„Boldogabb lettem 74 éves koromra” – Giorgio Moroder zeneszerzővel beszélgettünk

A koncertező zeneszerző olyasmi, mint a saját filmjében főszerepet játszó rendező?

Végül is mondhatjuk. Csak pár napja kezdtem el koncertezni, énekesekkel, mindenféle zenésszel, és annyit mondhatok, hogy én jól érzem magam. Nem tudom, egy rendező mennyire szorongana, ha szerepet kellene játszania, de nekem nincs ilyen gondom. Megyünk Glasgow-ba, Manchesterbe, aztán persze Budapestre is.

Természetesen érzi magát a színpadon? Nem feszélyezi, hogy most ön a főszereplő?

Egyáltalán nem. Az utóbbi öt évben sokat DJ-ztem, az nehezebb volt, mert egyedül voltam, mindenre nekem kellett odafigyelnem. Most nagyszerű zenészek vannak a segítségemre, és ott van a profi színpadi technika is. Egy kicsit beszélek a színpadon, de azért nem kell mindig rám figyelni. Így könnyebb dolgom van.

A turnét úgy hívja, A 80-as évek ünnepe (Celebration of the 80s). Mit ünnepel benne a leginkább? Hiányzik önnek valami a nyolcvanas évekből?

Dehogy.

Mindenki azzal jön, milyen csodálatosak voltak a nyolcvanas évek. Szerintem napjainkban sincs nagy gond, jó dalok születnek.

A legnagyobb slágereimet persze a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején írtam, és boldog vagyok, hogy azokat játszhatom. De lehet, hogy lesz még hasonlóan sikeres dalom, olyasmi, mint a Giorgio by Moroder pár éve a Daft Punkkal.

A legutóbbi albumán van egy szám, az a címe, A 74 az új 24 (74 Is The New 24). Jópofa cím, de tényleg hasonlít bármiben ez a két életkor?

Amikor 24 éves voltam, küszködtem a megélhetésért. Akkoriban kezdtem el a lemeziparban dolgozni, nehéz idők voltak. 74 évesen már semmi anyagi gondom nem volt, imádom, amit csinálok, vagyis nyugodtan mondhatom, hogy boldogabb lettem 74 éves koromra. Amúgy meg ez is elavult, mert nemsokára 79 leszek.

Mostanában újra divatos az a fajta zene, aminek ön volt az egyik atyja. Az italo disco, a szintizene, a vocoderes hangzás újra menő. Vajon miért?

Szerencsém volt, hogy egy csomó dalomat világszerte folyamatosan játszották a rádiók az elmúlt évtizedekben, mint a Flashdance zenéjét vagy az I Feel Love-ot.

Egy barátom nemrég azt mesélte, hogy egy órát hallgatta a rádiót az autójában, és ezalatt három dalomat hallotta.

Amikor DJ-zem, újabb zenéket is játszom, a turnén pedig inkább a régieket. De úgy tűnik, ezek nemcsak népszerűek tudtak maradni, a hatásuk is mérhető.

Öntörvényű, lázadó művészek egész sorával dolgozott együtt. Jól kijött velük?

Általában. Donna Summerrel például mindig nagyon harmonikus volt a közös munka. Hatvan-hetven számot is csináltunk együtt, és mindig abszolúte profin viselkedett. Másokkal volt, hogy meggyűlt a bajom, de összességében senkit nem akarnék kiradírozni az életemből, nem bánom az együttműködéseket.

Filmekhez is sok zenét írt. Melyik a személyes kedvence?

Az első, az Éjféli expressz. Szerintem ott tényleg sikerült valami újat létrehoznom, csak szintetizátorokkal. Úgy tekintek rá, mint az első gyerekemre, és Oscart is nyertem vele, szóval nyilván az nekem a legkedvesebb. De a Flashdance is remek, a Top Gunhoz a Take My Breath Awayt és a Danger Zone-t írtam, azokkal is elégedett vagyok.

Az Éjféli expresszen a később A Beverly Hills-i zsaru zenéjét is jegyző Harold Faltermeyerrel dolgozott együtt, akinek a stílusa hasonlít az önéhez, és gyakran emlegetik Moroder-tanítványként. Rivalizáltak egymással?

Dehogyis, ő a legjobb barátom! Az Éjféli expresszen amúgy is én végeztem a munka nagyját, Harold inkább a Donna Summernek és a Sparksnak írt dalaimban segített. Nagyon jóban vagyunk, nem versengtünk egymással.

És volt olyan film, amivel elégedetlen volt, mert a zenéje jobbat érdemelt volna?

Azért nem csináltam túl sok filmet, nagyjából tízet. Ma már nem is emlékszem, volt-e olyan köztük, amelyik nem tetszett. Az rémlik, hogy A sebhelyesarcú a mozikban nem volt valami sikeres, később videón, aztán pedig dvd-n futott be nagy karriert, és ma azt is klasszikusként emlegetik. Szóval nem bántam meg egyik filmzenémet sem.

Némafilmekhez is szerzett zenét, a Metropolishoz vagy Leni Riefenstahl utolsó filmjéhez. Az ilyesmihez hogy kapott kedvet?

Meghallgattam a zenét, amit Francis Ford Coppola apja, Carmine Coppola szerzett egy másik némafilm-klasszikushoz, Abel Gance Napóleonjához. Remek ötletnek találtam, hogy utólag komponált zenét a filmhez. Olyan filmeket kerestem a némafilmkorszakból, amelyek jobban illenek az én stílusomhoz, és a Metropolis éppen ilyen volt. Jó sok munka volt vele.

Csak későn, 2013-ban kezdett el DJ-zni. Miért akarta ebben a szerepben is kipróbálni magát? Zeneszerzőként a háttérbe húzódva is vígan élhetett volna.

Tíz-tizenöt éve valaki azt mondta nekem, próbáljam ki a DJ-zést, rengeteg pénzt lehet keresni vele. Akkor még teljesen máshogy nézett ki egy DJ-műsor, mint manapság, és nem is érdekelt a dolog, meg akartam maradni zeneszerzőnek. Egészen addig ki is tartottam emellett, amíg a Louis Vuitton fel nem kért, hogy DJ-zzek kicsit egy koncerten. Utána Elton John kért fel ugyanerre, az AIDS-betegeket támogattuk egy cannes-i rendezvényen, arra sem tudtam nemet mondani. New Yorkban az Outpost nevű helyen játszottam, ami sajnos azóta bezárt. De mindegyik fellépésemet imádtam, ezért folytattam ezt a kései DJ-karriert.

Milyen a kapcsolata a fiatal zenészekkel, például a Daft Punk tagjaival? Felnéznek önre?

A velük közös munkára pont nagyon büszke vagyok, szerintem évtizedes távlatban is emlékezetes albumot hoztunk össze. Én mondjuk csak egy számban beszélek rajta, aminek a dallamába is besegítettem, szóval sok közöm nem volt a lemezhez. Nagyon jól kijöttem velük. Most is jóban vagyunk, találkoztunk is pár hete.

Mire készül a legjobban a budapesti koncerten?

Az a helyzet, hogy az összes dalt nagyon szeretem játszani, a Looky Lookytól kezdve, ami az első slágerem volt, a From Here to Eternityn át a Donna Summer-dalokig. Képernyőkön keresztül Donna Summert és David Bowie-t is láthatja majd a közönség. Magyarországon szerintem másképp nem is lehetne látni egy koncerten Donna Summert.