nagyobb részében lakhatásért és ételért cserébe dolgoztam vendégházakban, hostelekben.

„Sokfelé megfordultam az elmúlt 4 évben, próbálom összeszedni – gondolkodott el Kitti. – Izraelben összesen kilencszer jártam, legutóbb egy hónapot, Srí Lankán pedig összesen több mint 4 hónapig tartózkodtam. Rövidebb ideig voltam Európa több városában, Isztambulban, Kuala Lumpurban, Thaiföldön, a Burning Manen, ennek köszönhetően pedig San Franciscóban, aztán Las Vegas-ban, Mexikóvárosban és New Yorkban. Valamit biztos kihagyok. Nem vagyok tipikus backpacker, mert dolgozom közben, emiatt nem vagyok sokat mozgásban, inkább csak itt-ott megtelepedek és élek kicsit.”

„Számomra a tesztút két hónap volt Vietnámban, ahol 5 különböző városban tanítottam angolt fiatal felnőtteknek – mondta Niki. – Utána pedig Dél-Amerika több országát jártam be másfél év alatt. Szinte mindenhol egy-egy hostel recepcióján dolgoztam ingyen szállásért és étkezésért cserébe. Ez a nyaralás és a munka között volt félúton: nem kaptam pénzt érte, viszont a költségeim minimálisra csökkentek.”

A legjobb és legrosszabb élmények

Ha valaki azt gondolná, hogy egyedül utazni egy másik földrészen örök nyaralás, csupa móka és kacagás, elárulom, nem így van. Az Ázsiában töltött idő legalább felében olyan élmények értek, amire az addig irigykedő emberek nagyjából 95 százaléka mondaná azt, hogy köszi, de mégsem cserélnék veled. Kezdve a higiéniával, trópusi esőzésekkel, rovarcsípésekkel, áramkimaradással, betegségekkel, közlekedési káosszal, egyhangú étkezéssel, és ezek csak a mindennapi dolgok, amelyeket előre lehetett látni, a váratlan élményekről még nem is beszéltem.

A legjobb pillanatokat viszont nem cserélném el a világon semmire. A teljes szabadság érzését, amikor először láttam a brutálisan gyönyörű, csillagos égboltot a Tejúttal együtt, amikor két hónapig a tengerpart volt az „irodám”, amikor a hegy tetején ébredve néztem a napfelkeltét egy függőágyban fekve, amikor olyan emberek tettek meg értem hatalmas dolgokat kérés nélkül, akiket egy órája ismerek, amikor azt éreztem, hogy a helyiek befogadtak, és nem az átlagturistát látják már bennem.

Hátizsákkal a világ körül, pró és kontra

„Kezdem a legjobbal, mert ugye nagyon pozitív lettem az egyedül töltött utazás után – mondta Dóri. – Bekerültem egy elképesztően motiváló közegbe Mumbaiban, úgy kábé 34 éjszakát dumáltunk át alkohol és minden nélkül. Elindultam azon az úton, hogy ténylegesen fel tudjam dolgozni a sérelmeimet és komplexusaimat. Elkezdtem ashtanga jógázni, amitől 12 kiló vizet és zsírt vesztettem a testemből. Mindeközben pedig megismertem valakit, akit egy több évvel ezelőtti szerelmi csalódás után először igazán megszerettem, és akinek hamarosan az indiai felesége leszek.

A legfélelmetesebb élményem az volt, hogy szinte sehol nem voltam biztonságban Indiában, főleg nőként. Sokszor követtek az utcán csapatostul, mindenhol hajmeresztően megbámultak, mert más a színem, egyszer egy tuktukot vezető fiú könyörgött, hogy hadd elégítsen ki orálisan, mert ő Európába akar jönni – közben én azt néztem, hogy még hány kilométerre vagyok a céltól.”

„Az én legjobb élményeim a munkához kötődnek, a Workaway-en keresztül ugyanis rengeteg jó helyen élhettem és szuper projektekben vehettem részt – folytatta Lyn. – Amiért a leginkább hálás vagyok, azok az emberek, akikkel találkoztam útközben. A munkahelyeim egy részén tényleg úgy éreztem, hogy családtaggá váltam nagyon gyorsan és nagyon magától értetődően.

El kell mondanom, hogy a legcsodálatosabb emberekkel Izraelben találkoztam, de ami Palesztinában történik, azt borzasztó megélni. Látnom kellett, hogy ténylegesen mi zajlik, fel voltam készülve rá, de félelmetes érzés, hogy bármelyik percben történhet valami szörnyű. Fontosnak tartom viszont beszélni erről a helyiekkel, és hangot adni a történéseknek.”

„Szerintem a hétköznapok a legjobbak – mondta Kitti. – Az az érzés, hogy úgy pattan ki a szemem reggel hétkor, mint gyermekkoromban. Hogy bármikor tovább állhatok bárhova, hogy megteremtettem magamnak a szabadságot. Hogy azt az életet élem, amit nemrég még másoktól irigyeltem. Hogy mindig van mit felfedezni, van mit megismerni, újabb úti és életcélok születnek, és állandó a változás, már nem félelmetes. Van néhány felejthetetlen naplemente és telihold. Na meg az utolsó este a Burning Man fesztiválon, amikor leég a templom. Ahol egész héten meditált, gondolkodott, leveleket írt, elengedett, imádkozott, ölelkezett 70 ezer ember, egyszer csak óriási lángokkal befejezi a létezését. Az a 70 ezer ember meg ott ül körben néma csendben. Most is libabőrös leszek, ha erre gondolok.

A legszörnyűbb mindenképpen a maláj-szingapúri határ volt, ahova több napja tartó utazás után, fizikailag és érzelmileg is kimerülve érkeztem. Sokórás hercehurca, angolul nem beszélő emberek, vízumproblémák, sorban állás után kiderült, hogy a világ legmodernebb országában nem lehet kártyával fizetni a buszon, és nincs ATM a határon. Itt feladtam, leültem a földre és sírni kezdtem, nem volt több eszközöm. Elfogytam. Egy helyi lány adott 5 szingapúri dollárt, így bejutottam a városba végül, de a sírást még órákig nem tudtam abbahagyni, és egy fapados gépen kellett ülnöm további 13 órát.

A legfélelmetesebb pedig a szabadsággal járó felelősség. Most sem tudom, hol leszek jövő héten, gyakran úgy kell helyt állnom a munkában, hogy fogalmam sincs, hol alszom holnap, és hogyan jutok oda. Minden döntést én hozok, az én kezemben van az életem irányítása, minden hibát is én követek el, és nincs recept. Eleve szorongó alkat vagyok, minden döntés megvisel kicsit, de egyre jobban megy.”

„A legkedvesebb élményem Bolíviában volt, ahol egy nagyon jó csapat gyűlt össze a világ minden tájáról – mesélte Niki. – Volt köztünk Fülöp-szigeteki, angol, maláj, francia, lengyel, indiai, német, portugál, ausztrál, bolíviai és én, a magyar. Két héten át minden este másikunk főzött vacsorát a saját országa ételeiből. Körbeültünk egy nagy asztalt, és beszélgettünk – olyan egyszerű, természetes volt az egész. Nem voltak sztereotípiák, előítéletek, csak az ember személyisége számított, és hiába jöttünk mindannyian más háttérből, hihetetlenül egy hullámhosszon voltunk. Az egész út során sok ilyen élménnyel gazdagodtam, de ezek az esték voltak a legjobbak Sucréban. Mindig feltöltöttek pozitív energiával.

Voltak nehezebb időszakok, de nem volt egy túlságosan félelmetes élményem sem, inkább jó leckének mondanám őket. Felkészültem a legtöbb eshetőségre, és ha mégis valami rossz ért, ráhagytam arra, hogy én megtettem mindent, amit lehetett, a körülmények fogtak ki rajtam. Általánosságban rengeteg pozitív és csak minimális negatív tapasztalatom volt.”

Megtanultunk élni

Szintén napokig lehet sorolni azt a rengeteg tudást, amivel gazdagodtunk az út során, de ami közös: mindannyian megtanultunk élni, úgy igazán élvezni az életet. A korábbi életemet gyakorlatilag végigszorongtam, Ázsiában is 4 hónap kellett, mire észrevettem, hogy egyszerűen csak vagyok, jelen vagyok, anélkül, hogy épp aggódnék valamin. Életem addigi 30 éve alatt nem nagyon történt velem ilyen.

Megtanultam emellett bízni másokban. Először magamban kellett bíznom, azt kellett elhinnem, hogy ezt igenis végig tudom csinálni. Utána rá kellett jönnöm, hogy végig, egyedül, de nem segítség nélkül kell eljutnom. Egy teljesen más kultúrában olyan szinten tud elveszett lenni az ember, mint egy újszülött. Eleinte mindenhez kérdezni kell, és bízni abban, hogy az a vadidegen, aki az utcán felajánlja, hogy motorral elvisz a helyre, amit keresel, nem elrabolni akar, emellett nem részeg, elég tapasztalt vezető, vitt már máskor is plusz embert, tényleg tudja az utat. Európai aggodalmak. Néhány hónap után semmi nem maradt belőlük, és ezt megtapasztalni leírhatatlanul jó volt. Ugyanitt hinnem kellett abban is, hogy valahogy mindig minden megoldódik, és végül teljesen mindegy, hogy a véletlenek szerencsés kombinációjának vagy a sorsnak köszönhetően, de így is lett.

Amiért még nagyon hálás vagyok Ázsiának, hogy segített legyőzni a királylány-attitűdöm, és megtanított arra, hogy a körülményektől függetlenül is lehet élvezni az életet. Persze nem akarok életem hátralévő részében napi két kiló homokot kirázni az ágyamból lefekvés előtt, függőágyban aludni hetekig, és közös mosdót használni 200 turistával, de megtanultam elfogadni ezeket a helyzeteket, ha épp úgy hozza az élet, és nem hisztizni azon, amin épp nem tudok változtatni. Megtanultam szupergyors döntéseket hozni, és nem parázni a következményektől, elengedni a kényelmet, tárgyakat, célokat, embereket, amikor kell.

Emellett ezerszer jobban tudom értékelni azt az életet, amit itt hagytam, a barátokat, akikkel félszavakból értjük egymást, az otthont, ahol egyedül lehetek, amikor akarok, vagy épp magát az egyedüllétet. Visszaérkezve nem akadályokat látok és kifogásokat keresek, hanem lehetőségekkel telinek látom azt a várost, ahonnan korábban csak menekülni akartam.