Ibsen pályatársa, az elsősorban drámaíróként ismert svéd August Strindberg (1849–1912) különös ember volt, és nem csak azért, mert idősebb korában olyan megdöbbentő arcszőrzetet viselt, mintha egy Rembrandt-festményről lépett volna le, vagy mintha folyamatosan a Windsori víg nőkben szerepelne. Rengeteget dolgozott: több mint hatvan dráma és még egy kisebb könyvtárnyi vers, regény, esszé és egyéb mű került ki a kezei közül, életműve pedig nemcsak impozáns terjedelme, hanem szélsőségei és váratlan hajtűkanyarjai miatt is igen figyelemre méltó.
Írt többek közt hazafias-romantikus történelmi drámákat, vadul zakatoló expresszionista (vagyis inkább azt megelőlegező) költeményeket, a konzervatív ízlésű nézőket és olvasókat megbotránkoztató naturalista színműveket és szimbolista darabokat, míg saját önéletrajzának kilenc teljes kötetet szentelt, és mellesleg megújította a színházat. Közben volt szocialista, anarchista, nihilista, buddhista, ateista, antiszemita, feminista, misztikus-keresztény, teozófus-okkultista, nietzscheiánus, rousseau-iánus, valamint elsősorban legendás nőgyűlölő; talán az utóbbi jelző az, amivel máig legtöbben azonosítják az írót, noha a nőknél valószínűleg sokkal jobban utálta neves kollégáját, Ibsent, akit norvég kékharisnyaként emlegetett. A nőktől inkább csak tartott vagy esetleg félt; nyilván ezért is házasodott meg (és vált el) háromszor.
August Strindberg (Kép: Wikipedia)
Az írás mellett sötét, viharos tájképeket festett, aktívan érdeklődött a természettudományok és az aranycsinálás mikéntje iránt, illetve időnként kisebb-nagyobb mértékben megőrült; ilyenkor például fekete mágiával kísérletezett a saját lányán (egy zárójelben azért jegyezzük meg, mert a fentiek alapján talán nem egyértelmű: Strindberg mindettől függetlenül máig fontos, elismert, nagy írónak számít, akinek a darabjait, például a Júlia kisasszonyt vagy a Haláltáncot a színházak szerte a világon – így nálunk is – rendszeresen játsszák).
Strindberg fényképezni is nagyon szeretett. Egyik legkedveltebb fotótémája saját maga volt, ám a leglátványosabb, legizgalmasabb és egyúttal leginkább zavarba ejtő munkái az 1893–94-ben készült ún. celesztográfok vagy celesztográfiák voltak. A naturalizmust lassan maga mögött hagyó Strindberget ekkoriban a valóságészlelés módjai, problémái, dilemmái és a különböző fotós kísérletek foglalkoztatták, így elhatározta, hogy fényképezőgépével megörökíti a csillagoktól ragyogó éjszakai égboltot, amihez egy meglehetősen unortodox módszert választott: nem használt sem kamerát, sem lencsét, hisz azok is meghamisították vagy eltorzították volna a valóságot, hanem egyszerűen lerakta a földre, a szabad ég alá a fényérzékeny, előtte már előhívóba mártott fotólemezeket, és íme, meg is történt a csoda.
Az asztalomon véletlenül volt egy tükör, melyben a hold képe visszatükröződött. Azon gondolkodtam, hogyan képes a tükör befogni és tükrözni a hold képét, amikor se a szemem, se a kamera lencséje nem áll rendelkezésére, hogy torzítsa a képet? Az optikai törvények szerint a tükör sík felületének minden pontja vissza kell hogy verje a holdról érkező fényt. Amennyiben a tükröző felület homorú, a hold sugarait – éppen ellenkezőleg – egy pontban gyűjtené össze, s egy kis kerek kép jönne létre, hasonló ahhoz, amit holdnak nevezünk, és szabad szemmel láthatunk. […] így hát kicseréltem a tükröt egy ezüsttálcára, s hogy erősebb hatást érjek el, előhívóba mártottam, és abban a pillanatban exponáltam.
August Strindberg a saját fényképezőgépe előtt pózol (Kép: Wikipedia)
Az elkészült képek valóban kozmikusak lettek; mintha csak egyszerre ragyogna rajtuk minden galaxis a poétikusan kavargó űrködben. Strindberg el is küldte műveit a kor vezető csillagászainak, de hiába, a tudósok válaszra sem méltatták. Ennek egyrészt alighanem az lehetett az oka, hogy a fotókon természetesen nem az égbolt látható, hanem csupán némi kosz, por, harmat és más hasonlók (amivel egyébként bizonyára az író is tisztában volt, bár ezt nála soha nem lehet tudni), másrészt meg talán még a világ sem állt készen erre a skandináv típusú intergalaktikus protoavantgárd fotószimbolizmusra. Azért az idő a celesztográfoknak is igazságot szolgáltatott. Lehet, hogy Strindberg valójában nem fényképezte le az eget, de ma már jól látszik: képein mégis ott van az egész univerzum. Vagy egy nagyon rozsdás pinceajtó.
Az idézet forrása: Szalczer Eszter: A természet álomjátéka: Látásmódok és a színház újradefiniálása August Strindbergnél (ford. Galgóczi Krisztina)